Читать книгу: «Figurák. (Furcsa emberekről furcsa históriák.)», страница 8

Az én vendégem

– A szegedi orsz. dalárünnepély alkalmából. –

Három dologért tudok boszankodni: 1-ör: Ha valaki azt mondja. «Ejnye, de rosszul néz ki!» (t. i. a saját bőrömből). 2-or: Ha olyan levelet kapok, a melyben azt írják, hogy 8 nap alatt okvetlenül válaszoljak. 3-or: Ha alvás közben zavarnak.

A dalárünnepély első napján történt, a kora reggeli órában. Éppen a perzsa sah legszebb feleségének kurizáltam álmomban, midőn valaki betaszítja az ajtómat és rám bömböl ekképen:

– Jó reggelt kívánok!

– Köszönöm! Kit keres az úr?

– Ide utasított az elszállásoló bizottság. Én Dörgő Balambér bugófalvi basszista vagyok.

– Nagyon örülök! – feleltem. Pedig bizony eszemágában sem volt örülni. Azon gondolkoztam, hogy miért küldték ezt a bikanyakú basszistát hozzám, holott én úgy a szállásadó-, mint a városi adóbizottság előtt szorgosan eltitkoltam a lakásomat, – midőn a torzonborz basszista rádobta a táskáját az íróasztalomra és így szólt:

– Hallottam, hogy a szegediek vendégszeretők és önnek, uram, kiválóan jó vendégszerető orczája van.

– Kérem, kérem…

– Tudja mit: igyunk brudert!

– Nincsen borom.

– Van nekem jó borovicskám, többet ér ez, mint a bor. Ehol-e!

Ezzel kihúzott a zsebéből egy égettczukorszínű üveget és miután a dugóját kivette, odajött az ágyamhoz és belenyomta az üveg végét a számba, mondván:

– Szerbusz!

– Szerbusz! – feleltem, a borovicska miatt kicsurgó könnyeimet törülgetve.

Balambér barátom leszórta magáról a ruháit.

– Lefekszem, – szólt – nem aludtam egész éjjel.

S nehéz duplatalpú csizmái nagyot koppantak, mikor lerázta a lábáról.

Én kíváncsi voltam arra, hogy hova fekszik az atyafi; mert a szobámban más ágy nem volt, mint a melyben én feküdtem; a kanapém pedig olyan természetű, hogy a ki ráül, az a következő pillanatban ugrik és ordít.

Az én basszistám egész pőrére vetkőzött s egy czápához illő ásítással szólt hozzám:

– No! gyere ki már abból a vaczokból, – csak nem gondolod talán, hogy állva fogok aludni, mint az elefánt?

Olyan határozott hangon mondta ezt Balambér, hogy nem voltam képes neki ellentállani. Egy keserves sóhajtással kiszálltam a nyugalom lágy öléből s az egyik székre ülve sajnálkoztam azon, hogy be nem pecsételtem az ajtómat.

Balambér a szoba közepére állt és keresztbe csapva a karjait, így szólt hozzám:

– Erős-e az ágyad?

– Erős hát, miért ne volna erős?

– Azért kérdezem, mert én tornász is vagyok.

Ezt mondva, hirtelen leguggolt és egy känguruhoz illő ugrással az ágyam közepén termett.

Az ágy recsegett, de nem szakadt le.

Bámultam az ugrást és bámultam az ágyamat. De a mutatványoknak még nem volt vége: Balambér az ágy közepén állva hirtelen újra fölugrott és már a légben fekvő helyzetet véve, hullott alá az ágyba.

A következő pillanatban úgy hortyogott, hogy a falak is reszkedtek belé.

Úgy éreztem magamat, mintha rám ugrott volna. Minden bátorságomat tönkreugrotta ez az irtózatos ember.

Halkan felöltöztem és elszöktem hazulról.

