Читать книгу: «Figurák. (Furcsa emberekről furcsa históriák.)», страница 5

A pásztor

A szőke Elvira nem hozott mást magával a zárdából, mint a szürke növendékruhát, és a rózsás ábrándokat.

Ez utóbbiak különösen egy pásztor alakját vették körül.

Mennyit álmodoztak ott a zárdában a boldog pásztorokról, a kik a zöld mezőn hófehér báránykák körében furulyáznak és találós meséket adnak föl egymásnak!

Az egyik növendék becsempészte a zárdába Petőfi költeményeit.

Mohó gyönyörrel élvezték ezeket a bűnös verseket: égő arczczal, égő szemekkel olvasták titokban; és ha a «testvér» meglepte őket, ijedten rebbentek széjjel, mint a galambok.

Ebben a tiltott könyvben voltak ám csak szép ismertetések a pásztorokról!

Milyen csudálatosan szép emberek azok a pásztorok! milyen forrón tudnak azok szeretni! milyen epedő a furulyadaluk! milyen szép a babájuk! Mennyi költészettel tudnak lumpolni a hortobágyi csárdákban!

Valamennyi zárdanövendék elhatározta titokban, hogy mihelyt hazakerül, azonnal hozzácsatlakozik egy szép pásztorlegényhez, és annak az oldalán fogja átandalogni az életet.

*

… Elvira égszínkék ruhában, fehér csipkés napernyővel, világos sárga, rózsaszín pántlikás szalmakalapban sétált le a dombon a völgybe.

A pásztort kereste.

A költői szép pásztort, a ki a virágos mezőn furulyahangokkal ábrándozik, a ki körül a bárányok keringőt tánczolnak, a ki mellett tulipános, rózsás selyemruhában ott van a szerető, s a völgy egy kis darab Arkádia.

Elvira keble egy pillanatra elszorult: megpillantotta a völgyben a birkákat.

A birkák nem voltak hófehérek, sőt inkább nagyon is barnák, mivelhogy az idén nem mentek át az úsztatón.

Amint Elvira kék ruhája megjelent a rét szélén, a nyájból egyszerre kivált két erős lompos komondor. Fületsértő ugatással rohantak feléje.

A juhász eldobta a szűrét, azután kezébe kapta hosszú gajmos botját és futott a kutyák után.

Elvira halálra váltan állt ott egy helyen, azt hitte, hogy rögtön széttépik az ugató fenevadak.

Szerencse, hogy a juhász utolérte őket a hosszú kampós bottal és úgy oldalba nyomintotta a két szörnyeteget, hogy hatot is hemperegtek a pázsiton.

Elvira odanyujtotta a selyemkeztyűs kezecskéjét.

A juhász levette a kalapját és egy pillanatig nézett a kis kézre, hogy mit csináljon vele, azután lehajolt és egy nagy czuppantást cselekedett.

– Ánnye de mögnőtt a naccságos kisasszony, Jés’uccse nem ösmertem rá! – szólt a legény őszinte meglepődéssel.

Elvira ábrándos szemekkel tekintett a juhászra.

Ragyás, naptól barna arczú legény volt ez; 16 szál sertéje kúszáltan szőkéskedett az orra alatt.

– Ugyebár kegyed pásztor? – kérdezte Elvira féloldalt billentve a fejecskéjét.

– Az vónék kéröm, birgepásztor, de mán nálunk úgy mondik, hogy juhász.

– És kegyednek is van subája?

– Csak egy ócska szűröm van könyörgök a hodályba, de mán ajis rongyos.

– És csakugyan be van a szűre újja kötve?

– Be vót könyörgök, de kirágták a kutyák, mivelhogy szalonnát éröztek benne.

Elvira kissé kedvetlenebbül folytatta:

– Szabad kérnem, hogy mutassa meg a furulyáját.

– A furulyámat? volt egy hosszú, de összetörtem a Galiba Trücsök fejin, mikor vereködtünk.

– A rózsája miatt, ugy-e?

– Dehogy is, könyörgök: bort ittunk a Nyavalyásnál, azután rányomta a botját a nagylábújjomra, hát ammiatt.

Elvira még kedvetlenebbül folytatta:

– Van önnek rózsája?

– Mán hogy úgy-e szeretőm? Most éppen nincs, hanem vót egy rücskös.

– És elhagyta?

– El ám, a zebatta.

Elvira azt hitte, hogy valahára ráakadt a poétikus oldalra.

– És ön nemde sokat búsult?

