Читать книгу: «Figurák. (Furcsa emberekről furcsa históriák.)», страница 7

Egy regény története

Pavlicsek Vendel buzgó napidíjas volt a városházánál.

Nappal írt a városnak. Éjjel olvasott magának.

Mikor egy éjjel a kölcsönkönyvtár utolsó regényét olvasta, az jutott az eszébe, hogy jó lenne, ha ő is regényírással foglalkoznék.

És ebből egyúttal az is kitünik, hogy Pavlicsek úr nem volt valami okos ember.

Pavlicsek úr bement a polgármesterhez és így szólt hozzá:

– Uram! Tudja meg, hogy mától fogva nem vagyok Pavlicsek Vendel, hanem Pálhalmy Adorján, és tudja meg azt is, hogy ezentúl nem fogom a mások gondolatait szolgamódon másolgatni, hanem igen is a magam gondolatait írom úri módon.

A polgármester egy szippanat füstöt bocsátott a levegőbe és így felelt:

– Jól van.

Pavlicsek, azaz hogy Pálhalmy Adorján elment a zsibárushoz és eladta neki az összes ágyneműjét; mert tudvalevő dolog, hogy a ki éjjel dolgozik, annak éji fekvőhely merőben fölösleges.

Hát nappal?

Aludni fog könyvein, iratain és babérain!

Az ágyneműért kapott tizenegy forintot és hatvan krajczárt.

Ezen a pénzen estére már túladott.

Hogy miket vett rajta, azt megmondja az alábbi jegyzék, a melyet később sepertek ki a szobájából:

Ezt az egy forintot eltette. Gondolta, elég lesz addig, míg a regénye elkészül.

Mert kiszámította, hogy óránkint meg tud írni háromszáz sort, vagyis másfél óra alatt egy ívet. Tizenkét ív kitesz egy regényt, tehát ő 18 óra alatt könnyen megír egy regényt. Föl is osztotta magának, hogy két nap alatt fogja ezt elvégezni s harmadik napon elmegy a nyomdászhoz és eladja neki a regényét ivenkint 50 frtért, vagy ha annyit nem ád, legalább is 20 frtért, vagyis az egészet 260 frtért. Aztán kiszámította azt is, hogy ő így havonkint legalább is 7–8 ezer frtot összeír, vagyis egy év alatt 80–100 ezer forintot. Még holmi nyaraló és négyes fogat is megfordult az eszében, de erről számítást előre nem tett.

Miután a tömérdek csomagot lerakta az asztalára és a zsebeiből is kihurczolkodott, első dolga volt befűteni. (Hideg szobában csak versírók szoktak dolgozni.)

A kályha csakhamar vígan bömbölt, minthacsak osztozott volna Pálhalmy Adorján úr örömében.

A szobában langymeleg lett a levegő s Pálhalmy úr vetkezni kezdett.

Felső ruháit szétdobálta a szobában és könyveit is egy rakásra szórta. Azután a szoba közepére leteríté az új szőnyeget, a melyet azért vett, hogy a regény azon írassék.

Ez meglévén, kibontotta az egyik üveget és csak úgy pohár nélkül rémítő nagyot czuppantott a száján.

A bor savanyú volt. Pálhalmy úr összerázkódott tőle s pillanatig a levegőnek egy láthatatlan pontjára függesztette a tekintetét.

Azon gondolkozott, hogy a regényírók milyen borral szoktak élni, de erre nézve hiába keresett a levegőben és az emlékezetében adatokat.

Most aztán ledobta a kalapját és papucsokat húzván, a legboldogabb érzelmek között szedte elő a heringeket.

Tudvalevő, hogy a halaktól okoskodik az ember, mert foszfor van a hasukban. Én ugyan nem tudom ezt bizonyosan, de Pálhalmy úr bizonyosan tudta. Hanem hogy miért evett a heringekhez juhturót, azt hiszem, ezt sem én, sem ő nem tudta volna megmondani. Lehet, hogy csak azért, mert az íróféléknek szokott ilyen különös gusztusuk lenni; lehet, hogy olvasott valami ilyen ételről a francia szakácskönyvben. Elég az hozzá: Pálhalmy úr megevett 3 darab heringet és a juhturónak felét.

Ez megtörténvén, elővette az új bajúszkefét és tizenöt szál bajúszát széthúzta vele.

