Читать книгу: «Figurák. (Furcsa emberekről furcsa históriák.)», страница 6

Begeken Kelemen gyémántjai

– Egy hírlapíró emlékirataiból. –

Engem is megszállt egyszer a drámaírás láza.

Hogy Gyulaival beszéljek: hétfőn kigondoltam, kedden neki fogtam, szerdán bevégeztem, csütörtökön odaadtam a színészdirektornak, pénteken betanulták, szombaton…

Hopp: mi marad akkor a történetből, ha egy szuszra kikottyantom!

Darabom címe volt: «Begeken Kelemen gyémántjai.»

Három nap alatt írtam az egészet, de reggeltől estig, estétől reggelig dolgoztam rajta.

Remek darab volt; csupa fordulat, csupa változás, tele élénkséggel, logikával, meglepetésekkel.

Szakítottam a sablonokkal: kilencz fölvonásban írtam a darabomat, s ezekhez véve a változásokat: összesen 23-szor járt föl és alá a függöny.

Hősömet átutaztattam az egész földgömbön; 2-szer megmérgeztettem, 4-szer megorgyilkoltattam, 3-szor vízbedobattam, 1-szer megöngyilkoltattam, 1-szer nyársrahúzattam, és 1-szer megtettem népfőlkelőnek Paraguaiban.

Ezeken kívül kisebb szerencsétlenségek is történtek a drámám hősével, u. m.: egyszer megscalpozták Braziliában, egyszer megette a czápa a Sárga tengerben, egyszer besorozták tűzoltónak Grönlandban, egyszer bepáczolták az emberevő pápuák, háromszor fejadót fizetett és negyvenkétszer tolonczolták ide-oda a föld kerekségén.

Szóval, ebben az egy darabban sokkal több esemény, lelemény és mese volt, mint Sekszpirnek az összes darabjaiban. Az igaz, hogy le is akartam vele főzni minden drámaírót, a kinek a neve a világ teremtésétől egész mostanig megfordult a színlapokon.

A darab legérdekesebb része az volt, mikor a hős testvéröcscsét Kokáliában fölakasztják.

A nézőtéren készül az akasztófa; kilencz vörös posztóba öltözött hóhér hurczolja elő az elítéltet és archimedesi csigasoron húzzák föl az akasztófa tetejére.

Mikor a színtársulatot meghívtam a darabom fölolvasására, az igazgató azt mondta, hogy ezt az akasztási jelenetet «töröljük.»

Méltósággal teljes indignációval tekintettem végig a nyomorult deszkaférgen, és kijelentettem neki, hogy egy szót sem fogok törülni.

A cím sem tetszett neki, azt mondta, hogy sok e betű van benne, lenne inkább Bagakon vagy Bogokon Kelemen, de erre azt feleltem, hogy fogalma sincs a jó nevekről.

A színtársulat többi tagjaí már a második fölvonásnál úgy berugtak, hogy egekig magasztalták a darabomat.

A harmadik fölvonásnál az operett-buffó és a drámai hős elaludt, a negyediknél pedig már magam is csaknem aludtam.

Másnap az igazgató kijelentette, hogy a darabnak több mint 9 tizedrészét törülni fogja, mert különben hajnali harangszó felé lenne vége az előadásnak.

Én viszont kijelentettem, hogy éppen ez az, a mit kívánok, mert a darabommal korszakot akarok alkotni a drámairodalom történetében, és nem bánom, akármit szól az igazgató, akármit szólanak a többi laikusok, nem törlök, nem változtatok benne semmit, hanem arról biztosítom, hogy zsufolt háza lesz.

A ki tudja, milyen angyali csengésű szó ez a direktori fülekben, az megérti, hogy miért fogadta el Zsebeházi Károly igazgató a darabomat.

Amint ezzel tisztában voltunk, azonnal mentem a fényképészhez és hatféle positurában levétettem magamat.

Legjobban sikerült a Heine-féle posé: lecsukott szemek, ökölre támasztott félorcza, melancholikus arczvonásokkal.