– Nem én könyörgök. Ittam egy félliter bundapálinkát a Nyavalyásnál, azután elvertem a Galiba Trücsköt, hogy kitőccsem a mérgömet,

Ezeket mondva, belenyúlt a juhász egy hólyagzsacskóba és valamit tett onnan a foga mellé.

– Mit eszik ön? Talán theát?

– Nem öszök én könyörgök semmit.

– Hát talán orvosságot vett be?

Nagyot röhögött a juhász.

– Nem biz én kéröm, csak ekkis bagót támasztottam a fogam mellé, hogy jószaga lögyön a pofámnak!

*

Elvira sohasem kereste többé a regényes pásztorokat.

A «Bárkonyosi Trombita.»

– Egy hírlapíró emlékirataiból. –

A szerkesztőm, az lehetett úgy 52 esztendős. Mindene szürke volt már, csak vastag szemöldökei voltak feketék.

A felesége pedig lehetett 22 esztendős. Remek szép asszony! Szőke, aranyszínű haja selyembodor fürtökben árnyalta homlokát; örökös jókedv mosolygott csókratermett száján, s ha belenézett az ember nevető kék szemeibe, hát a mennyországot vélte látni panorámában.

Tiszteltem a szerkesztőmet, tiszteltem a feleségét is.

Hanem ezt az utóbbit mégis csak jobban tiszteltem.

Egy napon a szerkesztőm valami nagy reklámcikkért 100 forintot kapott.

Azt mondta a feleségének, hogy tanulmányútra megy Budapestre. Én tudtam, hogy nem oda megy, hanem Bécsbe, a Ronacher-féle mulató helyet megnézni, a hol tüzes pezsgőnek és tüzes szemű komédiás lányoknak egyforma drága az ára.

Úgy volt, hogy a vasárnapi számot én szerkesztem.

Összeszedtem egy csomó hirt a rendőrségnél, egy csomót az utczán, egynehányat meg magam rögtönöztem s készen volt a hirrovat. Az olló megteremtette a tárczát meg a vidéki híreket, csupán a vezércikk volt még hátra.

Nekidőltem hát a vezércikk-írásnak.

Tudnivaló, hogy vezércikket nem nehéz írni. Csak cifra gondolatokat kell cifra köntösbe öltöztetni, a súlyt megadja a szép «ciceró».

Minél kevésbé lehet érteni a vezércikket, annál jobb, mert ez azt mutatja, hogy a ki írja, nagyon érti a politikát.

A mint javában írok, egyszercsak átölel valaki és megcsókolja a homlokomat.

Hirtelenében azt hittem, hogy a szerkesztőm csókolódzik velem, s el nem tudtam gondolni, hogy mi a csuda történt vele, de ahogy föltekintettem, a szép asszonyt láttam mellettem.

– Szeretlek! – suttogta és kipirult orczával, mosolyogva nézett rám. Szeméből úgy hulltak rám a sugarak, mintha az afrikai napból kölcsönözte volna; ajkát bíborszínűre festette az odalövellő vér.

– Az istenért, nagysád!

– Ne szólj! tudom, hogy te is szeretsz engem!

Nekem ugyan eszem ágába sem volt ilyesmi, de hogy olyan határozottan állította, hogy én is szeretem, hát magam is kezdtem hinni, hogy úgy van.

– De gondoljon nagysád a férjére!

– Nem vagyok vele megesküdve!

– Igazán? hát akkor miért van vele?

– Bolond voltam. Pesten ismerkedtem meg vele. Elcsábított, elcsalt!

– Szerette?

– Nem én; hanem azt hittem, hogy jó lesz, ha hozzá megyek, mert szegény varróleány voltam.

– Tehát a kényelem végett.

Lesütötte a szemeit s alig hallhatóan suttogta:

– Úgy van!

– És most válni akar tőle?

Szemei fölragyogtak, megfogta forró kezével az én kezemet és felém hajolva, szenvedélyesen szavalt:

– Válni akarok! Veled akarok élni! Téged szeretlek! Veled leszek boldog!

Ezeket mondva, karjaimba omlott.

Nem tehettem mást, mint hogy tartottam. Ha nem tartottam volna, végig esett volna a földön.

Azonban nem sokáig kellett tartanom; két fehér karjával átkulcsolta a nyakamat:

– Ugy-e elszöktetsz engem?

– Én? Hogy gondol ilyet el nagysád? Mit szólna hozzá szerkesztőm? Mit szólna a világ? Mit szólnának az előfizetők, ha nem jelenne meg a lap?

– Hát előbbrevaló neked a szerkesztő, a lap és a világ, mint én?

Én bizony azt szerettem volna felelni, hogy nagyon is, de hát ki merné ezt mondani egy szerelmes szép asszonynak?

