Читать книгу: «Figurák. (Furcsa emberekről furcsa históriák.)», страница 3

Klein és Ábelesz

(A gizehi pergamenlapokból.)

Vala pedig Ádámnak két fia: Klein és Ábelesz.

Klein gabonaszenzál volt. Ábelesz pedig juhszőrkereskedő.

Daczára annak, hogy testvérek valának, nem éltek együtt békességben.

Onnan támada pediglen közöttük az ellenségeskedés, hogy Ábelesz a juhszőrrel együtt gabonát is vásárolt egy közalapítvány-uradalmi bérlőtől, a mi által jelentékeny rebachtól ütötte el Klein urat.

Ezen ok miatt először csak maguk között zsörtölődének, később azonban a hírlapi nyiltterekben folytatták a személyeskedést.

Az egykori tőrténetírók följegyzéseiből kiderül, hogy az ekkori hírlapoknak sok jövedelmet hajtott ez a nyiltterezés.

Az egymásra szórt vádak és gorombaságok mindig vastagabbak lettek, s ki tudja mi lett volna a vége, ha egy sajtóhiba más fordulatot nem ád a dolognak.

Ábelesz ugyanis ezt irta a nyilatkozatába: «Klein te nem vagy igaz ember!» – a «Paradicsomi Hiradó» pedig így hozta ezt a kifejezést: «Klein te vagy gazember!»

A sértett gabonaszenzál a magtár padlásáig ugrált mérgében.

Alig várta, hogy személyesen találkozzanak.

Ez meg is történt másnap az utczán.

A szemtanúk hiteles följegyzései szerint a következő párbeszéd folyt le közöttük:

– Na csakhogy megfogtalak te gyapjúharisnya! – kiáltott Klein.

– Nem félek tőled korpás zsák! – felelt vissza Ábelesz.

– Hát, hogy mertél te engem gazembernek nevezni, te becsületrágó? – ordítá Klein és mellen ragadta Ábeleszt.

Ez férfias bátorsággal ugrott hátra, azután orrára csapván a czvikkerét, így szólt:

– Uram, ha ön dsentlmen, és kifogása van személyem ellen, akkor cselekedjék úgy, mint dsentlmenhez illik; ha pedig ön párisi gamin vagy bécsi hendelfanger, akkor legfeljebb a policzáj közvetítésével társaloghatunk.

Klein meghökkent, a hóna alá nyúlt, kivette onnan a hőmérőt s kezében tartá addig, míg csak le nem higgadt a nyugodt állapot fokaira, azután elővett egy névjegyet és e szavakkal nyujtá át:

– Segédeink elvégzik a többit.

Ábelesz fejet bólintott rá, és nyugodt, hideg arczczal sétált tovább.

Másnap a városon kívül hat ember szállott le az omnibuszról.

Klein volt és Ábelesz, meg a szekundánsok.

A legidősebb segéd elővette a Bolgár-féle párbajszabályokat és azokra hivatkozván, szavukat vette, hogy egymást nem lövik agyon, sem a segédeket oldalba.

A felek két darab sápadt igent bocsátának a ködös levegőbe.

Ekkor Klein és Ábelesz kétszáz lépésnyire mentek egymástól, a segédek pedig az omnibusz alá bujtak.

Onnan kiáltott a vezénylő segéd:

– Fáj!

Klein behunyta a szemeit, Ábelesz bedugta a füleit; a kakasok hideg csikorgása hangzott a levegőben és ezután két iszonyú durranás.

E pillanatban az omnibuszos lovai megijedtek és elragadták az omnibuszt. A segédek közül, kinek a fülén, kinek a lábán, kinek a gyomrán ment át a kerék.

Irtózatos ordításukba belevegyült a Klein üvöltése:

– Wáj mir!

– Mi baj? kérdezte a vezérszekundáns, a kinek csak a nyakán ment át az omnibusz.

– Agyonlűtt az Ábeles.

– Már hogy lőtt volna agyon?

– Csak vizsgáljanak meg kérem, érzem, hogy golyó van bennem.

Nézegetik, tapogatják, levetkőztetik, összeforgatják, debizony nem találtak rajta olyan lyukat, a mi golyótól származott légyen.

– Hát az Ábelesz? kiáltott fől az egyik segéd.

Csak most jutott eszükbe, hogy Ábelesz is van a világon.

Ott feküdt az árokban, összeguborodva, mint a sündisznó.

Kiemelik onnan, hát meg van halva, annyira meg van halva, hogy soha ember úgy még meg nem volt halva.

Klein göndör haja egyszerre kiegyenesedett: a rossz lelkiismeret belevágta oldalaiba a sarkantyúját: elrohant onnan és meg sem állott Hamburgig, a hol mint a későbbi histórikusok kiderítették, jegyet váltott Amerikába és Panama-hózentráger-gyárossá lőn.