Eközben észrevette az írók arczképeit s föl is aggatá azokat a falra. A nagyobb Jókait az ajtóval szemközt, a kisebbet pedig az ajtó fölé. Húgó Viktor és a többiek költői rendben, azaz hogy anélkül fityegtek a falon.

Pálhalmy úr megelégedetten tekintett rajtok végig s elgondolta magában, hogy talán 100 év múlva az ő arczképét is árulni fogják a 40 kros fotografiák között.

Még Petőfi Sándor gipszszobra volt hátra. Ezt gondosan letörülgette s úgy állította föl az asztalra.

Ezek után csibukra gyujtott és kihúzta a tintásüveg stupliját. Beleigazította a tollat a szárba s a szőnyegre szórván nehány koncz papirost, maga is oda telepedett.

Az előkészületek tehát megvoltak. Most már csak maga a regény volt hátra.

Pálhalmy úr azon gondolkozott, hogy milyen regényt írjon; vígat-e Kock Pál modorában, rémeset-e Féval tollával, fantasztikusat-e Jókai humorával, vagy társadalmi-filozófiával teltet Hugó Viktor mintájára. Zolát nem szerette, mert a «Bugyberki Tárogatóban» rosszat olvasott róla.

Legtöbb hajlamot érzett magában egy szívreható komoly regény megírására.

Meghúzta hát ismét a pintest és belevágta tollát a kalamárisba.

Mindenekelőtt a czímet kellett megcsinálnia, mert hát tudvalevő, hogy a czím van elől.

Írt:

«A BARLANG VÉRES KÖRMŰ HIÉNÁJA.»

Nem tetszett neki: igen hosszúnak találta.

Kitörülte tehát és újat írt:

«SZELLEMI SÜNDISZNÓ A JÉGVEREM TETEJÉN.»

Ez igen tetszett volna neki, de nem tudta kitalálni, hogyan helyezze a sündisznót a jégverem tetejére és miért legyen az a sündisznó szellemi?

Írta tehát:

SZERELEM és RABLÁNCZ

vagy

a mexikói darúvadász

S alá jegyzé:

REGÉNY

ÍRTA:

Pálhalmy Adorján

Ez elég szép volt. Mindjárt ki is cifrázta a betűket szép egyenletes vonalakkal.

Most aztán következett volna a regény.

Eszébe jutott, hogy először a regény hősével kellene tisztában lenni.

Belevágta hát a tollat a kalamárisba, azután ismét jót húzott a pintesből.

És ezek után hanyatt fordulván, megképzelte a regény hőseit.

Legyen a neve – így okoskodott magában – Szoborváry Tihamér. Mindenesetre, szép, fiatal, barna ember.

Illő dolog lévén pedig, hogy egy szép, fiatal, barna embernek kedvese is legyen, elhatározta magában, hogy ezt a kedvest Pacsirtavölgyi Eleonora képviselje.

Ez a hölgy kétségenkívül a világ legbájosabb szőke tündére lesz; mert ha a hős barna, a hősnőnek okvetlenül szőkének kell lennie.

Most már csak az kell, hogy ezek mit cselekedjenek olyan regényes dolgot, a mit érdemes legyen megírni.

Itt Pálhalmy úr újra meghúzta a pintest és hasra feküdt.

Szöktetés… zárda… éj… barlang… száguldó lovak… lopott kincsek… háborgó tenger… holdvilágos éjben rémítő akasztófa… azon egy ember… rémes temető… vörösbugyogós haramiabanda… háború… pokol… zivatar… várromok… pénzverő műhely a föld alatt… lidércz… vándorlegény… mennydörgős ménkű… uzsorások… mostoha anya… és olajfaerdő forgott az agyában; de csak nem tudott kiokoskodni ezekből semmi regényt.

Újra meghúzta tehát a pintest és elhatározta magában, hogy megkezdi a regényt; majd a toll összepercegeti a gondolatokat.

Kihúzta hát a kalamust a tintatartóból s rátámasztotta a papirosra.

Azon gondolkozott: miként kezdje el.

Ugy-e hogy:

«Midőn…

Vagy:

«Azontúl…

Vagy:

«Rémes éj…

Avagy:

«Egyedül…

Hasztalan törte a fejét: nem tudott belekezdeni.