– Igen ám, csakhogy nagy zavar lenne mégis.

A szép szőke asszony látta a habozásomat. Karjai lecsúsztak a nyakamról, fehér kis kezei végigsímultak a karjaimon és megállottak a kezemnél.

Tenyerébe szorította azt és erősen a szemembe nézett igéző, megbűvölő szemeivel.

– Azt mondd meg, hogy szeretsz-e igazán?

Mit tehettem mást, mint hogy ráfeleltem:

– Persze, hogy szeretem!

(Jaj, ha ezt a szerkesztőm hallotta volna!)

– Hát akkor gyere!

– Hová?

– Ki a világból!

– Azt már ne tegyük még se!

– Hát nem bánom, maradjunk itt, Bárkonyoson.

– Már ez lesz a legjobb.

– De ne ebben a házban.

– Hát melyikben?

– Veszünk ki más lakást.

– Meglövöldöz bennünket az öreg.

– Ne hidd azt!

– Dehát miből éljünk?

– Indítasz egy lapot.

– Az lehetetlen.

– Dehogy lehetetlen. A mi kéziratot most leadtál a nyomdába, az lesz az első szám, csupán a címet változtatod meg és a vezércikk helyett írsz egy előfizetési fölhívást. Én addig egy bútorozott szobát nézek, a mit már estére elfoglalunk.

– Szörnyű skandalum lesz ebből!

– Én nem törődöm vele!

– Az öreg ránk fog támadni!

– Kihívod párbajra!

– Nem lesz előfizetőnk!

– Jaj, dehogy nem! Hogy lehetsz már ilyen kislelkű?

– Nem tudjuk fizetni a nyomdát.

– Azt nem is kell. Látod, az öreg sem fizeti egész esztendőn át, csak akkor, mikor már foglalni akarnak.

Borzasztó rábeszélőképessége volt az asszonynak. Szép is volt. Csókjai égettek. Nem tudtam ellentállni, – megtántorodtam.

Még egy égető csókot nyomott ajkaimra, úgy, hogy még a szemeim is könnyeztek belé, azután föltette a fehérfátyolos kalapját és kirohant a szobából.

Megkábulva, eszemet vesztve állottam ottan.

A szedő-gyerek jött a vezércikkért.

Láztól reszkető kezekkel írtam a következő vezércikket:

Tisztelt közönség!

Arra a meggyőződésre jutottam, hogy elveim a Hirlap elveivel nem egyeznek meg.

Én a haladás embere vagyok.

A «Hirlap» a maradás, a társadalmi elposványulás organuma.

Városunkban reformok kellenek.

Emelkedések, javulások minden téren.

Nagy az adó!

Le kell szállítani!

Kicsiny a kereskedelem!

Föl kell emelni!

Uj vér kell városunk társadalmi életébe!

Föl kell pezsdíteni!

Polgárok! Tisztelt közönség!

Egy újszülött lap áll előttetek! A hazaszeretet szülte, a ti érdeklődéstek tartsa fönn.

Régóta szükség volt erre a lapra; a jövő meg fogja mutatni, hogy a bizalom jó helyre volt fektetve.

Előfizetési ár egy évre 10 frt.

Szerkesztőség és kiadóhivatal…

Zelenváry Balambér,

a Bárkonyosi Trombita felelős szerkesztője és kiadója

Hogy hol lesz a szerkesztőség, azt utólagosan írtam bele.

A nyomdásznak megírtam, hogy a lap, a melyet összeállítottam, «Bárkonyosi Trombita» cím alatt fog megjelenni. Hogy a «Hirlap» – pal mit fog tenni Párducz József úr, azt kérdezzék meg tőle.

Persze, Párducz urat keresték mindenütt, de nem találták sehol, s mivelhogy a nyomdász sem kéziratot, sem utasítást nem kapott, hát nem is adhatta ki az ujságot.

Másnap megjelent a Trombita, a Hirlap pedig nem jelent meg.

A közönség csudálkozott, de nem prenumerált.

Harmadnap megérkezett Párducz.

Én már akkor a tyuk-utcza 13-ik sz. alatt laktam. Egy fényes új tábla hirdette a kapun, hogy itt van a Bárkonyosi Trombita szerkesztősége és kiadóhivatala. (Én voltam a szerkesztő, a feleszívem volt a kiadó, mikor volt mit kiadni.)

