Читать книгу: «Figurák. (Furcsa emberekről furcsa históriák.)», страница 4

Én is mulattam Szent István napján!

Reggel éppen a török szultán háremének küszöbéig jutottam álmomban s a kulcslyukon át a leggyönyörűbb és leggömbölyűbb hófehér lábacskákban gyönyörködtem, midőn egyszerre olyan dübörgés riasztott föl a prózai valóságra, mintha tizenhat sörös szekeret hajtottak volna végig a fülem dobhártyáján.

Az ajtómon dörömbözött valaki.

– Ki az? – ordítok feléje, mint egy álmában megzavart oroszlán.

– Én vagyok! – felel egy ismeretlen hang.

– Ki az az én?

– Hát a Pista!

– Micsoda Pista?

– Korsó Pista, a te régi pajtásod.

– Nem ismerem az urat.

Az idegen egy perczre elhallgatott, én pedig ezen idő alatt azon gondolkoztam, hogy azt mondjam-e neki: «vigye már el az ördög innen!» vagy azt, hogy: «uram! az ön becses személyének kedves jelenléte fölösleges lévén, méltóztassék tisztelt énjét odábbítani!» – Hiába, az ember nem tudja, kivel beszél: az egyik iránt gorombának kell lenni, a másik iránt pedig udvariasnak.

Egyszer csak beordít az idegen:

– Hallod-e te Géza pajtás! Most jut eszembe, hogy engem nem is Korsó Pistának hívnak.

– Hát mi a szösznek?

– Krammer Istvánnak.

Hm! Hogy őt nem annak hívják, a minek mondta, hanem annak, a minek mondja. Ez nagyon gyanús. Fölültem az ágyamban, azután szigorú hangon ordítottam vissza:

– Hallja-e az úr? Én sem Krammer Istvánt, sem Korsó Pistát nem ismerem, hát be sem eresztem az urat. Alászolgája!

Ezzel újra lefeküdtem és a fülemre rántottam a takarómat.

De az idegen nem tágított.

– Te Géza! – kiáltott erősen; – ha be nem bocsátasz, hát betöröm az ajtódat.

Nohát erre már muszáj volt kizárkózni.

Egy vöröshajú, potrohos, alacsony ember ugrott a nyakam közé és miután három szilvoriumos ízű csókot nyomott a képemre, megkapta a két vállamat és rám kiáltott:

– Hát nem ismersz, te?!

– Bizony nem emlékszem, – szóltam zavartan és a háta mögött álló asszonyra és a körülötte levő nagy rakás gyerekre néztem.

– Ejnye ördögadtát, hiszen együtt jártunk az elemibe.

– Az elemibe?

– Igen, igen, ezelőtt harmincz esztendővel. No csak nézz meg jobban: én vagyok az a vörös Pista, a kinek a fejét egyszer betörted.

Ránéztem. Az előbb Korsó Pista, aztán Krammer Pista, most meg Vörös Pista, aztán meg hogy én a fejét betörtem és hogy együtt jártunk az elemibe, – mindez olyan furcsa volt nekem!

Hiszen igaz, hogy én jártam valamikor elemi iskolába, meg az is igaz, hogy betörtem egynehány jóbarátomnak a fejét, de erre az arczra, ezekre a nevekre nem emlékeztem.

– Hát tessék besétálni, – szóltam a váratlan vendégsereglethez.

– Megállj, előbb bemutatom a feleségemet: Kitlikotly Juliánna, az apja szinészdirektor volt; ezek meg az én sarjadékaim: mind fiú, barátom. Ez a Karcsi, ez a Lajcsi, e meg a Palcsi, Jancsi, Jenő, Benő, Nándor, Sándor, ez a legkisebb: Frici.

– Szép gyerekek, szép nevek, – tessék besétálni.

Bejött az egész állatsereglet. A három legkisebb fiút ráültették az ágyamra, a többi bujósdit kezdett játszani az ágyam alatt. Az anyjuk folyton kiabált rájuk, de a fiúk föl se vették, olyan iszonyú lármát csaptak, csaknem megsiketültem.

– Öltözzél pajtás! – ordított föl a családfő.

Rávetettem magamat a székre, a mely alól irtózatos sikoltás hangzott: odanyomtam egy gyereket.

– Jézus Mária! a Jenőm! – visított az anya s kihúzta a gyereket a széklábak közül, azután odavonszolta a lavóromhoz és megmosdatta a vértől.