Eleinte azon gondolkoztam, hogy átszököm Vásárhelyre vagy Palicsra, és nem törődöm vele, ha tótágast áll is Balambér az ágyam közepén; azonban csakhamar elhajtottam magamtól ezt a gondolatot: eszembe jutott, hogy ez a szörnyű ember megnyiltterez érte a Naplóban és én akkor tönkre leszek csepűzve! Majd meg azt tettem föl magamban, hogy erélyesen ki fogok ellene kelni; de a következő pillanatban lemondtam erről a tervemről. Csak én jártam volna meg vele: szétordította volna a dobhártyámat, vagy ráugrott volna a fejemre.

Délben gondosan megebédeltem és hazamentem abban a reményben, hogy a vendégemet talán egy véletlen gutaroham életképtelenné silányította.

Dehogyis: úgy hortyogott, hogy a kapu szárnyai reszkettek belé.

Benyitottam az ajtón.

A feje lábtól volt; az egyik lába lelógott; a másik pedig az ágy mellett levő pipatartómon pihent. A szobámon végig csurgott a borovicskája, a melynek üvegét elfelejtette bedugni.

Már éppen azon gondolkoztam, hogy visszavonulok, midőn hirtelen abbahagyta a horkolást; a szemeit fölnyitotta és rám mordult:

– Miféle disznóság ez! Hogy mersz engemet zavarni?

Azután kiugrott az ágyból és békésebben dörmögött:

– Jól van no. Szerbusz! Hol a borovicskám?

Odament a kabátjához és kihúzta az üveget.

Nagyon csóválta a fejét, mikor látta, hogy üres: hosszú és néma szemrehányó tekintetet vetett reám és így szólt:

– Megittad?

– Nem én.

– Ugyan ne tagadd, látom az arczodról, – szólt boszúsan, azután megenyhült hangon folytatta: Sebaj no, veszünk majd frisset. Vagy akarsz magad hozni? Nem? Az se baj. Legalább elmondhatom, milyen vendégszeretettel fogadtak a szegediek.

– Hozatok én, – szóltam engesztelően. De ő, úgy látszik, ekkor már letett a borovicskás szándékáról, mert hirtelen nagyot ordított:

– Mosdóvizet!

Azt hitte, hogy cselédem van. Megmagyaráztam neki, hogy ezt a luxust én nem ismerem. Erre aztán azon pőrén kiugrott az udvar közepére a kúthoz, és úgy húzta a nyaka közé a vizet, hogy még ma is látszik a tócsája.

Persze a nyelves házmesterné ezt nem állhatta meg szó nélkül. Fenyegetőleg állott melléje a seprűvel s az udvarbeli gyerekek is odacsődültek, hogy a különös mulatságot élvezzék.

Balambér először nem vette őket észre, azután mikor a zaj a fülébe ütközött, hirtelen megrázkódott, mint egy new-foundlandi, úgy, hogy a körülte állóknak szeme-szája tele lett vízzel – és a szemeit megtörülvén, nagyot bömbölt:

– No, mi az?

Erre a hangra a házmesterné elhajította a seprűjét és bemenekült a konyhába, a gyerekek pedig ijedten visítozva futottak széjjel.

Balambér berohant a szobába, kihúzott a sifonéromból három új lepedőt és beletörülközött.

Majd egészen felöltözködve rám parancsolt, hogy keféljem végig, – a mit én meg is tettem.

Nagyon drukkoltam, hogy a cipőit is kifényesítteti velem; de ezt már nem tette: ő maga sajátkezűleg subickolta ki az ujdonatuj ruhakefémmel.

Miután így elkészültünk, megnézte az óráját és kijelentette, hogy a vendégszeretetemet igénybe véve ebédelni óhajt.

Elvezettem a Hungáriába, a hol legolcsóbb minden és magam is ráadtam a fejemet arra, hogy mégegyszer megebédeljek. (Dehogy mertem volna azt mondani, hogy én már túlestem ezen a kellemetlenségen!)

Megevett 3 porció levest, 4 tál babot, 2 karmanádlit, 1 egész libát, 6 tányér turóscsuszát, 4 darab sajtot, 3 görögdinnyét és megivott ebéd előtt 4 pohár cognacot, ebéd alatt harmadfél liter bort, ebéd után pedig egy liter fekete kávét rummal.