El voltam készülve rá, hogy Párducz dühös lesz, mint egy tigris, rám veti magát, mint egy jaguár, és széttép, mint egy oroszlán. Miért is körülraktam magamat mindenféle gyilkolószerszámmal: egy vívókarddal, három ollóval, két konyhakéssel, hat evőkéssel és egy nyárssal. A feleszívem beadott még egy hurkatöltőt is, ezt teleszivattyúztam tintával és a kabátom alá gomboltam.

Ebéd után három óra lehetett, mikor lépéseket hallottam a lépcsőn.

– Ez vagy előfizető, vagy hitelező, vagy – Párducz.

Az asszony fülelt, azután elsápadt és fölugrott az ölemből.

– Párducz jön! kiáltotta és befutott a másik szobába.

Én harcias ülésbe tettem magamat: kezembe vettem a kardot és a hurkatöltő végét megtapogattam, hogy egyszerre hozzá tudjak nyúlni.

Csakugyan ő volt.

Nem is kopogtatott, csak kicsapta az ajtót.

Izzadt és kikelt arczczal állott elém.

Én azon gondolkoztam, ne lőjjem-e a tintát az arczába, azonban megelőzött a szavával:

– Mit tett ön, szerencsétlen? – hörögte, a nélkül, hogy egy lépést tett volna előbbre.

– Tudhatja, – feleltem nyugodtan.

– Tönkre akarja tenni a lapomat?

Vállat vontam.

– De hát miért?

– Kénytelen voltam vele.

– Nem adtam elég fizetést?

– De adott.

– Gorombáskodtam önnel?

– Nem.

– Nagyravágyásból tette?

– Nem.

– Hát mi a mennydörgős mennykő ütött önhöz, hogy ilyen coup d’etat-t csinált.

– Nem tudja?

– Még csak nem is sejtem.

– Megházasodtam.

– Mi – micsoda?

– Hát igazán nem tudja?

– Sohasem vettem észre, hogy ez a szándéka!

– Azt sem tudja, kit vettem el?

– Fogalmam sincs róla.

– Az… ön feleségét!

Párducz úgy pislogott, mintha álomból ébredne, azután kiderült az arcza s örömtől ragyogó szemekkel kérdezte:

– Igazán?

– Nem tehetek róla!

Párducz eldobta a kalapját és örömkönyek között szorított magához.

Végzetes ölelés volt ez. A hurkatöltő benyomódott s Párducznak az orra, szája úgy tele lett jóminőségű fekete gallustintával, hogy hirtelenében alig tudta megtalálni a kijárást.

* * *

Daczára annak, hogy Párducz «szegény tatárja» voltam, a lapjának elmaradását mégis az én hűtlenségemmel mentegette és gyalázatosan leszólta a lapomat a következő nyilatkozatban:

Nyilatkozat. Míg lapunk érdekében Bpesten jártunk, Zelenvári Buxbaum Balambér Alfréd munkatársam a kezére bízott lapot «Trombita» cím alatt adta ki s jó üzleti fogást vélt ezzel csinálni; miért is figyelmeztetjük városunk közönségét, hogy ne üljön föl ennek a jöttmentnek, hanem maradjon tovább is a mi lapunk mellett, a mely nem csörget frázisokat, hanem marad a közönség érdekeinek régi, őszinte, hű tolmácsa és megvédője.

Párducz József,

a «Bárkonyosi Hirlap» f. szerk.

Négy napig hordtam ennek a nyilatkozatnak a súlyát, mert az én lapom csak csütörtökön és vasárnap jelent meg.

Ezen idő alatt nem mertem kilépni a házból.

Hétfőn egy mészáros, a ki Párduczra haragudott, megpártolta a lapomat 10 frttal. Ez volt a Bárkonyosi Trombitának első és utolsó előfizetője.

Az asszony mindjárt el is vitte a piaczra: vett rajta 50 darab tojást, két üveg szagos rózsavizet, egy pakli dohányt, két pár papucsot és magának egy újdivatú kalapot.

Nem hozott vissza egy garast sem.

Azon gondolkoztam, hogy ne híjjam-e ki Párduczot párbajra. Merni mertem volna, mert tudtam, hogy azzal a tintával úgy befeketítettem az arczát, hogy legalább is kilencz napig kell dörzsölnie otthon radírgumival. De mégis aggodalmaim támadtak s lemondtam erről az eszméről.