Széjjel nyomtam a fülét.

– Katona dolog, – ordította a barátom, én pedig nekitámaszkodtam a falnak és úgy öltözködtem állva.

– Miért jöttetek föl? kérdeztem a barátomat.

– Megnézzük a szent jobb-kezet, meg a népünnepélyt. Téged kérünk föl vezetőnek.

No iszen ez szép mulatság lesz, gondoltam magamban és siettem visszaszerezni a ruháimat, a melyek az ágy alól kerültek elő. Mosdani már nem tudtam, a Jenő gyerek bepirosította a vizemet.

– Gyerünk! – ordítottam, miután felöltöztem és két gyereket kézenfogva elindultam előre: Barátom és a felesége szintén két-két gyereket vezettek, a többi három hol előttünk, hol utánunk szaladgált.

Miután az utczára értünk, a beszélgetésnek nem kellett olyan nagy hangon folynia. Barátom elmondta az egész élete történetét, meg a feleségeét, meg ennek apjáét. Nagyon érdekes volt, kivált ha úgy téli estén pipaszó mellett, minden más mulatság hiányában hallgatta volna az ember.

Éppen tízet ütött az óra, mikor a várba értünk. Roppant nagy néptömeg állta el az utat. A gyerekek szűntelen elmaradoztak vagy elkeveredtek, minélfogva már a Pali barátom felesége nagyapjának érdekes történetét nem hallhattam. Szüntelen a gyerekek neveit kellett hangoztatni.

– Barátom, – szóltam Palihoz – ha beljebb megyünk, a népár mind a kilencz gyerekedet elragadja.

– Mit tegyünk hát? – kérdezte kétségbeesetten.

– Menjünk vissza!

– Az nem lehet! Nem azért fizettem hatvankilencz forint hetvenhárom krajczárt a vonaton, hogy semmit se lássunk! Meg kell biz ezt néznünk akárhogy is.

– Igen, ha hármunknak kilencz kezünk volna, de így nem tudom, hogyan tartsuk össze a három gyereket, a kinek kéz nem jutott.

E pillanatban egy úri ember ment el mellettünk; a vadászkutyáját szíjjon vezette.

Pali barátom a homlokára ütött, azután összehívta a gyerekeit.

– Fogd meg mind a hetet a gallérjánál fogva, mindjárt jövök, – szólt és beszaladt egy boltba.

Kis idő mulva visszatért. A kezében egy gombolyag vastag spagétot tartott.

– Gyertek ide gyerekek! szólt a fiaihoz és hurkot vetett mindegyik nyakába.

A gyerekeknek először nagyon tetszett a mulatság, azt gondolták, hogy lovasdit fog az apjuk játszani, de azután kényelmetlenül kezdték érezni magukat; ki akartak szabadulni a rabságból. Azonban a találékony eszű apa erős kézzel tartotta őket.

E közben mindíg beljebb haladtunk, végre átkönyökölhetetlen embertömeg közé értünk.

– No ugy-e hogy nem látunk semmit? kérdeztem az apától.

– Dehogy nem pajtás, – fölemeljük a gyerekeket.

Jönnek, jönnek! – hangzott ekkor a csoportban és a hátunk mögött egyszerre elzáródott az út.

A gyerekek kötelékébe belekeveredett egy svábasszony és rángatta jobbra-balra a vastag spagétot, de hasztalan, annál inkább belebonyolódott. A kilencz gyerek egyszerre kitátotta a torkát és sikoltozott, bukdácsolt a svábasszony körül.

Pali barátom pofon ütötte a svábasszonyt, Pali barátomat pofon ütötte a svábasszony ura. Az én kalapomat összetörték; a Nándor gyereknek beütötték az orrát; a feleségéről lehasadt az új szoknya, – olyan lárma, olyan bábeli zűrzavar támadt ott egyszerre, hogy alig birtam a kilencz gyereket kihúzni a tömeg közül.

Pali barátom káromkodott; a felesége síránkozott; a gyerekek ordítottak; én pedig a Jancsit locsoltam, mert úgy torkonszorította a spagét, hogy elájult.

Miután úgy a hogy összeszedtük magunkat, azt tanácsoltam, hogy menjünk át Pestre és ebédeljünk meg valahol. Beleegyeztek.