A tollszárból szépen kicseppent a tinta. A nyelvét már ki is öltötte, hogy fölnyalja, de eszébe jutott, hogy kétféle szere is van a tintacsöppek eltüntetésére; alkalmazta is azonnal mind a kettőt.

Eltelt egy, eltelt két óra. A toronyban az éjfélhirdetés is elkongott már, de Pálhalmy Adorján még mindíg nem találta meg a kezdőszavakat.

Utoljára már dühös kezdett lenni.

Akkor meg még úgy se talált bevezetést.

Végre igen-igen megharagudott Pálhalmy úr: lekapdosta az arczképeket a falról, belecsapdosta a fáskosárba; fölrugta a tintás üveget, a papucsát pedig hozzávágta a túrós bödönhöz és lefeküdt, elaludt.

* * *

Másnap a polgármester ajtaján megint csak bealázatoskodott.

– Mit akar?

– Kérem ássan, talán tetszik emlékezni: Pavlicsek Vendel vagyok…

Mikor a Szentföldet jártam

Elvira tizenötéves volt.

Én tizenhat.

És szerettük egymást.

Elvira nappal regényeket olvasott, éjjel a csillagokat nézte.

Én nappal az ő szemeit néztem, éjjel pedig verseket írtam hozzá.

Elvira szemei szépek voltak, sokkal szebbek, mint a hozzáírt verseim.

Egy szép holdas éjszakán, mikor Elvira a csillagokat nézte, odalopództam az ablaka alá és megkértem feleségül.

Elvira akkor éppen valami keresztes lovagról olvasott. Álmodozva felelte, hogy csak azzal a föltétellel lesz a feleségem, ha elmegyek a szentföldre és hozok neki egy üveg vizet a Jordán folyóból és egy török-fejet.

Nagyon különösnek tetszett nekem ez a kívánság. Nem emlékeztem olyan szokásra, a mely a vőlegénytől Jordán-vizet és török-fejet kívánna nászajándékul, de Elvira megtudta mutatni a «Feketesisakos lovag» – ból, hogy Braunbergi Emerenciának is ilyen tárgyakat hozott a vőlegénye.

– Légy hős, mint a feketesisakos lovag, – szólt Elvira.

Mire én kifujtam a mellemet és nagyokat vágtam egy paszulykaróval a levegőbe.

Elvira megesküdött, hogy addig, míg oda leszek, kenyéren és vízen él és férfiszemekbe nem tekint.

Azután megcsókoltuk egymást. Ő levágott egy fürtöt a homlokáról, én pedig a fejem közepén levő fürtöt tekertem a mutatóujjamra és rántottam ki hősiesen, a nélkül, hogy a fájdalom miatt ordítottam volna.

És elváltunk.

Még aznap elszöktem hazulról és kimentem a kukoriczaföldre.

Törtem a fejemet, hogy mit tegyek.

Hiszen Jordán-vizet csak tudtam volna szerezni, akár egy puttonnal, de már törököt bajos volt találnom. Pláne török-fejet Bikándon éppen nem szoktak hordani és így Elvirának ez a kívánsága roppant fölcsigázottnak tünt föl előttem.

Egész nap négykézláb jártam a kukoriczák és napraforgók között.

Időnkint leheveredtem a tökbokrok közé és belevagdostam a tökökbe Elvira monogrammját.

Máig is emlékszem, hogy nagyon sikerült monogrammok voltak s a szívekkel együtt pompásan kiforrtak.

Annyi monogrammos tök termett abban az esztendőben, hogy a vármegye összes disznói meghízhattak volna tőle.

Estefelé rettenetesen megéheztem. Loptam kilencz cső kukoricát és tüzet raktam.

Mikor éppen kiakarom venni a pirosra sült kukoriczákat, zörgést hallok a közelben.

A csősz jött.

Meglapultam egy töltés mellett és hallottam, miként káromkodik a Szent-Föld csősze.

Ez kétségen kívül nagy illetlenség és szentségtelen cselekedet volt tőle, dehát nem utasíthattam rendre, különben elárult volna Elvirának.

A gazember megette mind a kilencz cső kukoriczámat és eloltotta a tüzet.

Kénytelen voltam hazamenni.

El nem tudták otthon gondolni, hogy miért bujdosom én egész nap a padláson, a pincében és a kamarában.

Az apám folytonosan kerestetett és vallatott.

Azt hitte, hogy rossz fát tettem a tűzre.