Megvártam a csütörtököt és visszafeleltem a következőket:

Nyilatkozat. A «Bárkonyosi Nyirtlap» szerkesztője: Macska József miákolgatni kezd ellenünk vizenyős lapjában. Azt mondja, hogy míg ő Pesten járt, kiadtuk a lapját más cím alatt. Szeretnők bebizonyítva látni, hogy valóban Pesten járt-e és hogy valóban az ő megúnt lapját adtuk-e ki Trombita cím alatt? Egyébiránt közönségünk meg tudja ítélni, hogy a mi lapunk jobb-e vagy az övé; ismeri Macska József urat, kinek multja… kinek szerkesztői jelene… olyan titok, a mely köztudomású ugyan, de a melynek mégis vannak olyan részletei, a mik éretlen hencegéseivel szemben fegyverül szolgálhatnak majd kezünkben. Sicc!

Zelenváry Balambér,

a «Trombita» felelős szerkesztője

és kiadó tulajdonosa.

Mikor a lapom megjelent, szerettem volna nyugodt lélekkel megebédelni. Mióta megnősültem, csak csókkal táplálkoztam és tyúktojással. Előfizetőnk nem jött, pedig jó vastag könyvet vettem a nevük számára.

Mondtam az asszonynak, hogy készítsen valami ebédet, de ő azt felelte, hogy előbb adjak pénzt.

Azután, hogy nem tudtam neki adni, sírva fakadt és szememre vetette, hogy elcsábítottam Párducztól, a hol legalább ebéd volt mindennap.

Már hogy én csábítottam el!..

Két úri ember lépett be az ajtón, mondtak valami neveket, a miket én tüstént elfelejtettem, azután azt mondták, hogy Párducz úr küldte őket. Párducz úr elégtételt vagy magyarázatot kér.

Azt feleltem, hogy megadom az elégtételt, de magyarázatot nem tudok adni; mert magam sem értem, hogy mire céloztam a nyilatkozatomban.

Egyébiránt nagyon mérges, és nagyon éhes voltam.

A feleszívem a szomszéd szobában kottára sírt s még jobban elkeserített.

Fogtam a kalapomat és elrohantam.

Sötét volt már az utczákon.

Mentem búsan, céltalanul.

Egyszer csak a város végén találtam magamat.

Mentem tovább gyalog pénz nélkül.

S másnap már elfelejtettem Bárkonyost, asszonyt, szerkesztőt, párbajt és szülöttemet, az egyhetes korában elhunyt Bárkonyosi Trombitát.

Vendégek a másvilágról

Láttam a koszorúkat és sírlámpákat a kirakatokban; láttam, miként viszik ki a temetőbe a lóvonatú kocsikon, omnibuszokon, fiakkereken, hintókon és gyalog.

Milyen jó nekem, hogy árván születtem, nem volt sem apám, sem anyám, sem rokonságom! Meglehet, hogy én nem is születtem. Mióta emlékezem, mindíg voltam. Az igaz, hogy az emlékező tehetségem rossz: valószínű, hogy a halálomra sem fogok emlékezni.

No de azért nekem is vannak halottaim, csakhogy olyan szerények, hogy nem is mondták meg, hová temetkeznek.

Négy jóbarátom; három öngyilkos és egy, a kit mások gyilkoltak meg.

Koszorút nem kívánnak tőlem, és ezt jól teszik, mert még nem kaptam ki a havi fizetésemet; hanem hogy mégis ne panaszkodjanak, hát gyújtok nekik négy darab milligyertyavéget, a mit eltettem a gyertyatartó fenekéről már régebben…

Ilyen monologot tartottam halottak estéjén, mikor hazatértem a Kispipából. Belebújtam a hálókabátomba, szépen előszedtem a négy gyertyavéget az éjjeli asztal fiókjából, odatettem az asztalom négy sarkára és meggyújtottam.

Azután szent áhítattal tettem föl a hálósipkámat; rágyújtottam egy latakiával töltött csibukra; az asztal közepére odatettem a theafőzőt, lángra lobbantottam a spirituszt és beledültem a puha karosszékembe.

Olyan ünnepélyes volt az a bágyadtan égő négy kis gyertya, a violaszín lángrongyokat rebbentő theafőző, a víznek halk sustorgása és az őszi szél be-behangzó panasznyöszörgése.

Lámpa nem égett a szobában. A sarkokban sötét árnyak guggoltak. Szinte vártam, hogy megjelenik Fauszt fekete komondora, s elém lép valami sánta Mefiszto.

Azonban e helyett más történt. A mint ott szívogatom és kilehelgetem a csibukom latakia-illatát, egyszerre csak megberren a szekrényem tetején az a régi rossz ébresztőóra, a mely már évek óta hallgat, és kívülről a tornyok órái mélán konogják el a tízenkettőt.

E pillanatban kékes ködgomoly száll föl a szoba közepéből és kiválik belőle lassan, hangtalanul négy lepedőbe burkolt csontváz. Leülnek némán a négy reszketve lángoló gyertya elé az asztal négy sarkához.