Ábeleszt pedig fölbonczolta a rendőrorvos és konstatálta, hogy a «nagymérvű drukk és a pisztoly pukkanása következtében előállott, kívülről előzetesen befelé és belülről oldalt tekervényesen ki – lefelé ható szívszélgörcshűdetiütetimeneti ijedelvény» okozta halálát.

A hétfejű sárkány és a műkedvelők

– Mese. –

Hol volt, hol nem volt, nem bizonyos, hogy volt, az sem bizonyos, hogy nem volt, de az bizonyos, hogy még az Operenciás tengeren is túl volt…

Én ugyan azt sem tudom, hol volt az Operenciás tenger, sőt a mappacsinálók sem tudják, de a kik szeretik a meséket, azok már kétségen kívül ismerik ezt a tengert, a melyet bizonyosan valami h… német födözött föl, s titokban is tartotta örökre, hogy hol fekszik.

A geografiára kétségen kívül sajnálatos ennek a tengernek a titokban maradása, de a mesekomponálókra nézve nagyon is örvendetes, mert senki sem járhat utána, hogy igaz-e, a mit elbeszéltek.

Tehát, hogy a mesémet folytassam:

Ezen a nagyszerű Operenciás tengeren túl volt egy aranyerdő, ebben az aranyerdőben egy ezüstkastély, ebben az ezüstkastélyban egy tündérszépségű királyleány.

Ha már most az Operenciás tengeren is volna zónatarifa, kétségen kívül rögtön utaznátok álmos hallgatóim, hogy nehány □-méter fát szállítsatok haza abból az aranyerdőből és legalább egy küszöböt elemeljetek az ezüstkastélyból; dehát mit tehetek én arról, hogy az Operenciás tengeren Baross Gábor nem uralkodik!

Persze, így a tündérszépségű királyleány iránt nagyobb lesz a figyelem.

A mesecsináló nem is foglalkozik Jutkával, Böskével, hanem mindíg csak királykisasszonyokkal, a kik, mintha mind egy anya szülte volna, mind tündérszépségűek.

Ez a tündérszépségű királykisasszony lakott ott az aranyerdő közepén levő ezüstkastélyban.

Hogy miért lakott ott a tündérszép királykisasszony, azt is elmondom.

Hát bizony nem a maga jószántából: egy sárkány vitte oda.

Abban az időben nagyban grasszáltak a sárkányok; minden városnak megvolt a saját külön hétfejű sárkánya, a mely rettenetesen ordított, rugott, kapált és évenkint néhány szűz leányt megevett.

Az én sárkányom azonban minden sárkányokat fölülmúlt: igazi telivér sárkány volt, oldalági rokonságban állt a híres Behemothtal, azonban a sárkánypasszusa elveszett és így a tulajdonképeni származásáról mit sem tudok.

Csupán egy hű kabinet-fénykép után írhatom le ezt a szörnyű fenevadat.

E szerint ez is hétfejű volt. Minden fején tüzes tarajt viselt és monoklit, de borotválkozni nem borotválkozott, mert nem akadt olyan borbély, a ki meg merte volna borotválni. A lábai tele voltak köszörült nagy körmökkel, a háta közepén pedig árboczszerűen fölálló hegyes sörték voltak. A szeme akkora volt, mint egy tésztástál, a nyakát olyan hosszúra föl tudta nyujtani, hogy esténkint nyalogathatta a gönczölszekér kerekéről az olajat s a fiastyúk egy-egy csirkéjét elkaphatta.

Nagyon természetes, hogy egy ilyen kolosszális barom nem volt képes becsületesen megélni: legelni méltóságán alulinak tartotta, pecsenyéhez pedig nem juthatott mindíg, mert minden jóravaló ember féltette tőle a veséjét, velőjét.

De nem hiába volt ám hét feje az én sárkányomnak, ki is eszelte nagy furfanggal, hogyan juthasson ő fáradság nélkül emberpecsenyéhez; belopódzott ugyanis egy király udvarába, kiemelte a királykisasszonyt az ágyából és elvitte abba a bizonyos aranyerdőbe, ezüstkastélyba, a nélkül, hogy valaki észrevette volna.

A király persze nagyon megijedt, mikor meghallotta, hogy a leánya eltünt; azonnal elküldötte az inasát a rendőrségre, a mely rögtön intézkedett, hogy a lapok napi ujdonságok között hozzák a következő sorokat:

Körözés

Közhírül adatik, hogy ő felsége 77-ik Torontárius király kárára egy leányt elloptak, minek okáért elrendeltetett ennek országos körözése.

Személyleirása:

Neve: Lybamilla;

születéshelye: Pinkócz;

kora: 17 éves és 6 napos;

vallása: délnyugati g. kath.;

állapota: nős;

foglalkozása: királykisasszony;

nagysága: 160 cm.;

testalkata: takaros;

arcza: gö-gö-gö-gö-gömbölyű;

arczszine: mikor puderos, fehér, mikor nem puderos, akkor rózsaszinü;

halya: szőke, föl van sütve;

szemei: hamisak;

orra: divatos;

bajusza: nincs;

ajkai: csókratermettek;

beszél: virágnyelven, legyezőnyelven, zsebkendőnyelven és bélyegnyelven;

ruházata: egy fehér úszónadrág, ibolyaszinű harisnya és ribizliszinü harisnyakötő.