Végre a hatodik napon egy molyette pecsétes töröksipkát találtam a padlás egyik zugában.

Azonnal megtöltöttem két pintes üveget patakvízzel és mentem Elvirához.

Még akkor is a keresztes regényt olvasta.

Mikor meglátott, lecsapta a könyvet és a nyakamba borult.

– Tehát megjöttél? – kérdezte elérzékenyülten.

– Amint látod édesem.

– Azt hittem, tovább fog tartani az utad.

– Magam is azt hittem, de igen siettem; tudod, gyorsvonaton utaztam.

– És a szent-víz?

– Itt van.

Elvira elkapta tőlem az egyik pintest, azután letérdelt és megitta az utolsó kortyig. A másikat eldugta az ágy alá.

– Hát a török-fej?

Kihúztam a kopott fezt a zsebemből.

– Itt van lelkem az is.

– De hiszen ez csak sipka!

– Az igaz; de fej is volt benne.

– Hát hova lett?

– Bizony szentem: elveszett az az úton.

Azt hittem, hogy Elvira vissza fog küldeni Palesztinába, s már előre reszkettem attól a gondolattól, hogy újra bujdosnom kell egy hétig az apám régi csizmái és szűzdohányai között.

Azonban Elvira éppen nem tett szemrehányást, sőt nagyon helyeselte azt az eszmémet, hogy a török-fejet elvesztettem. – Ő úgymond – nem tudott volna aludni a török-fej miatt.

Különben nagyon örültünk a viszontlátásnak. Ő azon örült, hogy a törökök sem a fülemet, sem egyéb tagomat nem vágták le, én pedig azon örültem, hogy Elvira a legszilajabb pusziskodásaim daczára sem öklözött oldalba, mint annakelőtte.

– Eredj a papához és kérd meg a kezemet, – szólt Elvira, miután eleget örvendeztünk.

– Már lelkem – szólék – voltam a szentföldön, emberevő vad törökök között, de apád elé nem merek menni. Hanem tudod mit, kérd meg te a kezedet az én számomra.

Nem tudom, mit felelt volna Elvira, mert az apja éppen ebben a pillanatban lépett be hozzánk.

– Hát ön mit keres itt? – kérdezte tőlem nem a legbarátságosabb hangon.

– Én… már hogy én?

Elvira lelkesülten kiáltotta:

– Papa, ő a szentföldről jön.

– A szentföldről?

– Igen, apám. Itt van annak a töröknek a sipkája, a kit levágott, és egy üveg Jordán-víz.

Az öreg úr a kezébe vette a sipkát és nevetett.

– Öcsém, hiszen ez az apádé volt. Együtt vettük ezelőtt tíz esztendővel Pesten.

– De kérem…

– Ehol a neve is apró betűkkel belevarrva, nehogy összecseréljük a kaszinóban.

Elvira ekkor már sírt boszúságában, én pedig vigyáztam, nehogy a sifonért nézzem ajtónak.

A laskádi leányok

– Egy hírlapíró emlékirataiból. –

Budapesten a Fiume-kávéházban hallottam, hogy Laskádra a «Laskádi Napló» mellé egy munkatársat keresnek.

Barna Dóri, a mindenttudó riporter, azt mondta, hogy oda nem tanácsos elmenni, mert szerencsétlenül járhatok: t. i. a szerkesztő nekem is juttat egyet a 14 leánya közül, s ezzel én is tönkre leszek téve, mint eddig öt munkatársa, kiket megházasított.

Nagyon komoly arczczal mondta ezt Barna Dóri, azért nem hittem el neki. Ilyen cifraeszű riporterről sohasem tudhatja az ember, mikor mond igazat; tanum rá egynehány tuczat ujságíró, a kiket a falnak ugratott.

Hát biz én megeresztettem egy villamos sárkányt:

Laskádi Napló, Laskád.

Hallottam, hogy üresedés van. Bárkonyost elhagytam. Nevemet ismerheti. Ha tetszik, szolgálatára állok.

Fiume-kávéház.

Zelenvári Balambér.

A feleletet egy óra mulva megkaptam:

Hány éves? Nős-e? Egészséges-e? mit kér?

Gondos Attila.

Visszadrótoztam.

Húsz. Nőtlen. Mulandó sántaság. Száz flőr.

Éjfélkor jött rá a válasz:

Ha nem marad sánta, akkor fizetek első hónapra 60 frtot, később többet. Jöhet rögtön!