Hideg verejték ült ki a homlokomon; a csibukomat bágyadtan eresztettem le a földre s ott ültem erőtlenül, mozdulatlanul, mint a szélütött.

A négy vigyorgó halálfej összefordult, azután az egyik csontváz kiemelte csontkezét a lepedőburkolata alól és az asztalon keresztül felém nyujtva, köszöntött:

– Szervusz!

Tompa, zenétlen lehelletszerű hang volt. Hideg és nehéz kriptalég érintette az arczomat.

Nem akartam félénknek látszani; összeszedtem idegeimnek meg nem meredt erőit és elfogadtam a felém nyujtott kezet.

Brr! Milyen fagyos volt a csontdarab! A vékony csontújjak hideg acélként vágódtak a kezembe.

– Szervusz! – rebegtem és kérdezni akartam, hogy kihez legyen szerencsém, de a lélekzetem nem volt elég erős ahoz, hogy hangot adjak vele.

– Talán nem is ismersz? kérdezte épp oly kriptai, tompa hangon a másik.

Fejemmel intettem, hogy nem.

A jobbomon ülő folytatta:

– Megéreztük a sírban, hogy meg akartál bennünket látogatni. Láttuk a földön és a falakon át, hogy gyertyát gyújtottál az emlékezetünknek, hát azért jöttünk el.

– Ti volnátok az én barátaim? – kiáltám, mikor a félelem lidércznyomását enyhülni éreztem a mellemen.

– Azok vagyunk – folytatta a baloldalomon ülő. – Elhiszem, hogy nem ismersz reánk: ezt a kemény pofát idefönn azelőtt bőr alatt viseltük.

Valami különös érzés kaczagni késztetett.

– Eszerint – legyetek szivesek újra bemutatni magatokat, legalább hadd tudjam, melyik melyitek; mert bizisten olyan egyformák vagytok, mintha egy anya szült volna benneteket.

– Egy anya, először: a föld; – donogta egyszerre mély, rezgéstelen hangon mind a négy.

Azután megnevezték egyenkint magukat.

– Én vagyok a Pista.

– Én a Kálmán.

– Én meg a Laci.

– Én a Józsi.

Pillanatnyi csend támadt. El voltam fogódva az élő és halott között hirtelen föltűnő különbség hatásától. Én istenem, hát ez a sárga, agyagszínű csontarcz ugyanaz volna azzal az adóniszképű Pistáéval? Azok a sötét csontodúk a Kálmán ábrándos búzavirágszín szemeit helyettesítenék? Az a fülig vigyorgó fogsor – az volna a Laci szépmetszetű rózsás szája? És Józsinak egészségtől duzzadó pirospozsgás orczája az az okkerszínű száraz, redves csont, a melynek kiálló szálkái olykor beleakadnak a lepedő szálaiba? – Ezeket elhinni idő kellett.

De végre is hát ujság-e ez? Most tudom-e először, hogy a földben porrá lesz a szirom s kóróvá az illatnedvű rózsaág?

Elűztem magamtól a nehéz gondolatokat.

– Igyatok hát fiúk! – mondám és elővettem a rumot az asztalfiókból.

– Bolond vagy te, pajtás! – kiáltott kaczagva Pista – hiszen nincs mibe!

– Van is nekünk gyomrunk! – szólt Kálmán.

– Csak igyál magad!

Józsi nem szólt, csak kaczagott. Fogai rémesen zörögtek.

– Az ördögbe! ne ijesztgessetek hát, hiszen egyik rémületből a másikba esem.

Erre mind a négyen elkezdtek kaczagní, úgy, hogy minden csontjuk ropogott, kopogott belé.

Azután egyszerre elhallgattak mind a négyen; s nekem épp oly félelmes volt most a hallgatásuk, mint előbb a kaczagásuk.

Pista komoly hangon szólt hozzám:

– Ne vedd rosznéven pajtás, hogy különösnek találjuk a félelmedet; látod, mi ott a föld alatt megszoktuk már egymás arczát és nem ismerjük a félelmet. Nem azért jöttünk hozzád, hogy rémítgessünk, hogy hosszú órát csináljunk neked. A te jószívű megemlékezésed vont ide minket. Látod, a szeretet az csupán, a mi a föld alatt lakókat összeköti a földfölöttiekkel. Van egy ünnepünk esztendőnként, azt mi sóvárogva várjuk odalenn. Az a boldogabb, a kiről többen emlékeznek meg ezen a napon. Mirólunk nem emlékezett meg kívüled senki; a sírunk beomlott; vadvirág font rá koszorút és kereszt nem vet árnyat reánk.