3 fényképész-kirakatban és 32 bolti-kirakatban ragyogott az arczképem ezzel az aláírással:

Zelenváry Balambér

A «Begeken Kelemen gyémántjai» című dráma szerzője

Ára 25 kr

Hölgyek, urak, kofák, hordárok és inasok bámulták. a fényképemet.

Sajnos, hogy csak egy példány kelt el belőle, azt is magam vettem.

Óriási plakátok lepték az utczákat; s hirdették a dicsőségemet a következő szavakkal:

!!!ITT ELŐSZÖR!!!

Új látványos nagy dráma Zelenváry Balambértól

Évadbérlet 43. Kukondvárosi Színház. Havibérlet 13

Péntek, február 13-án

Begeken Kelemen gyémántjai

Eredeti új, nagy látványos dráma 9 fölvonásban

Írta: Zelenváry Balambér

SZEMÉLYEK:

Nép, zulúk, testőrök, inasok, kreizlerek, tűzoltók, eszkimók, papagájok, emberevők, indiánok, papok, népfölkelők, tengerészek, angolok, hóhérok, németek és kutyák

Az első fölvonás történik 1803-ban Portugáliában, a II-ik hat évvel később Braziliában és az északi sarkon, a III-ik Szerecsenországban és Varsóban stb

Természetes, hogy valamennyi személyt nem lehetett kitenni a színlapra, mert a színtársulatnak tagjai nem voltak többen, s a többi 128 szereplőt műkedvelők pótolták, magam is beállottam szükségből gorillának, bár ezt nem tettem a színlapra.

Azt hiszik kérem, hogy drukkoltam? – Nem én: meg voltam győződve arról, hogy a darabom óriási sikert fog aratni.

Annyira bizonyos voltam ebben, hogy még délelőtt fogadtam egy talyigást a koszorúk elszállítására. Azt mondtam neki, hogy este 9 órakor álljon a szamarával a színház elé.

Minthogy a gorilla csak az 5-ik fölvonásban szerepelt, kiszámítottam, hogy csak úgy tíz óra tájban kell beleöltöznöm a majombőrbe, addig magamon tarthatom a szalonruhát, s amikor kitapsolnak, ebben jelenhetek meg a függöny előtt.

Délután megberetválkoztam, azután vettem hitelbe egy pár lakk-cipőt, egy pár mansettát és egy új inggallért. Este fél 7-kor beültem a Korona vendéglőbe és megrendeltem az egész étlapot.

Mikor a színházba mentem, már a karzaton ott volt minden hordár, kofa, baka, pesztonka, csizmadialegény és tömérdek gyerek. A földszinten gyülekeztek a diákok és nehány úri pár.

Az öltözőben bajuszokat és szakállakat raggattak a szinészek és szokás szerint szidták a borbélyukat.

Fölmentem a színpadra és lestem a függöny egyik hasadékán, miként gyülekezik a közönség.

Az orchester-mélyedés sarkában már ott állt a hordár, a kit én rendeltem oda azzal a koszorúval, a mit magam csináltattam ezen fölírással: «Zelenváry Balambérnak: zsení, alkoss tovább!»

Végre fölhangzott a zenekar indulója; magam választottam ki Liszt Ferencz Rákóczy-indulóját. Csudálkozva hallottam, hogy a dob nem ágyúz a zenében, az igazgató magyarázta meg, hogy zálogba kellett tenni a nagy dobot, mert különben nem tudták volna kiváltani a zálogházból a trombitát.

A függöny felgördült.

A közönség előtt ott állt Begeken Kelemen egy szalon közepén.

Homlokára tette a mutató újját és szép jambusokban így kiáltott:

 
A drága kincs hová, hová tüne?
Találni nem tudom sehol, sehol!
Az ég, ha kérdem, nem felel reá!
S a föld, s a vad pokol hallgatva áll!
Gyémántjaim, szép csillogó kövek,
Megőrülök! a lelkem ködbe görnyed!
 