Csakhogy nem volt az olyan könnyü dolog, mint gondoltuk. Fölfelé még egyre tódult a nép és az ilyen falusiak sehogy sem tudnak kitérni. A kilencz gyereket folyton visszalökték, minduntalan neki mentek a jövőknek és visszaestek a mi lábainkra.

Végre tudtam szerezni egy fiakkert.

Fölültettük a két nagyobb gyereket a kocsis mellé, mi pedig bepréseltük magunkat a fiakker belsejébe. Nincs az a finoman összepréselt szardellacsomó, a melyik olyan szorosan lenne együtt, mint mi voltunk. Pali barátomról ömlött a veríték, a felesége ájuldozott, én pedig a lábaimnak tönkretevésén keseregtem.

Mikor leszálltunk a «Hársfához» czímzett vendéglő előtt, csaknem térdreborulva adtam hálát a jóságos Istennek, hogy véget értek a szenvedéseim. El is határoztam, hogy az ebédet a lehető leghosszabb időre nyujtom.

Tizenegy óra volt ekkor és a vendéglőben kívülünk senki. Helyet foglaltunk a legnagyobb asztalnál és sört rendeltünk. A gyerekek kettenkint kaptak egy pohárral. Persze azonnal összevesztek rajta; az itta meg a sört, a melyik előbb hozzájutott.

– Mit csinálsz barátom? – szóltam Palihoz – hiszen gyereknek nem való a sör. Ezek úgy berúgnak, hogy nem birsz velük.

Belátta, hogy igazam van. Rendelt nekik vizet, a miből aztán «folydogáló patakocskát» rendeztek az asztalon és «zuhatagocskát» az asztal szélén.

Persze a gyerektermészet nyugtalan. Egy ideig megültek az asztal mellett, de csakhamar más mulatságot találtak. Az egyik sétálni kezdett a nagy teremben, utána fölugrott a többi is. Az apa hasztalan kiabált rájuk, úgy látszik eljátszotta régen a tekintélyét. A gyerekek befutkozták a termet. Összeforgattak mindent. Keresztül néztek a nagy üvegpoharakon, fölálltak a székekre, kibontották a szalvétákat, belenyomkodták az ujjaikat a sóba és a paprikába. A Nándor gyerek a szemébe nyúlt a paprikás újjával, azután ordítani kezdett. A Jancsi a Palcsival megevett egy csésze mustárt. A Sándor megivott egy üveg táblaolajat. A Lajcsi ellopott három üvegraszlit. – Volt ott fölfordulás olyan, hogy festeni sem lehet különbet. Végre a vendéglős és a kellnerek helyre tudták terelni a gyerekeket. Az apa erősen hangsúlyozta, hogy megfizet minden kárt.

Nagysokára megfőtt a leves. Azt gondoltam, hogy az evés elfoglalja majd őket, de milyen hiába való volt minden reménykedésem! A mint a levest eléjök adták, mindegyik cserét akart, később belekanalaztak egymás levesébe, kivették ujjal a gombóczot egymás tányérából és ordítottak, hogy forró a leves. A pecsenyével sem volt különben. Bezsírozták egymást, marokra fogták a pecsenyét és sétálva ettek. A legnagyobbik fiú hátrafeszelgett a széken, aztán hanyattestében lerántotta az egész terítéket ételestől, mindenestől.

Ez volt a befejezés.

Pali barátom fizetett harmincz forintot az ebédért, azután mentünk ki a városligetbe.

Úgy örültem, mikor kiértünk, mintha mázsányi kő esett volna le a szívemről. Gondoltam, hogy odakünn a gyepen rosszalkodhatnak kártevés nélkül.

Elvezettem őket a népünnepély terére.

Már akkor sokan voltak ott.

Azonban egyedüli látványosság az árboczmászás volt, a mely igen mulatságos nézni való.

Letelepedtünk jó távol a gyepre és néztük a vakmerő vállalkozókat, a kik neki merészkedtek a síkos árbocznak, melynek tetejéről szalámirudak, pezsgős üvegek, tarka kendők, kalapok, pipák, narancsok és más efélék, lógtak alá.

Egyszerre csak fölkiált az asszony:

– Jézus Mária, hol a Karcsi?

A Karcsi nincs, a Karcsi eltűnt.

– Talán félre nézett, majd visszajön, – szóltam vígasztalva őket, mire meg is nyugodtak.