– Nekem volt keresztem, szólt Józsi, de egy szegény sírásó ellopta tüzelőnek. Az ilyen sírrablót meg szoktuk látogatni minden éjen és sárgára festjük az arczát, fehérre a hajszálait; de ennek a sírásónak békét hagytam, mert a felesége ágyat feküdt és fa kellett neki, hogy megfüröszthesse a gyermekét!

Pista folytatta:

– Hát eljöttünk hozzád, hogy érezzük annak a gyertyának melegét, a melyet a baráti szeretet gyújtott nekünk, s mivel jóbarátunk voltál, boldoggá tegyünk.

– Mivel? kérdeztem meghatottan.

– Azzal, hogy levigyünk közénk a boldog álmok országába.

– Az ördögbe is, ezt nem óhajtom!

– A lelked, az óhajtja, csupán a véred irtózik tőle.

– Fiatal vagyok még, 25 éves.

– Hát aztán?

– Reménylem, hogy van jogom élni.

– Szeretsz élni?

– Hogy a pokolba ne szeretnék! hiszen nem krumplinak születtem, hogy mindjárt a föld alá bújjak!

– De látod a föld alatt olyan jó. Testünk minden atomjának porszemmé változása egy-egy napokra nyúló kéj, a visszaomlásnak folytonos gyönyöre.

– Köszönöm alásan; de hát mikor aztán már nincs minek fogyni, mikor már egészen porrá változtatok?

– Akkor egyenkint érez minden porszemünk. Akkor fölhajtunk a virágok gyökerében a légre, kapunk és adunk illatmámort, érezzük a napsugár csókjait, értjük a csillagok ábrándját, hallgatjuk a szellő édes regéit, a vihar rapszódiáit, lelkes deklamációját; keblére tűz az ifjú szűz, s a gyönyörtől aléltan hallgatjuk szíve dobogását.

– De hátha nem valami ifjú szűz tűz, hanem valami vén csoroszlya?

– Előttünk nincs útálatos lény; a ki virágot ölel a keblére, abban mindíg találunk ölelni valót. Óh! a vén szűzekben is van gyönyörvágy, a mely megosztódik velünk!

– Köszönöm, én nem szeretem a vén szűzeket!

– Dehát millió alak vár reánk: ha porunkat ölbe kapja a szél és viszi más tájakra, kihajtunk a pálmában, átkúszszuk a vad erdők országát a liánok derekában, fehér fürtjeiben.

– És ha belepottyantja a poraitokat a szél a tengerbe?

– Ott sem ér új halál; a korall vérvirágán hallgatjuk a hullámok zenéjét, csigáknak ábrándját, az örök vizeknek orgonamorajlását.

– De hát tegyük föl, hogy valami naspolyafa szívja föl a porotokat, azután a naspolyafát kivágják és tűzre teszik, – mi lesz belőletek?

– Óh akkor sem enyészünk el; lehet, hogy a porunk újra megoszolhat; a tűzben új gyönyör a megoszlás; fölszállunk a füstben, melegszünk a hamuban és várjuk a folytatást.

– Köszönöm, nem akarom, hogy répafőző katlanokat fűtsenek velem!

– Minden porszemünket összeköti egymással bizonyos érzés, a nagy természet életerejének folytonos érzése. A porban, a földben fájdalom nincsen, csak alakváltozás. Csak a test, a vér és hús éreznek fájdalmakat. Mi tudjuk ezt, a kik már boldogok vagyunk!

– Nem írígylem a boldogságtokat!

Kálmán vette át a szót:

– Rosszul beszélsz, barátom. Látod, én idefönn festő voltam. Rajongtam és nyomorogtam üres ideálokért. Ráfael «Apotheosis» – e előtt térdre nyomott a genie iránt való tisztelet és bámulat érzete; most ha nézem a festményt, csak festéket látok, színes porszemeket, a miket a festői ügyesség kevert olyan harmoniába, mely az emberi fölfogásnak tetszik. A miloi Venusban nem ideálizált nőalakot látok, hanem faragott követ, és a dicsőség, a művészi szép iránt való lelkesülést a csöndes őrültség egy nemének tartom, Művésznek, baromnak, egy földbe omlanak a csontjai és az agyvelő kihültével megszűnik minden különbség.

– Nem kívánok ilyen egyenlőséget!

László folytatta:

– A földben nincs betegség.

– Én itt is egészséges vagyok.

– Nincs szenvedés, kín, fájdalom.

– Semmi bajom sincsen.

– Hitelezők nem zavarnak.