Egy óra mulva a robogó vonaton ültem.

Délharangszókor értem Laskádra.

A perronon mozgó közönség közül kivált egy hosszú, csontos, barna ember és így szólt hozzám:

– Ön Zelenvári?

– Én vagyok.

– Úgy megölelgetett, hogy minden bordám ropogott belé.

Kissé megütődtem ezen a szinészemberek közt divatos fogadáson, de azt gondoltam, hogy ez laskádi szokás. Utóvégre is nem lehet minden ember laskádi; nem tudhatja, hogy a laskádi szívesség bordaropogtatásban nyilvánul.

Az úton azt kérdezte tőlem, hogy miből származott a sántaságom, a mire én megnyugtattam, hogy egy véletlen eset: a budai tornaegyletben velocipédezni tanultam, a kerekek elragadtak és én belehajtottam a bokrok közé, a hol is egynéhány tüske úgy megcifrázta az inaimat, hogy egypár napig járni sem tudtam.

Egy magas új ház előtt álltunk meg. Azt mondta, hogy tegyem magamat kényelembe a szerkesztőségi irodában, majd értem fog jönni egy negyed óra mulva.

Én tehát beléptem egy kis ajtón egy nem annyira tágas, mint inkább sötét szobába, a hol a földet ujságpapirosok borították és a két óriási íróasztalt különféle iratok és nyomtatványok.

Egyszerre otthon éreztem magamat.

Levertem magamról egy kissé a port. Megnéztem, milyen orczát mutat a zsebtükröm, azután körülnéztem, hogy hová tehetném a zsebemből azt a nagy csomó spanyol-szivart, a mit Budapestről hoztam.

Gondoltam: ebéd utánig beletehetem az egyik asztal fiókjába, abba az asztaléba, a melynek már az alakja is mutatta, hogy az enyém lesz.

Kihúzom a fal felől való kis fiókot, hát egy levelet látok benne ezzel a címmel:

«Utódomnak.»

Ez bizonyosan nekem szól! – gondoltam magamban és fölszakítottam.

A következő sorok állottak benne:

«Testvérem a malőrben!

Tudd meg, hogy ide nem munkatárs kell, hanem férj.

A szerkesztőnek 9 drb leánya van.

Jobb, ha még most megszököl, mint akkor, ha már valamelyik a feleséged lesz.

Ne hidd azt, hogy kikerülheted a sorsodat azzal, hogy nem kötsz egyikkel sem viszonyt.

Öt kollegánk ragadt már a lépen, menekülj, nehogy te légy a hatodik!

Jóakarattal tanácsolja

Elődöd.»

Ez a levél megdöbbentett. Dehát csak nem futok el rögtön és éhesen! Utoljára is mi veszedelem várhat az emberre kilencz leánytól? Legrosszabb esetben teszem a szépet valamelyiknek, azután ha látom, hogy bordámmá kezd válni, hát fölmondom a szerelmet, mint az állást.

A szerkesztőm karon fogott és bevitt a szalonba.

Csakugyan kilencz leány állt ott katonai rendben. Valamennyi óriás magas, valamennyi vörös és szeplős.

A szerkesztőm elmondta a neveiket:

– Háni, Fáni, Náni, Mári, Sári, Kádi, Debora, Ludmilla, Leokádia.

Valamennyi kezet fogott velem, valamennyi úgy megszorította a kezemet! hogy titokban sziszegtem és szétráztam összeragadt ujjaimat.

Azután egy hárommázsás hölgy előtt nyitották szét a terem kettős ajtaját. A szerkesztő azt mondta, hogy a felesége, hát kezet csókoltam neki. (Olyan volt a kezefeje, mint egy kipuderozott vívókeztyű).

Azután megint egy hárommázsás hölgy czammogott be a kettős ajtón. Azt hittem, ez is a felesége, de még jókor megsemmisítette ezt a hitemet azzal a kijelentéssel, hogy ez az ő anyja.

Most már értettem, miért nem lehet itt házasság nélkül végezni a szerelmi viszonyt: ha ez a kilencz herkulesi termetű leány és ez a két hájhalom nekiesik az embernek, hát roszprádlivá verik az ökleikkel.

Olyan hosszú asztalhoz ültünk, mintha bankett lett volna.