Azt kérdeztem tőle, hogy meddig szándékozik, Szegeden maradni?

Azt felelte, hogy ha nem lesz terhemre, hát egy hétig.

Biztosítottam, hogy egy csöppet sem lesz terhemre.

Ezen ő nagyon örült.

Úgy megszorította a kezemet, hogy még most is sajog és elment a színházi dalárpróbára.

Ez alatt az idő alatt én kihurczolkodtam a szobámból az Európába, magam pedig rögtön vonatra ültem és elzónáztam Nagyváradra.

Hogy Balambér úr hogyan verte az ajtómat, mikor a próbáról vísszatért, azt nem tudom, – én az egész ünnepély alatt Nagyváradon voltam és reszketve bontogattam a szegedi lapokat: kerestem a nevemet a nyiltterekben.

Trilliók a levegőben

– Egy hírlapíró emlékirataiból. –

A korona-kávéházi markőr rám mutat az ablakon át s a következő pillanatban mellettem terem egy bozontos medveszerű öreg úr.

– Pardon uram!

– Tessék!

– Ön Zelenvári?

– Az vagyok.

– A «Kisdisznó» című élczlap szerkesztője?

– Ha előakar rá fizetni, akkor az vagyok, ha pedig gorombáskodni akar, akkor szíveskedjék délután 5 órakor elfáradni a szerkesztőségbe: mert itt az utczán nem végzek szerkesztőségi ügyeket.

– Te vagy az, akit én keresek! riadt föl örömmel a medveszerű ember és megölelt.

Azt hittem, valami ismeretlen nagybácsi, aki örököst talált bennem.

Nem az volt.

– Uram! – szólt, miután kiörülte magát, – én a «Kákoncsapi Közlöny» szerkesztője vagyok.

– Isten tartsa!

– Ismerem önt hírből.

– Jóból vagy rosszból?

– A legjobból.

– Annak örülök.

– Önt keresem már három nap óta folyton.

– És nem talált, ugy-e? Hát biz az bajos dolog is; tudja, egy élczlapszerkesztőnek nem szabad könnyen találhatónak lennie. Különben mivel lehetek szolgálatára?

– Arra kérném kedves kollega urat, jönne le hozzám munkatársnak, segédszerkesztőnek.

– Vannak leányai?

– Legényember vagyok.

– Mit fizet?

– Kétszáz forintot havonkint.

Ez a szép összeg bámulatba ejtett.

– Hogyan? Ön képes 200 forintot adni?

– Nagyon.

– Eszerint jól áll a lapja?

– Kitűnően.

– Bocsásson meg, de szeretném, ha írásbeli szerződést kötnénk.

Ujságírók közt nincs ugyan ilyesmi szokásban, de azért megcsináltuk.

Oda ajándékoztam a «Kisdisznó» című lapomat a nyomdászomnak, magam pedig egy óra mulva a robogó vonaton ültem.

Az én bozontos, medveszerű szerkesztőm nem volt éppen valami mulattató útitárs, csupán akkor mozdult meg a szája, mikor egy óriási O-betű alakjában ásított vele. Ilyenkor azt hittem, hogy az állkapcsai kificzamodnak. Derék nagy állkapcsai voltak: Sámson nem verte széjjel nagyobbal a filiszteusokat.

Én semmiféle körülmények között sem szoktam unatkozni; most is elfoglalt az a gondolat, hogy a szerkesztőm ásítozó egyénisége nem nyilvánul-e a lapjában is.

Azonban nem fűzhettem tovább a gondolataimat; a szerkesztőm hirtelen hozzám fordult:

– Tud-e durákozni?

– Azt hiszem még nem felejtettem el.

– Nagyon szép játék.

– Megjárja.

– Nagyon szellemes játék.

– Nem vettem észre.

Beletaszította a tenyerét a belső zsebébe és kihúzott egy pakli kártyát.

– Játszik?

– Nem bánom.

– Hanem mibe szokta ön játszani?

– Biz én csak orrba.

– Az nagyon kellemetlen, sőt rendkívül veszedelmes.

– Hogyan?