Inas (belép):

 
Mi az uram, min lelked tébolyog?
 

Begeken:

 
Te känguruh, a szádat fogd be most!
S hogy megjegyezd, im vedd tenyéremet!
 

(Nyakonvágja az inast.)

Most belép az első felesége.

Elvira:

 
Mi szörnyű csattanás: lövés vagy a
Csordásnak ostora?
 

Begeken:

 
Orczád vágányát fogd te is hamar,
Mert megtudod, mi csattant e helyen.
 

Elvira (elájul)

Begeken:

 
Ah Elvira, te meghalál? Valál?
Megyek világba! Senki nem talál!
 

(Fölveszi a bundáját és megy.)

Innen kezdődik a bonyodalom: Begeken, azt hiszi, hogy Elvira meghalt, s világgá megy. Útközben újra megnősül. Tahitiben elveszi egy szafaládégyárosnak az özvegyét. Elvira utána megy, de mindenütt egy várossal hátrább van. Begeken keresi a milliókat érő gyémántokat, s e közben fiai születnek és unokái.

50 esztendő mulva éri utól Elvira, akkor megölik egymást és kisül, hogy Begekennek sohasem voltak gyémántjai, hanem csak álmodta, hogy vannak, s mikor fölébredt, azt hitte, hogy valóban vesztett el gyémántokat.

Persze, ezt már akkor tudta volna meg a közönség, mikor pirkadni kezd a hajnal.

Sajnos, hogy a közönség nem értette meg a drámámat.

Az első fölvonás után morgás hangzott a színházban. Egy árva tenyér sem ütődött össze. Még csak a saját koszorúmat sem kaphattam meg a hordártól.

A második fölvonásban volt egy derült epizód. Ugyanis a talyigásom megúnta odakünn a várakozást és engemet keresve, betévedt a színpadra a zulukafferek közé, éppen akkor, midőn a zulu keményítő gyáros így kiált egy kundsaftjára:

– Ki vagy te, kétlábú barom?

Az én talyigásom ráfelelt:

– Én Pisze Gyömbér János vagyok a felsőtanyárul. Mán egy órája, hogy itt állok a szamarammal, osztán várom azta zurat, hogy vagy aggyék foglalót, vagy eemék, mer mán a hideg görcsöt húzott a talpajimba!

Daczára ennek a sikerült epizódnak, a közönség a második fölvonás után rettenetesen dühöngött. Jól hallottam, midőn azt kiabálták, hogy: «Szörnyű szamárság az egész!» «Pénzcsalás a publikumtól!» «Adják vissza a jegy árát!»

Én leültem egy sarokba a kulisszák mögé és itt reszkettem, bágyadoztam egyedül.

Mikor a harmadik fölvonást megkezdték az akasztási jelenettel, a közönség fölrohant a színpadra, kiszabadították az elítéltet és elverték először a hóhérokat, azután a színtársulatot.

A színtársulat engem vert el, én a talyigást vertem el, a talyigás elverte a szamarát, a szamár megrugta a talyigást, – olyan óriási zenebona lett a vége az én drámámnak, hogy még most is sokan sántítanak e miatt Kukondon!

Czukorka

Lelkendezve rohant be hozzám a nagynéném szolgálója:

– Tessék azonnal jönni!

– Baj van?

A leány nem tudott felelni a könnyeitől, csak a kezeivel intett, aztán visszafutott.

Kiugrottam az ágyból és magamra kaptam a ruháimat.

Az előszobában a nagynéném zokogva borult reám.

– Szent isten! mi történt?

– Ő beteg!

– A kutya?

Indignálódva emelte föl arczát.

– Az ebke.

– Mi baja van?

– Vége! – kiáltott kétségbeesetten.

– Megdöglött?

– Ő nem döglik!

– Hát meghalt?

– Még nem, – de istenem mi lesz vele?

Kinyitotta az üvegajtót és bevezetett a szobába.