Meg voltam hatva; összes szellemi erőimet gúzsba rántotta valami névtelen ijedség.

A lányok és mamák úgy vizsgálták az arczomat, mintha valami hadifogoly lettem volna. Én szorítónak éreztem a széket, fojtónak a levegőt; úgy tetszett, mintha a falon levő képek gúnyosan nevettek volna reám s a nagyokat kettyenő falióra halálos ítéletem közeledését hirdette volna.

Azonban mindez csak egy perczig tartott: szívem fölszabadult a nyügtől, újra visszanyertem a szokott hidegvérűségemet.

Mindenekelőtt meglepetésemet fejeztem ki, hogy a várt nehézlevegőjű ólomvilág helyett menyországba jutottam, s gratuláltam a szerkesztőnek, hogy ilyen angyalok között töltheti az életét.

A szerkesztőm olyan képet vágott, mintha birsalmába harapott volna; de a mamák és leányok orra alatt széjjelfutott a mosolyvágány. Mind a kilencz leány felém kiáltott:

– Oh, ön hízeleg! Ön bókol!

Biztosítottam őket, hogy csakugyan kellemes helyzetnek tartom 9 leány és két nyájas arczú mama között élni, mire olyan szóvihar indult meg, hogy a magam hangját sem voltam képes meghallani. Szüntelen kérdéseket intéztek hozzám s volt időm kiszámítani, hogy egy percz alatt minden leánytól 12 kérdést kaptam, vagyis egy percz alatt összesen 108-at – már pedig ennyi feleletet nem voltam képes adni, hát inkább ettem és a fejemmel integettem hol az egyiknek, hol a másiknak.

Végre a mama megharagudott és lecsapott az ötkilogrammos öklével az asztalra, de úgy, hogy minden tányér hármat ugrott tőle.

– Ne csácse! Micsoda illetlenség ez! – rikkantá keményen.

Az igaz, hogy ez a rendreutasítás még nagyobb illetlenségnek tetszett előttem, de hát utoljára is egy mama megengedheti magának a leányaival szemben.

A hölgyek duzzogni kezdtek, a papa a gallérjai közé vonta a fejét, magam is úgy megszeppentem, hogy nem mertem szólni, – hátha ez a fehér mammut még rám is rikolt egyet, hogy ne csácsoljak!

Azonban a tisztes mama beszélni kezdett velem, hogy mit csináltam Budapesten és micsoda kimagasló pontjai vannak a multamnak?

Értettem, mit akar.

Hát biz én lehető bőven elmondtam, hogy multamban nincs öröm, de jövőmben van remény. Az anyám léghajózónő volt és a felhők fölött szült, miért is az illetőségemet nem tudjuk megállapítani. Hogy az apám ki volt, arra az anyám sem tudott visszaemlékezni soha.

Rokonom csupán kettő van: az egyik pereces segéd Londonban, a másik rokonom pedig a konstantinápolyi hóhér.

A hölgyek sikoltoztak, a szerkesztőm hümmögött.

Meg voltam győződve arról, hogy ezzel a füllentéssel elrontottam a vőlegényi étvágyukat.

Csöndesen és közönyösen folyt ezután a társalgás.

Időm volt megjegyezni magamnak, hogy a legidősebb kövérkés hölgyet Márinak hívják, a selypítő pajkosat Háninak, a szemölcsös állu a Fáni; a Ludmillának szép vékony sasorra van, de félreáll; Sári naccsága az egyik szemére kancsalít, a Kádi pedig mind a két szemére; Debora kisasszonynak nincs szemöldöke, hanem e helyett adott neki a természet olyan csinos kis bajuszkát, hogy szinte gusztusa támad az embernek megkínálni magyar nemzeti bajuszpedrővel. Leokádia volt köztük a legizmosabb és legkomolyabb; komolyságától idegessé lett az ember, mert az orra nagyon pisze volt és az ajkait úgy össze csucsorította, hogy egy kisebb fajta gombbal be lehetett volna takarni. Legfiatalabb volt köztük a 17 esztendős Náni, és legszebb is lett volna, ha a két szemfoga szűntelen ki nem kandikál az ajkai közül; – hasonlított a güzühöz.