– Jobb is ha itt maradunk, – jegyzé meg az apa, – ha elmennénk innen, akkor éppen nem találnánk meg.

Egyszer csak föltűnik a Karcsi gyerek a tömeg fölött az árboczon.

Úgy mászott a hunczut, mint egy majom. A fején nem volt kalap, a lábain nem volt czipő. Köpködte a tenyerét erősen.

Az anyát csaknem a szél ütötte meg ijedtében. A gyerekek mind arra akartak rohanni, hogy ők is másznak, de én visszatereltem őket. Pali barátom pedig büszkén mutatott oda:

– Látod barátom! ez aztán a gyerek!

A derék gyerek csak mászott fölfelé. Az árbocz közepén megpihent és felénk vigyorgott. Az anya integetni akart, hogy jőjjön le, de Pali barátom megfogta a kezét.

– Ne integess, mert megijed és leesik.

A Karcsi gyerek tovább haladt, de már igen fáradtan. Már csak egy öl választotta el a céltól midőn megállapodott. Tantalusi kínok között nézett a feje fölött fityegő kolbászokra és narancsokra; még néhány erőfeszítést tett fölfelé, azután zsupsz, lezuhant.

Ordítva vált ki a tömeg közül. Sem a kalapját, sem a cipőjét nem hozta vissza. – Ellopták. A nadrágján pedig újjnyi vastagon volt a csiríz, a mit az előtte menő suszterinasok az árboczon hagytak. A kabátja újja végig volt hasadva.

Alig hogy ezt kibékítjük a sorsával, ismét egy gyerek tűnik el: a Sándor. Futok az árboczhoz, hogy még idejekorán megakadályozzam a fölmenetelben, de nem volt ott. Félóra mulva tért vissza, sápadtan, bágyadtan. Azt mondta, hogy sohasem iszik többé olajat.

Pali barátom sétát indítványozott a város felé, hogy a Karcsi gyereknek cipőt és kalapot vegyünk, de én megmondtam, hogy nincsenek nyitva a boltok. Így hát a gyerek mezítláb, hajadonfővel jött velünk, és mindúntalan szedette az apjával a tüskéket a talpából.

Elvezettem őket olyan helyre, a hol a gyerekek nem csinálhatnak galibát. Útközben megnéztük a tűzijátékhoz való előkészületeket a vízesés mellett. A gyerekeknek megmagyaráztam, mi az a rakéta, hogyan gyujtják meg és hogyan sistereg, meg aztán milyen szép, mikor este sötétben látszik.

Egy néptelen térségen töltöttük a délutánt. Engem meg Pali barátomat befogtak lónak. Úgy futottam a fájós lábaimmal, mint egy igazi csikó. A kis Frici fölkívánkozott a Pali barátom hátára, a Nándor gyerek pedig az én hátamra. Hasztalan volt minden protestálás, az ember az udvariasság határán nem akar túlmenni. Előbb csak egyszerű lovak voltunk, most már paripák lettünk. Úgy megfuttattak bennünket, hogy rólam folyt az izzadtság, Pali barátom pedig kieresztette a nyelvét és úgy lihegett, mint egy komondor.

Talán egész estig hajszoltak volna, ha a kis Frici le nem esik az apja hátáról. Fejtetőre pottyant, megharapta a nyelvét. Úgy visított, mint egy kis malacz.

Visszamentünk a tóhoz és csónakot béreltünk, hogy majd arról nézzük a tűzijátékot. Elővigyázatból mind a kilencz gyereket a csónak aljára ültettük.

A tóparton nagy néptömeg várta a tűzijáték megkezdését. A gyerekek is nagyon türelmetlenkedtek. Egyszerre valaki bengáli gyújtót gyújtott. A Karcsi gyerek azt kérdezte tőlem, hogy mi az? Azt feleltem, hogy kis rakéta, csupán azért, hogy a tűzijátékot megkezdettnek higyjék és ne türelmetlenkedjenek. A Karcsi gyerek gyújtót kért az apjától, hogy ő is hadd játszék kis rakétát. Az apja adott neki. A Karcsi gyerek meggyújtogatta egyenkint és beledobálta a vízbe. Egyszer a mint rája pillantok, észreveszem, hogy egy igazi rakéta végéhez tartja a gyújtót. Úgy lopta a gazficzkó, mikor a tűzijátékosok előkészületeit néztük. Fölugrottam, hogy kiüssem a kezéből, de későn: a rakéta meggyulladt és elsodorva a Pali barátom kalapját, magas tűzsugárt csinált a levegőben.