Fehér, lágy párnán, félig letakarva egy selyempaplan sarkával, feküdt a sárgaszőrű kutyus, mellette pedig az orvos állt, a nagynéném háziorvosa.

– Ugye rosszul van a kis jószág? – szólt a nagynéni könyezve.

– Bizony, felelt az orvos – erős katarusa van.

– Meg fog halni, ugy-e?

– Dehogy hal meg, majd kiheveri a baját!

– Kérem ne titkolódzék, mondja meg őszintén.

– Nem szoktam titkolódzni.

– De hisz ön meg se nézte még jól!

– Nem szükséges jobban megnézni.

– A pulzusát sem tapogatta meg!

– Kutyáknál az nem szokás.

– Bocsánat, ő nem olyan eb, mint a többi.

– Elhiszem, nagysád.

– Hát mit tanácsol, kedves doktor úr?

– Csak húst neki és minél kevesebb tésztafélét.

– Orvosságot nem kap?

– Szükségtelen.

– Hát a fejét ne kössük be?

– Mivel?

– Vizes kendővel.

– Fölösleges.

– De kérem olyan forró. Tapintsa csak.

– Forró az mindíg. Csak tessék azt megtartani, a mit mondtam, és biztosítom, hogy a kis kutya…

– Kérem!

– Nohát ebecs, vagy ebke, ha úgy tetszik; néhány nap mulva úgy eszik, mint egy farkas. Most az a baja, hogy a sok czukorral elrontották.

– Te rontottad el! – kiáltott a nagynéni szemrehányólag nézve reám.

Én nagy bűnösként horgasztottam le a fejemet.

– Sohasem teszem többé!

Az orvos köszönt és távozott.

A nagynéni betette utána az ajtót s így szólt hozzám:

– Nem bízom ebben az orvosban.

– Miért?

– Nem veszi elég komolyan a betegséget.

– A mi nem komoly, azt nem is lehet komolynak venni.

– Nem komoly? Nézd ezt a szegény teremtést, milyen bánatos!

– Sőt ellenkezőleg, nagyon is kedélyesen mosolyog.

– Eredj, te kegyetlen! Neked sohasem volt hozzá jószíved!

– De néni!

– Ha én meghalok, mi lesz belőle? Kidobják az utczára!

– Bizony nem is ültetik a kanapéra.

– Ott szedheti a csontokat!

– Bizony nem is süttetnek, főzetnek neki, mint a néni.

A nagynéni szemei újra megteltek könyekkel. Odament a kutyushoz, gyöngéden megigazította rajta a paplant, azután kezét a Czukorka fejére téve sírdogált.

– Istenem, istenem, mi lesz te belőled, te kis árva!

(18 esztendős vén csahoncz!)

Aztán hirtelen fölkiáltott:

– Ráíratom a házamat!

– A házát? Melyik házát?

– Mind a két házamat.

– Hát énnekem akkor mit hagy?

– Neked semmit! Te úgy is megélsz, de a Czukorka nem él meg olyan könnyen. Ezt az emeleti három szobát neki hagyom. Az alsó két lakás jövedelmét egy asszonynak, akinek az lesz a dolga, hogy mindennap etesse, kétszer megsétáltassa, nyáron megnyírassa, télen pedig vattás-bundácskát csináltasson neki.

– Hát a másik házzal mi lesz?

– Azt meg az orvosnak hagyom. Nem ennek a szívtelennek, hanem egy derék, jó orvosnak, a ki nem röstelli megtapintani a pulzusát.

– Dehisz igy engem kinulláz!

– Meg is érdemled! A ki nem szereti a Czukorkát, az nem szeret engem sem! ergó te engem nem szeretsz, hát alászolgája!

– Már hogy mondhatja azt, hogy én nem szeretem!

– Szereted? Hát szeretet az, hogy csak kutyának nevezed, mintha bizony valami falusi kutya volna! ha a szobában nem vagyok, meghúzod a farkát; ha a kanapén fekszik, leugrasztod a földre; ha énekel, azt mondod, ugat. Te roszszívű! Te már meg is gyilkoltad volna!