Abban azután valamennyien megegyeztek, hogy szóhoz nem hagyták jutni, a ki közéjük került; továbbá abban, hogy mindnyájan nagyobbak voltak mint én, legalább is másfél fejjel…

Átvillant az agyamon, hogy ha éppen nagyon megszorítanának a körülmények, hát melyiket választanám? – Háromszor is sorra néztem őket és életemben először gondoltam az öngyilkosságra.

Ebéd után körülnéztük egy kissé a várost, azután hogy vissza tértünk, a mama kijelentette az öreg előtt, hogy a szalon mellett levő szobát fogják nekem adni.

– Mit, – az én szobámat? riadt föl a szerkesztőm, – hát én akkor hol fogok lakni?

– Neked, kedvesem, kitisztítjuk és bebútorozzuk a spájzot, addig pedig a gyerekszobában is meglehetsz.

Én azonnal kijelentettem, hogy ilyen szívességet nem fogadhatok el, pláne, hogy miattam a principálisom a spájzba legyen szorítva, azt éppen nem tudnám elviselni.

Azonban az asszonyság nem engedett.

– Itt én vagyok az úr, – mondá – én rendelkezem a szobák fölött. Pali nem lesz megrövidülve, mert ugyanazt a kényelmet fogja megtalálni ott is, a mit eddig.

A leányok is megrohanták a papát, hogy hogyan lehet olyan illetlen, mire az öreg durczás orczát vágott.

Daczára minden tiltakozásomnak, a hölgyek megfogtak és betuszkoltak az említett szobába, a hol már ott volt a kofferem.

Azt mondták, hogy tegyem komóttá magamat és pakoljak ki.

Az izmos udvariasságnak nem állhattam ellen: kényelembe tettem tehát magamat, a mi énnálam annyit tesz, hogy rágyujtottam egy havannára és végig feküdtem a kanapén.

Azon gondolkoztam, hogy micsoda gyötrelmek várnak még reám?

Künn akkor kezdett sűrűsödni a sötét, szobámban is homályt leheltek ki a szögletek.

Egyszer csak halk kopogtatás hangzik az ajtómon.

– Szabad!

A szemölcsös állú Fáni dugta be a fejét.

– Tessék kérem!

– Egyedül van? – kérdezte érzelmes fuvolahangon.

– Egészen egyedül.

Betette maga után az ajtót. Hozzám jött sietve lábujjhegyen és megkapta a kezemet. Azután gyorsan, izgatottan beszélt:

– Ne szóljon! Tudom, mit akar mondani! Azt ugy-e, hogy szeret?

– De kérem!..

– Ne tagadd! Láttam a szemeidből, mikor beléptél az ajtón; éreztem forró kezed szorításáról, mikor bemutattak.

– De kisasszony!..

– Ne mentegesd magadat! A szívnek parancsolni nem lehet. És óh, én is megvallom, hogy viszontszeretlek!

Ezeket elmondva, rám borult és ajkait úgy odanyomta a bajuszom alá, hogy egy percig nem tudtam szuszogni.

Meg akartam neki magyarázni, hogy tévedés van a dologban; de ő egy új rohamot intézett ajkaim ellen s kijelentette, hogy viszonyunkat titokban fogja tartani; azután fölkapta az ollót, egy téglavörös fürtöt vágott le a homlokáról, gyors mozdulattal dugta bele a mellényem zsebébe és egy színpadi csókintéssel kisuhant.

Boszús voltam. Szivaromat odavágtam a falhoz és azon gondolkoztam, ne fogadjak-e egy hordárt, hogy megnádpálczáztassam vele magamat.

Azonban eszembe jutott, hogy többet ér a filozóf nyugalom mindennél, miért is leültem egész nyugodtan és fagypontra igyekeztem higgasztani a véremet.

Ismét kopogtattak az ajtómon.

A görbeorrú Ludmilla jött be.

Megállt velem szemközt; lenyomta vaskezével a kezemet az asztalra és ábrándos szemeit félig lehunyva kérdezé:

– Ugy-e, mi értjük egymást?

– Nem tudom, mire céloz nagysád.

– Fölösleges köztünk minden udvariasság. Szemedből láttam, hogy szeretsz! Légy nyugodt! Remélhetsz! Foglalóul, im vedd csókomat!

Ezeket mondva átkapott és úgy magához ölelt, hogy kénytelen voltam eltávozása után néhány úszómozdulatot tenni a karjaimmal a levegőben, hogy helyreroppantsam a lapoczkáimat.