Az asszony hanyatt esett ijedtében. A csónak fölfordult. Mindnyájan a vízbe estünk.

Szerencsére csekély volt a víz. A drága csemetéket ki tudtuk fogdosni. Mindjárt kocsira ültünk és behajtottunk a Pannoniába.

Elképzelhető, hogy milyen bőgés és síránkozás között történt mindez.

A gyerekeket kimosdatta az asszony, azután elfektette az ágyba, én pedig Pali barátommal lementem az ebédlőbe.

Vacsora után azt találtam kérdezni tőle, hogy hogyan talált reám?

– Hát úgy, – felelt, – hogy a bátyáddal találkoztam Kolozsvárott.

– Az én bátyámmal?

– Igen, igen. Az mondta meg a lakásodat.

– De hiszen nekem nincs is bátyám.

– Ugyan ne izélj!

– No, ha mondom.

Rám tátotta a száját, azután így szólt:

– Hát nem Fecsegheő Géza vagy te?

– Én? Fecsegheő? Azon kezdem uram, hogy az öregapám sem volt Fecsegheő, hanem igenis a szomszédomban lakó végrehajtó, az Fecsegheő!

– Akkor hát tévedés volt.

– Sajnos, – feleltem, – valóban sajnos.

– Bocsásson meg! – esdeklett a jámbor.

– Szívesen uram, – szóltam a kalapomat véve, – de mindenesetre jobban szerettem volna, ha mindjárt az első perczben rájöttünk volna erre a tévedésre. Alászolgája!

Jób

– A gizehi pergamen-lapokból. –

Vala pedig abban a régi jó világban egy Jób Tivadar nevű nyugalmazott filozófus professor, a ki odahagyván kathedráját, földet vásárolt és gazdálkodott.

Volt neki a földeken kívül nyolcz derék ökre, három tarka szamara, tizenhat fekete birkája, hét jogász fia, három eladó leánya és különféle aprómarhája.

Ezeken fölül volt egy sárkánya is, a ki miatt nagy keserűsége lett volna az ő szívének, ha nem lett volna filozófus.

A felesége volt pedig ezen sárkány és nyelvében rejlék az ő félelmetességének mivolta.

Történt pedig, hogy valami Eördög botorkálván arra, rábeszélé Jób Tivadart, hogy adná el az ő állatait és venne azok árán miskolci részvényeket.

Jób Tivadar eladá állatainak harmadrészét, és vőn az árukon részvényeket.

Valami más ördög török sorsjegyeket kínált neki.

Jób Tivadar eladá az ő állatainak másik harmadrészét, és vőn az árukon török sorsjegyeket.

Ismét jöve valami ördög és szegedi általános takarékpénztári részvényeket kínála neki.

És Jób Tivadar eladá minden állatait és teleraká az ő ládáit papirossal.

Felesége pedig fölötte nyelvelt mindezen dolgoknak miatta.

Történt pedig, hogy egy napon épen ebédelének s a karalábé-czuspájzig jutának, midőn lihegve ért be Aligfázó Tihamér, az ő barátja, és kiált vala nagy hangon:

– Barátom, Jób, az Eördög megszökött. A miskolczi részvényeket fölapríthatod fidibusznak.

Jóbné elájult.

Jób filozófushoz illő nyugalommal merített mégegyszer a karalábé-czuspájzból s vállat vonva mondá görögül:

– Míriz olezáncz!

Alig törlé le homlokát Aligfázó, midőn Jóbnak egy másik barátja Zsótár Fridrik lépett be és kiálta ez is az ő torkából:

– Barátom, Jób! szomorú hírt hozok: a török sorsjegyek elvesztették az értéküket!

Jóbné elájult.

Jób pedig ismét teleszedé a tányérát karalábé-czuspájzból és vállat, szemöldöt vonva görögül felelé:

– Míriz olezáncz!

És jöve a harmadik barátja: Billegő Sebestyén szomorúan kiáltván:

– Barátom, Jób! a szegedi általános takarékpénztári részvényeket add el fontszámra! mert belevágott a spekulációba a menydörgős ménkű!

Jóbné elájult.

Jób pedig ismét hidegen felelé:

– Míriz olezáncz!