– Hát nem vettem-e sokszor az ölembe?

– Esztendőben egyszer.

– Nem símogattam-e a fejecskéjét?

– Csak azért, hogy a fülét meghúzhassad.

– Nem hoztam-e neki mindennap czukrot?

– Látszik, miért hoztad: meg akartad mérgezni vele.

– Én megmérgezni? Most sincs annak semmi baja. Czukorkám, gyere ide!

A kutyus fölemelte a fejét és a paplan hullámzásáról látszott, hogy a farkát csóválja.

– Jézus Mária, még fölugrasztja!

Odafutott az ágyhoz és ráhuzta a paplant. Azután limonádét kevert és odavitte neki.

Valószínűleg sok czitromot kevert bele, mert a kutyus alig hogy belekóstolt, egyszerre fölhúzta a szája szélét és vicsorgott.

– Majd én tartom a fejét, – szóltam, és én is odamentem az ágyhoz.

A farkavége ki volt a kutyusnak a paplan alól.

Félig rátérdeltem az ágyra, azután mikor a nagynéni a limonádét öntötte neki, hirtelen odanyomtam a térdemmel a kutyus farkát az ágy széléhez.

Ijedtében bekapta a fogaival a nagynéni kezét.

A néni fölsikoltott és eldobta a poharat és elképpedve tekintett a kutyára.

– Kérem, – szóltam gúnyosan – ne haragudjék rája, hiszen csak kezet csókolt.

– Megharapott!.. Nézd megharapta a kezemet! Oh!

– Bizony szerencse, hogy le nem harapta. Csókolja meg érte! Mondhatom, művelt kis kutya, úri familiából való; látszik, hogy az apja egy angol úri családban nevekedett, az anyját pedig egy bárónő becézte; ráírathatja a házait, csináltathat neki bugyogót, meg süttethet neki pecsenyéket!

– De nézd, kérlek, vérzik is a foga helye!

Komolyan és aggodalmas arczczal néztem meg a lámpánál a nagynéni kezét, azután látszólagos megindulással mondtam:

– Néni, kegyed meg fog veszni!

– Jézus Mária – hebegte és a karszékbe rogyott.

– Nézzen arra a pohár vízre: nem érzi, hogy iszonyodik?

– Még nem.

– Nohát én nem is akarom bevárni azt a perczet. Alászolgája!

– Az égre kérlek, ne hagyj itt magamra!

– De tán el ment az eszem, hogy bevárjam, míg engem is megmar ez a bestia!

– Dobd ki kérlek! Öld meg ezt a szörnyeteget!

– Én nem merek hozzányúlni.

– Istenem, istenem! csapd agyon ezt a kutyát.

– No ha éppen azt akarja, hát megpróbálom elvinni.

Óvatosan leborítottam a kutyust egy kendővel és elrohantam vele.

* * *

Egy hét mulva már ott állt a kutyus a néni hálószobájának a szekrényén. Üvegszemei csillogtak, a mint a nap rásütött s mozdulatlanul előre nyúló kis fején egy picike babérkoszorút tartott.

Két bika

Nyaraltam.

A nyaralásom abból állott, hogy fehér mosónadrágot viseltem, napközben 2-szer aludttejet ettem és egyéb foglalkozás híján aludtam a hűvösön.

Különben a Marci bátyám vendége voltam, a mi alatt azt kell érteni, hogy sem a lakásért, sem az aludttejért, sem a hűvösért nem fizettem.

Egy délután összeesküvést rendeztek ellenem a legyek, miért is fölháborodásomban szétcsaptam közöttük a bőrtenyerű bottal, azután pedig fölkaptam a fehér cilinderkalapomat és elhatároztam, hogy 3 óra hosszáig távozom a falutól, 3 óra hosszáig pedig közeledem hozzá.