– Mi az ördög lehet az én szemeimben, – gondoltam magamban, hogy ezek a leányok vallomást olvastak ki belőle? S egyúttal föltettem magamban, hogy ha mégegyszer sokleányos házhoz megyek, hát sötét czvikkert akasztok az orromra.

Újabb kopogás.

(No, ha ez is szerelmet vall, akkor rögtön megszököm!)

A kancsal Sári közeledett hozzám.

– Mivel szolgálhatok nagysád? – kérdeztem hidegen.

– Ön nem fog engem elítélni; gyönge nő vagyok és a szívemnek nem tudok parancsolni. Én szeretlek téged! – folytatá erős kitöréssel, – s meghalok, ha nem lehetsz az enyém!

Kénytelen voltam biztosítani a vonzalmamról, csakhogy meg ne haljon; mire olyat czuppantott az orczámra, hogy minden fogam megingott tőle.

Kezdtem büszkének érezni magamat; nem is tudtam eddig, milyen don Juan vagyok.

Mikor a szemöldöktelen Debora belépett, már előre tudtam, mit akar mondani. Nem lehetett ellenkeznem. Nem is próbáltam. Hiszen ha azt mondom neki, hogy nem szeretem, hát úgy a falhoz ken, hogy Liebig-féle extraktummá válok egyszerre.

A többi leányt már vártam.

Hamar végeztünk, mert nekem nem kellett beszélni.

Mikor azután a 9-ik leány is kiment a szobából, újra végig vetettem magamat a díványon; s hódító Hannibálnak éreztem ugyan magamat, de minden öröm nélkül – a hódítmányokat tekintve.

Újra kopogtattak.

– Mi az ördög? – gondoltam, – bizony még a házbeli szolgálók is nyilatkoznak!

A ház kövér úrnője lépett be.

Bizonyos heroizmussal léptem eléje:

– Ne fárassza magát nagysád, már tudom…

– Mit tud?

– No hát hogy szerelmes belém.

Kaczagott és megveregette az orczámat.

– Maga kis csacsi!

Éreztem, hogy nem kis mértékben van igaza.

Azonban a jó öregasszony kijelentette, hogy tréfának veszi a dolgot s maga helyett majd ád egyet a leányai közül; azután hítt vacsorára.

Kábultan engedelmeskedtem.

A leányok forró pillantásokkal üdvözöltek.

Az öreg azt kérdezte tőlem, hogyan érzem magamat az új légkörben?

Oh! milyen okos ember volt, a ki a hazugságot kitalálta!

Az első tál étel után egy diónagyságú kenyérgalacsin éppen a számba repült, csaknem megfulladtam tőle. Azonban ez nem akadályozott abban, hogy barátságosan ne mosolyogjak; mire a kilencz leány olyan ostrom alá fogott, hogy csaknem megvakultam, s a következő éjszakán nem győztem böngészni a kenyérgolyókat a hajam között.

A mama kedélyes mosolylyal intette a leányokat:

– Jól viseljétek magatokat, mert Zelenvári úr rátok nézve igen megtisztelő nyilatkozatot tett.

(Jaj! ha ez a vén Uchácius most csakugyan kínál egyet a leányai közül, akkor el vagyok veszve!)

A ferde orrú Ludmilla felelt reá:

– Már én tudom, mama!

– Rám vonatkozik, – szólt Mári.

– Oh, csak én lehetek szóban, – jegyzé meg öntudatos mosolylyal Háni.

– Ugy-e, én ne szóljak? – kérdé szerelmes tekintettel Debora.

– Az égre kérem, ne szóljon egyikük se! – Feleltem kétségbeesetten.

– Mit? egyikünk se? – riadtak össze a lányok.

– Nekem nyilatkozott! – vallotta Kádi.

– Nekem vallomást tett!

– Nekem szerelmet vallott!

– Hazudtok! Én jegyese vagyok!

– Én a menyasszonya!

Fülsiketítő lárma tört ki erre.

Én a Himalája szikláit éreztem rám szakadozni.

A leányok sikoltottak, rikácsoltak: «Ön csapodár! Ön csaló! Gézenguz! Svindler! Kötnivaló kujon!»

Nem állhattam tovább: fölugrottam, nekiiramodtam az ablaknak és kiugrottam az utczára.

Így menekültem meg a nagyobb ökölvész elől és így nem lettem én Laskádon belső dolgozótárs…