És Jób negyedszer merített ekkor a karalábé-czuspájzból.

Belépett ezután a levélhordó és tőn két leveleket az asztalra.

Jób megvárta, míg a felesége magához tér, azután odamutatott kanalával a levelekre és filozófushoz illő rövidséggel mondá:

– Ott!

Jóbné fölkapá az egyik levelet s elájult, azután fölkapá a másik levelet és méginkább elájult.

Jób ekkor ismét teleszedé a tányérát karalábéval, és intett barátjának, Billegő Sebestyénnek, hogy olvassa.

Az első levél így szólt:

Tisztelt Jób úr!

Van szerencsém értesíteni, hogy fiai részt vettek a Janszki-féle tüntetésen s e miatt dutyiba kerültek.

Tisztelettel

Krampusz Banifácz.

A második levél pedig:

Tekintetes Jób Tivadar filozóftanár úrnak

Értesítem önt, hogy három leánya megszökött. Amint halljuk valami szengerájba szerződtek énekeseknek.

Tisztelettel

Fúria Ludmilla,

laánynevelőintézet-tulajdonos.

Jób egészen kikotrá a tálat s így szólt:

– Míriz olezáncz!

Fölocsúdott pedig ekkor az ő bordája és fölnyitván az ő arczának hangzatos vágányát, ily szavakat visított férjére:

– Te balek, te filozófus szamár! Te amerikai karalábhernyó! Oda vannak az ökreid!

– Míriz olezáncz! – felelé Jób.

– Oda vannak szamaraid és birkáid és minden vagyonod!

– Míriz olezáncz!

– Gyermekeid nincsenek. A fiúk dutyiban ülnek, a leányok pedig Cigánybárót énekelnek valami szengerájban.

Felkele ekkor Billegő Sebestyén és odaszóla Jóbnak:

– Hallod-e, ne hagyd magadat csuffá tenni, hiszen ez az asszony nem hagy rajtad egy mákszemnyi becsületet sem!

– Hadd kerepeljen: Míriz olezáncz! – felelé nyugodtan Jób és rágyujtott a makrapipájára.

Kerepelt pedig az asszony tovább, úgy, hogy a három jóbarát parafával volt kénytelen bedugni füleit.

Estefelé Jób igen furcsa kelevényeket érzett támadni a talpain.

Barátai megvizsgálák a kelevényeket, s kijelenték, hogy a kelevények tudományos neve: tyukszem.

És nagyon sok tyukszem támada ezen estén a filozófus talpain, úgy, hogy csak a sarkain tud vala megállani.

Nagyon billegő lévén pedig az ilyen állapot, Jób Tivadar jónak látta lefeküdni.

Belépett ekkor a baromorvos és megvizsgálván Jóbnak baját, kijelenté, hogy a sok karalábé evéstől származának a tyúkszemek, s adott Jóbnak pécsi tyúkszemtincturát, hogy azzal kenegesse.

Fölötte nagy szaga vala pedig e tincturának, olyannyira, hogy a kanárimadarak leszédülének helyeikről és Jób felesége kiment a szobából és az ablakon át veszekedék Jóbbal, hogy a bútorokat is tönkre akarja tenni, mert a szag beleveszi magát még a falakba is.

Megboszankodék pedig ezen a filozófus és telerakván a dohányzacskóját, czindhölczlit vőn magához és kiüle a szemétdomb tetejére.

És vakargatá ott az ő talpait cserépdarabokkal, amiért is harmadnapra kipotyogának az ő tyukszemei.

Odajöve ekkor az ő három barátja és örömmel kiáltának fől:

– Jób! visszakapod a vagyonodat!

– Hogy, hogy?

– Bizonyítványt adunk neked arról, hogy a tinctura nem használt és ezer aranyat fogsz kapni.

És cselekvének amint mondák és Jób kapott vala 1000 aranyakat.

Fiai ekkor szabadulának ki a dutyiból és leányaitól is kapott levelet, akik nem szengerájba mentek volt, hanem elszökének három derék bárócskával és ezek feleségei levének.

Nagy vala pedig ezen a napon az öröm. Bő ivás tartatott, amelyen Jób a földig itta le magát.

De ez őt nem zsenirozá, mert őneki minden állapotra meg vala a vigasztalása ebben a bölcs mondásban:

«Míriz olezáncz!»