Ez mindenesetre megfontolatlan dolog volt tőlem, mert ha csak fél órai időre távozom, akkor a falu bikája figyelmen kívül hagyott volna. Dehát ha az embert a legyek fölmérgesítik, kész belerohanni a legnagyobb veszedelembe is.

A falu végén a nagy urasági réten találkoztam a falu bikájával.

Eleinte nem vettem észre, valószínűleg azért, mert a teheneknek kurizált.

Maig sem tudom, mi lehetett rajtam bikaszempontokból annyira kifogásolható, hogy az érdemes állat kirugtatott a csordából és határozott szándékot mutatott arra, hogy engem a szarvára emeljen.

Azonnal átláttam, hogy nem vár tőlem magyarázatokat az én békés érzelmeimről és hogy helyzetemen legokosabb lesz gyorsan változtatni.

Neki vágtam hát én is a levegőnek és az inaimra bíztam az egészségemet.

A dühös barom nem állott meg, sőt nem titkolt ellenszenvvel rohant tovább is utánam.

Én már a kezeimmel is hajtottam magamat.

Dehát hiába: neki négy lába volt, nekem csak kettő, – határozott előnyben volt fölöttem.

Kimondhatatlan örömömre egy magas kőfalat pillantottam meg magam előtt.

A bika fújását már egészen közel hallottam.

Úgy fújt, mint egy lokomotiv, csak az hiányzott, hogy még sípoljon is.

Az előttem álló kőfal körülbelül 3 méter magas lehetett.

– No, – gondoltam magamban, – ha erre a kőfalra idejekorán föl nem tudok kapaszkodni, hát úgy ide szögez ez a vadállat, mint egy bőregeret.

Szerencsémre a lábaim úgy belejöttek a futásba, hogy a magas kőfalra úgy futottam föl, mint a macska.

A bika ugyanabban a pillanatban beletörte a szarvait a kőfalba, én pedig a fal tulsó oldalán egy tóba estem.

Kétségen kivül bolond eset! Az olvasó azt fogja hinni róla, hogy nem is igaz. Én is szerettem volna azt hinni, de a súlyom által okozott locscsanás és a galléromon beömlő viz kétségbevonhatatlanul azt bizonyította, hogy nem a szárazföldön vagyok.

Ijedtemben magam alá kaptam a cilinderkalapomat és az abba szorult 3 liternyi levegő segítségével a part felé igyekeztem.

Daczára annak, hogy úgy fújtam a vizet, mintha forró lett volna, csakhamar észrevettem, hogy a parton egy elegánsan öltözött hölgy áll és bámul engem.

Bámul a nélkül, hogy sikoltana; bámul a nélkül, hogy elájulna.

Ezen már magam is bámultam.

Az én bámulásom abból állott, hogy egy pillanatra megálltam a víz közepén és önkénytelen kíváncsiságból néztem a fiatal nőre.

Szép volt.

Maig sem tudom, hogyan, de ebben a pillantban egy rendkívül merész és ostoba gondolatom támadt, a melynek helytelenségét most már belátom és nem győzöm érte magamat kárhoztatni.

Azt gondoltam ugyanis, hogy az a hirtelen föltünésem a kőfalon és a tóba esésem magyarázatokra fog engem kötelezni, már pedig én nem akarom nevetségessé tenni magamat; habár utóljára is egy közönséges falusi bika elől megfutni nem szégyen, mert lovagias elégtételadásra nem szólíthatja föl az ember az ilyen barmot; – legjobb lesz hát – gondoltam magamban – ha szerelmes bolondnak tüntetem föl magamat.

No hát ez, a mint már megjegyeztem, bolond gondolat volt tőlem: de ha tekintetbe veszem, hogy rendkívüli veszedelmekkel küzdöttem, azzal menthetem magamat, hogy hasonló helyzetben másnak talán még bolondabb gondolatai támadtak volna.

Nem vizsgálva tehát az ötletem helyességét, egyenesen a hölgy felé úsztam.