– Ki tudok velök egyezni idefönn is.

– Nem kell verejtékezni a munkában.

– Nem vagyok izzadós.

– Nincs éhség, nincs csömör, nem kell kenyér.

– A kispipában étkezem és nem eszem kenyeret soha, csak császárzsemlyét.

– Nagyon oktalan a félelmed, barátom! Látod, mikor én föllobbantottam a pisztolyom porát, abban a pillanatban megszűnt minden szenvedésem. Valami végtelen kellemes nyugalomba sülyedtek idegérzést vesztett tagjaim. Hasonló volt az földi életem legédesebb szendergéseihez. Agyammal nem gondolkoztam többé, testemnek miriád atomjába szállt az élet; szemek nélkül láttam, – és tisztábban sokkal. Bele tudtam nézni a napba, láttam a csillagokat, a csillagokban életet; keresztülláttam az embereken, mint a legtisztább üvegen. Mikor apám zokogva borult fölém, így gondolkoztam: «Szegény apám! Milyen kár, hogy fájdalmat okoz neki a tehetetlenség érzete által összesajtolt könyzacskók omlása és agyvelejének vértólulása!..» Azután érdekes volt a bonczolásom. A kés hiába mélyedt a mellembe, hiába szedte ki az orvos a tüdőmet, szívemet, azért én éltem abban is, ebben is. Csupán az volt kellemetlen, hogy úgy lefűrészelte a koponyámat, mintha dohánytartónak akarnám használni a sírban; e miatt szűntelen vigyáznom kell, nehogy belecsöpörögjön az eső.

Ezeket mondva, Kálmán levette a koponyája felső részét és kaczagott. Azután odatette az asztalomra és így szólt:

– Ha akarod, neked adom, jó lesz hamutartónak!

– De kérlek!

– Óh! az engem nem zseníroz, – legalább veled leszek!

Józsi közbeszólt:

– Feleded, hogy el akarjuk vinni?

– Igaz. De mit gondoltok, ha ez a fiú mégis élni akar, nem lenne jobb, ha itt maradnánk?

– Hogyan?

– No hát verünk négy szöget a falba, azután ráakasztjuk magunkat. Így legalább vele leszünk mindíg.

– Nem bolondultatok meg! Mit szólna a takarító asszonyom, meg a ki bejönne hozzám, ha ott látna fityegni benneteket a falon?

– Igaz; – mondá Pista – e szerint nincs más hátra, mint hogy velünk jőjj!

– De mondtam már, hogy nem akarok!

– Örök boldogság vár reád!

– Nem kérek belőle!

– A földi kín jobb, ha rövid!

– Reményeim vannak!

– A legszebb remény teljesülése sem olyan szép, mint a földalatti porélet! A vágyak egymás nyomába hágnak; betelt remények ölén, agymunka nélkül, nem nyugszik az ember!

– Hagyjatok nekem békét! Nem szeretem a sarat, akkor sem, ha be vagyok rugva. Nem bolondultam meg, hogy a ti kedvetekért meghaljak. Beszéljetek másról. Aztán itt a szivar, gyújtsatok rá; a füsthöz nem kell gyomor, hanem az ilyen ostoba beszédekhez kell.

Mindezt már haragosan mondtam s elhatároztam, hogy kidobálom az én csontos barátaimat, ha még sokáig okoskodnak.

A négy sírlakó összenézett. Tanácskozni kezdtek rólam, – nélkülem.

– Ennek a fiúnak fogalma sincs a mi boldogságunkról – szólt Kálmán. – Hát itt hagyjuk-e őt, hogy szenvedjen a tudatlansága miatt?

– Egy életet átkínlódni nagy dolog! – jegyezte meg Pista.

– Én azt mondom, – szólt Jóska, – hogy ne adjunk semmit az ellenkezéseire; majd ha odaát lesz velünk, megköszöni, hogy elvittük.

– Nos?

– Vigyük!

Én a félelemtől és borzalomtól lenyűgözve ültem a helyemen. Kiáltani, sikoltani akartam segítségért. Szerettem volna rájuk taszítani az asztalt és összetörni őket darabokra, porrá, de hasztalan, még lélegzetet venni sem volt erőm.

A magasan föllobogó spiritusz kékesfehér lángját a szél által kinyitott ablak légrohama feléjük sodorta; ők észre sem vették, én eliszonyodva láttam, hogy beszéd közben beszívják és a szemeik üregén eresztik vissza.

Vaserős kezekkel ragadtak meg engem; kiszakítottak a székből és vittek

Nem ajánlom senkinek, hogy halottak estéjén gombóczot egyék vacsorára!