– Kérem, nekem egyszer 31 kártyát vertek az orromhoz; az orrom úgy megdagadt, mint egy krumpli.

– Hát a mint akarja.

– Játszunk pénzbe.

– Mennyibe?

– Egy forintba.

– Annyit nem reszkírozok.

– Talán nincsen…?

– Eltalálta.

– Hát miért nem szól? Adok én előleget!

Ismét beletaszította az öklét a belső zsebébe és kihúzta a tárczáját. Ötven forintot számlált a tenyerembe.

És elkezdtünk durákozni.

Az első pártit elvesztettem.

– Dupla vagy semmi!

Gyorsan kevert és osztott.

Elvesztettem a másodikat is.

– Dupla vagy semmi.

– Tehát négy forint áll.

– Annyi.

Elvesztettem biz én a négy forintot is. Azután vesztettem 8-at, 16-ot, 32-őt. Mire Kákonycsapra értünk, nemcsak az 50 frtját nyerte vissza, hanem még én tartoztam neki 14 frttal.

Kákoncsapon amint leszálltunk a vonatról, mentünk egyenesen a szerkesztőségbe; ott letettük a koffereinket s azután azonmód, amint voltunk, az úti ruháinkban, neki ültünk folytatni a durákot.

Éjfél volt már pedig, de nem akartam a 64 frtom nélkül lefeküdni. Az öregnek is úgy látszott, nagy kedve van tovább játszani; egészen nekimelegedett. A szemei úgy fénylettek a nagy lámpánál, mint a hiuzé.

Hajnali három órakor már 500 frt volt a veszteségem, hat órakor 15 ezer forint, reggel 100 ezer forinton fölül, délben pedig éppen 16 millió forintjával tartoztam.

Kijelentettem neki, hogy ezt aligha fizetem meg.

Fenyegetett, hogy bepöröl és becsukat, mint nyomorult durákozót.

Én sohasem hallottam, hogy a nyomorult durákozókat be szokták csukni, miért is nagyon fölháborodtam ellene.

Kijelentettem, hogy kihívom párbajra és megölöm.

Erre hirtelen megváltozott, kért, hogy játszam vele tovább, – most már úgyis mindegy.

A boszúállás gondolata annyira megszállta az idegeimet, hogy semmi fáradságot sem éreztem: helyet cseréltem vele, azután megkevertem a kártyát.

Az volt a szándékom, hogy addig játszom vele, míg ő nem fog tartozni 16 millió forinttal és akkor majd én állok elő.

Mondhatom, hogy rettenetes nagy szerencsével játszott: estefelé már milliárdokkal tartoztam neki; sokkal több pénzzel, mint amennyi a világon valaha megfordult.

Kétségbe voltam esve.

Folyton attól féltem, hogy abbahagyja a játékot.

Azonban ő ülve maradt és a játékkedve úgy növekedett, mint az én veszteségem.

Mikor már a trillióknál és quatrillióknál jártunk, akkor jutott eszembe, hogy talán ismeri a kártyákat.

– Uram, szóltam hozzá – hozassunk új kártyákat.

– Miért?

– Mert én már valamennyit ismerem a hátáról.

– Én is, – felelt egykedvűen.

– E szerint ön hamisan játszott?

– Nem én.

– Ön megcsalt engem!

– De kérem!

– Mit? Még szólni mer, mikor maga bevallja! Én följelentem önt! Elfogatom, becsukatom, lenyaktilóztatom!

Az öreg úr elképedt, azután hirtelen könyörgésre fogta a dolgot:

– Kérem, ne haragudjék, ön nem tartozik nekem semmivel.

És letörülte a rengeteg összeget az asztalról.

– Az már más.

– Bocsásson meg, – szólt, – ez az egyetlen szenvedélyem.

– A hamis játék?

– A durák.

– Rosz szenvedély. Nekem 50 frtomba került.

Kivette az 50 frtomat és az asztalra tette.

– Tessék, ezt is visszaadom.

– Na, ezt jól teszi; de látja, nem szép öntől, hogy pénzre játszik.

– Kénytelen vagyok vele.