– Szívtelen Héró, – kiáltottam a vízből kilépve, lépve, – hát nincs egy szárító mosolyod, mikor Leándered a Helleszpontust átússza érted cilinderen.

– De uram! Én nem értem önt, – szólt a hölgy egy lépést hátrálva.

– Mit nem ért nagysád? – kérdeztem, a vizet csöpögtetve a könyökömről.

– Hogy ön tegez engem és a birka-úsztatón keresztül jön hozzám.

– Hja kérem, ha az ember szerelmes, akkor tizenhárom birka-úsztatón is képes átúszni.

– De kérem! Én nem is ismerem önt.

– Az nem tesz semmit. Tekintsen úgy, mintha ismerne. Engem az nem zseníroz. Utóvégre is az ember nem ismerhet mindenkit a világon.

– Dehát kérem…

– Oh, ne tessék aggódni, én ismerem kegyedet. Oh, bár ne ismerném! – tettem hozzá mély sóhajtással.

A hölgy láthatóan megvolt illetődve.

Magam sem hittem, hogy ilyen nagy hunczfut tudok lenni, az igaz, hogy ennyire nem is hajtottak rá a körülményeim.

– Hát mondja csak, – szólt szelíden – honnan ismer ön engem?

– Oh istenem, – szóltam elérzékenyülve – hát hogy is tudnám én azt megmondani?

– De mégis.

– Először álmomban láttam Devecserben. Oh az nagyon szép álom volt. Mintha Kolumbus Kristóffal szalámit szállítottunk volna Amerikába.

Rendkívül ostobának tünhetett föl neki ez a vallomásom, mert mosolygott.

Én azonban akkor ezt bátorító jelnek vettem. Miért is megfogtam a kezét és őszinte lelkesedéssel kiáltottam föl:

– Nagysád, legyen a feleségem!

Kaczagott.

Azután pajkosan ütött a legyezőjével az arczomra és így felelt:

– Oh, milyen kedves: alig öt perce, hogy ismerem és máris azt akarja, hogy elváljak miatta az uramtól.

– Hát miért ne? – feleltem minden zavarodás nélkül. – Utoljára is, ha férje van kegyednek, az nem olyan nagy akadály!

– Ah, – felelte ijedt arczczal a fiatal asszony – megölné önt!

– Megölne? Mit? Engem megölne? – hebegtem egy kissé megütődve, de azután hirtelen nekibátorodva feleltem: – hátha én ölném meg őt!

– Az lehetetlen.

– Lehetetlen? Kérem, semmi sem lehetetlen! Én tőlem sok minden kitelik. Tessék elhinni, ha én egyszer hozzáfogok, hát kurucz ember vagyok ám.

Ezeket a szavakat olyan büszkén és bátran mondottam, hogy magam is megijedtem magamtól. Végre is az ember nem tudhatja, hogy mi lakik benne; pláne a mi az emberölést illeti, ilyesmit sohasem próbáltam.

A szép asszonykára nem voltak hatással a szavaim. Mosolyogva és vidáman tekintett reám.

– Hát tud ön vívni? – kérdezte tőlem.

– Valószínű, nagyon valószínű, – feleltem komolyan, – a mennyire magamat ismerem, azt hiszem, hogy ha egyszer hozzáfogok, hát borzasztó vívó vagyok.

– Nohát akkor bajos lesz egy kissé a dolog, mert lássa, az én férjem vívómester volt tizenhat esztendeig a honvédtiszti iskolában, és sok embert elküldött már a másvilágra.

– A másvilágra? – kérdeztem nagy lélekzetet véve.

– Igen, és ezért sokszor teszek neki szemrehányást. De hova megy ön, hát ne siessen.

– Ajánlom magamat, – szóltam beleugorva a birka-úsztatóba, és a nélkül, hogy egy pillantást vetettem volna hátra, újra megmásztam a kőfalat.

Úgy emlékszem, hogy hazafelé jobban futottam, mint mikor az a közönséges falusi bika kergetett!