– Miért?

– Először, mert a munkatársaim 200 forintnyi fizetéséből 120 frtot okvetlenül vissza kell nyernem, különben tönkre megyek. Másodszor, mert ha potyára játszom, 24 óránál tovább senki sem akar velem durákozni.

Ebből aztán megértettem, hogy miért ígért ő nekem kétszáz forint havi fizetést; miért csigázta trilliókig a kártyaadósságot és miért nem birták ki nála az elődeim.

Agyondurákozta minden munkatársát!

Fruzinka

Könnyű önnek, Szerkesztő Uram! Markomba nyomja a bálijegyet, azután elvárja tőlem, hogy «becses lapunk érdekében» átmulassak egy bálat, s mikor a bálnak vége van, alvás helyett üljek a kalamáris mellé és rakjam a sorokat.

Arra persze nem is gondol, hogy nekem Fruzinkám van!

Méltóztatik tudni, mit jelent ez?

Ismert ön valaha Fruzinkákat?

Oh, kérem, a Fruzinkák valóságos vészangyalai a bajuszt viselő emberi nemnek! Nem tetszik hinni? Én sem hittem, azért kerültem vele egy hajlék alá.

Ne tessék gondolni, hogy csunya.

Szebb ő, mint az angyalok.

Azt se tessék gondolni, hogy mérges.

Szelídebb ő a galambnál.

Csak egy a hibája: szerelemféltő.

Kérem, a szerelemféltés a pokolnak legveszedelmesebb találmánya! Ha kinézek az ablakon, rögtön futtatja a cselédet az utczára és megnézeti, ki ment arra? ha levelet kapok a postán, azt még a konyhában fölbontja és parázsra teszi a beíratlan részét, hogy nincs-e rajta citromlével írt szerelmi értesítés. Hát még ha új nyakkendőt teszek föl és kipödröm a bajuszomat! Ki nem veri a fejéből senki, hogy ezt valami nő kedvéért teszem.

Már most tessék elgondolni: mi történik akkor, ha én Fruzinkának megmondom, hogy nekem az álarczosbálba kell mennem?

Mindenekelőtt sír egy nagyot, azután megátkozza az egész világot, a kalendáriumot, a tűzoltókat, az álarczok gyárosát, a Feketesast, a csapodár férfiakat, a hiszékeny nőket és még sok mindent. Azután becsukatja a kaput, bevarrja a fekete kabátom ujját, borsót dug a czipőmbe s tudom is én, mit nem csinál még, csakhogy el ne mehessek.

Kérem, a Fruzinkák szörnyen találékonyak.

De nekem is volt eszem; nem szóltam neki semmit arról, hogy bálba megyek.

Este 7 órakor egész nyugodtan vacsoráztunk.

Pörkölt volt és túrósderelye.

A pörkölt szerencsésen elfogyott. Mikor a derelyét először vettem a villámra, Fruzinka megszólalt:

– Úgy láttam a falragaszon, hogy ma álarczosbál lesz.

A túrósderelye egyszerre a vizes gégémre szaladt és akkora köhögés fogott el, hogy a szemeim csaknem kiköltözködtek a homlokom alól.

Ajánlom minden jó kereszténynek, hogy ha Fruzinkája van, ne engedje túrósderelye evése közben beszélni.

– Az ám, – feleltem neki, még mindig köhögve, csakhogy eltitkoljam a zavaromat.

A jó lélek vizet öntött a poharamba, de én nem fogadtam el.

– Elmegyek egy kávéra, – szóltam szomorúan és fölvettem a télikabátomat. (No úgy-e milyen fifikus vagyok!)

Elbocsátott.

Rohantam egyenesen a bálterembe. Csaknem kurjantottam örömömben, hogy ilyen könnyen megszabadulhattam.

Tíz óra volt éppen.

A teremben már tánczoltak. Tarka-barka álarczosok futkostak föl-alá: Nekem legjobban föltüntek a borjú- és szamárfejek. Utoljára is nagy őszinteség kell ahoz, hogy valaki így nyilvánítsa az eltitkolt természetét.

Voltak meglehetősen csinos hölgyek is, de ezeket csak azért vettem szemügyre, hogy írhassak róluk. Nem éreztem kedvet tilosba lépni, pedig Fruzinka sohasem tudott volna meg róla semmit.

Éppen az a gondolat vetett cigánykereket az agyamban, hogy a söröskancsók mellett jobban lehetne mulatni, midőn föltárult az ajtó és egy koromfekete hajú, deli termetű dominó lépett a terembe.

Már megbocsásson, szerkesztő úr, de én bolondulok a koromfekete hajú, deli termetű dominók után.

Azonnal hozzászegődtem, és egyet-kettőt szippantottam, hogy nincs-e konyhaszaga: (Van annyi eszem, hogy a saját cselédemnek nem kurizálok!)

Pompás oppoponax illata volt.

Már megbocsásson kérem, de én azt tartom, hogy hölgyeken ezen illat elszédíthet egy laptudósítót is.

Én is elszédültem.

Elfelejtettem a világot, a Hiradót, Fruzinkát és minden egyebet: odasúgtam a fülébe, hogy fogadja el a karomat.

Fekete szemei rám villantak. Kacér mosolylyal szólt hozzám:

– Ismerlek, szép maszk!

– Először is nem vagyok szép, de ez nem tesz semmit; másodszor nem vagyok maszk, de ez sem tesz semmit.

– Sok embernek a saját arcza a leghamisabb álarcz. Te is ilyen vagy.

– Ne beszélj, kérlek, ilyen okosan, mert megijedek tőled!

Fölkaczagott, azután a vállamra csapott a legyezőjével és így szólt:

– Nem akarsz megtánczoltatni?

– Nagyon szívesen.

Tizenegy esztendeje mult, hogy nem tánczoltam, de az ő kedvéért elkezdtem a láthatatlan szőllőszsákot tiporni.

Irgett, pörgött a sugártermetű, koromfeketehajú dominó, olykor össszecsapta a tenyereit és hátrasímította azt a kilebbent kis fürtöt a füle mellett.

Mikor vége lett a táncznak, olyan szerelmes voltam bele, hogy kész lettem volna azonnal megesküdni vele mind a két kezemre.

– Mi a neved, gyöngyök gyöngye?

Odahajolt a fülemhez; éreztem forró leheletét, mikor belesúgta:

– Genovéva.

– Genovéva? – feleltem lázasan, – óh Genovéva!

– Csitt! Még meghallják!

– De Genovéva, hallgass hát ide!

– Nos?

– Nem óhajtanál velem vacsorázni?

– Hogyan, ön képes…

– Igen, képes vagyok. Csak nem gondolod tán, hogy nincs pénzem?

– Hát hol vacsorázzunk?

– Itt, valamelyik szobában.

– Tudod-e, hogy én kezdelek téged szeretni?

– Én meg már beléd vagyok bolondulva egészen.

– Hát ha így vagyunk, szívesen látlak…

– Hol?

– A lakásomon.

Kezdtem lehülni.

Észrevette.

– Ne gondolj rosszat. Özvegy vagyok. A saját házamban lakom. Szeretnék veled megismerkedni.

– Hol lakol?

– Az iskola-utczában.

– Ah, gondoltam magamban, – hát egy utczában lakunk.

Az álarczos nő magára vonta a köpenyét. Visszautasította a bérkocsit; azt mondta, le akarja hűteni magát.

S dideregve, szótalanul haladt mellettem.

Megfogtam a kezét.

Hideg volt. Reszketett.

A mint az én lakásom felé közeledtünk, hirtelen visszahőköltem: észrevettem, hogy a Fruzinka ablaka világos.

– Mi bajod? – kérdezte a dominó.

– Nem akarok erre menni!

– Miért?

– Hm… hogy… izé… miért?

(Jaj, ha Fruzinka le talál tekinteni! Borzalmas egek!)

Az álarczosnő izgatottan kérdezte:

– Hát miért nem akar erre jönni?

– Jaj, nagysád, erre nem tanácsos. Útonállók, rablók…

– Ugyan már…

– De kérem, én tudom határozottan: mindennap látom a rendőrségnél és a makói újságban éppen ma este olvastam egy hasonló esetet.

– Ugyan ne legyen olyan gyáva; – szólt, és megragadta a kezemet; aztán húzott erővel, hogy menjek el a saját kivilágított ablakom alatt.

De már annyi ereje egy bivalynak sincsen, hogy engem egy nővel a Fruzinka ablaka előtt elhúzzon!

Visszarántottam a kezemet.

A dominó megfordult; lekapta az álarczát és sápadtan, haragtól villámló szemekkel tekintett reám.

Fruzinka volt…

Kérem, szerkesztő úr, ne küldjön engem többé álarczosbálba!

Vendég mint bűnbak

– Egy hírlapíró emlékirataiból. –

Én éppen a világbékéről írtam vezércikket.

A F. P. egyik vakációzó munkatársa, a ki hozzánk jött mulatni, a szerkesztőségi kanapén aludt.

Az utczáról lárma hangzott föl.

Valakit vertek.

– Ez vagy a sarki fűszeres, a ki krétát szokott adni a czukor között, vagy a szerkesztőm, – gondoltam magamban.

Letettem hát a tollat és lenéztem az ablakon az utczára.

Három bőrkötényes kovács dögönyözte a kapusarokban a szerkesztőmet.

Körülöttük a különféle inasgyerekek, távolabb a kofák és a fiakkerosok riadoztak örömükben a mulatságon.

Rögtön eszembe jutott, hogy a legutóbbi számunkban a szerkesztőm egy erős vezércikket közölt

«Hazaárulók» címmel, a mely arról szólt, hogy Fujtató Gáspár, Pamacs János és Kalapács Péter kovácspolgártársaink a patkók árát 1 krajczárral drágábban adják, mint a többi mestertársaik, holott a patkóik rosszabbak; s midőn ezért egy falusi gazda szót emelt, az egyik kovács a képéhez nyomta a vizes pamacsot, a melylyel a szenet szokták locsolni.

A szerkesztő ebből az esetből kifejtette, hogy a kovácsok el akarják szegényíteni az országot; mert ha minden kovács fölemeli a lópatkók árát, akkor – tekintettel arra, hogy mint Plinius is mondja: «A lónak négy lába van» – és hogy így az országos lólétszámnak négyszerese veendő, – bizonyos, hogy a nemzetnek egy millió forintjába fog évenkint kerülni ez a patkóáremelés. E miatt a helybeli kovácsokat elnevezte hazaárulóknak és fölszólította őket a nemzet nevében, hogy a lópatkolásért ne számítsanak többet. Azt a bizonyos falusi gazdát pedig, a ki személyes sértésben emelt a szerkesztőségünk előtt szót, kövessék meg, különben nem méltók arra, hogy patkoltasson velük a közönség stb.

Tehát ezek a hazaárulók a verekedők.

Nem csekély aggodalommal láttam, hogy a szerkesztőmnek újdonatúj cilinderkalapját, a melyben én is ki szoktam járni, egészen laposra verték.

A szerkesztőm kétségbeesetten védte magát és kiáltozott:

– Uraim!.. Jaj, a bordám! Engedjenek szóhoz… nyekk! nem én írtam azt a közleményt!

A három bőrkötényes egyszerre elbocsátotta a szerkesztőmet.

– Hát ki írta? – kérdezték tőle.

A szerkesztőm nyöszörögve felelt:

– A munkatársam.

– Hol az a munkatárs?

– Az emeleten.

A három bőrkötényes eltünt a kapu alatt.

Én egész nyugodtan fölvettem a kalapomat és kimentem a folyosóra szivarozni.

A három bőrkötényes csakhamar ott termett az ajtó előtt.

– A lap munkatársát keressük, – szóltak hozzám.

Rámutattam az ajtónkra.

– Odabent alszik a kanapén.

A három kovács berohant, én pedig átballagtam a szomszédos kávéházba.

*

Attól az időtöl fogva nem jártak hozzánk az ujságírók mulatni.