Különös ismertető-jele: mikor hátat fordít, arczát nem lehet látni.

Nevezett személyre ezen körözőlevél kiadatván, fölhivatnak az ország összes rendőrhatóságai, hogy területeiken nyomozzák, s föltalálás esetén hazaszállítsák.

Kelt Pinkóczon. Krisztus előtt 10 ezer esztendővel, Szent Genovéva napján, éjjel 12 órakor.

A főkapitány fürdőnlétében:

Báró Kendermagvölgyhasadéki Kendermagvölgyhasadékky Pukk,

kir. rendőr-középkapitány, mint h. főkapitány

Daczára annak, hogy ez a körözés minden lapban megjelent, s hogy a rendőrök tömérdek szőke kofát és egyéb hölgyeket összefogdostak a királykisasszony helyett, úgy eltünt ez, mintha csak a föld nyelte volna el.

Végre félév mulva a Hölgyek Lapjának rózsaszínű borítékja vezette nyomra a keresőket.

A borítékon ugyanis a következő szellemes kérdések jelentek meg a «Társalgó» rovatnak «Kérdések» című csoportjában:

6778872-ik kérdés

Ki tudna nekem fölvilágosítást adni a következő kérdésekre:

1. Illik-e egy hölgynek piros pecsétet használni levélre?

2. Ki irta a «Boci-boci tarka» kezdetű dalt és hogyan van ez a dal tovább?

3. Tojnak-e a kappanok, és ha tojnak, miért tojnak titkon?

4. Miről tudhatja meg egy hölgy azt, hogy migrainje van?

5. Miként lehet a baraczklekvárt megóvni a penésztől, és Beethoven irta-e a «Nyomorultak» című regényt?

6. Kell-e pirulni a szűz leánynak, ha egyedül van?

Lybamilla.

Mikor ezt a néhány sort elolvasta a király, akkorát ugrott örömében, hogy a koronája csücske letörött a mestergerendában.

Azonnal elküldöttek a Hölgyek Lapja szerkesztőségébe és ott, miután 19 papirkosárnak a tartalmát vasvillával széthányták, rá is akadtak arra a borítékra, a melyen rajta volt a keresett postabélyeg.

Túl az

Operencián.

SÁRKÁNYVÁR

Kre. 1592673. év

ápr. 1.

Ebből azután megtudták, hogy sárkány ragadta el a királykisasszonyt és hogy a sárkányvár az országon kívül, az Operenciás tengeren túl van.

A király gyászruhát szabatott magának és újra beletétette a lapokba a leánya személyleirását és azt is hozzácsatolta a közleményhez, hogy azé lesz a tündérszép Lybamilla, a ki haza birja hozni.

Persze, nagy lett a riadalom az ország vitézei között. Különféle ifjak: katholikus ifjak, pereces ifjak, jogász ifjak, kefekötő ifjak és minden rendű-rangú ifjak siettek az Operenciás tengerre. Tutajok, ladikok, szandolinok, bárkák, úszóhólyagok és más egyéb vízi tárgyak segélyével igyekeztek áthatolni a tengeren s fölkeresni a sárkányvárat.

Természetesen a sárkánynak éppen csak ez kellett, hogy ne ő neki kelljen az emberek után járni, hanem ezek menjenek őhozzá.

A csalétek a királykisasszony volt.

Ettől a naptól fogva a sárkány úgy nyeldeste az ifjúságot, mint a ludak a cserebogarakat.

Megette őket bugyogóstul, frakkostul, legföljebb azt köpte vissza, a melyik olyan sovány volt, mint én.

A tündérszép királykisasszony egyedül bolyongott ezalatt a kastélyban; néha strimpfliket stoppolt, néha szonátákat játszott, néha pedig a Hölgyek Lapját olvasta és lekvárt főzött, mint ezt a kérdéseiből már előbb is kivehettük.

Sok vitéz és deli ifjú elvérzett ezen idő alatt a kapu előtt.

Hiába próbálták a sárkányt karddal megölni, megette a lovagokat kardostul, sarkantyústul, lovastul együtt; hiába próbálták Ucháciussal lelőni: azt hitte svájci labdacsokat lődöznek feléje s lenyeldeste az ágyúgolyókat is; hiába raktak alá dinamitokat: egyet ugrott s csak ennyit szólt a robbantásra:

– Ejnye teremtette!

Elgondolhatja akárki is, hogy az összes ifjúság kétségbe volt már esve, s utolsó kísérletül fogadta el egy zenetanárnak azt az ajánlatát, hogy próbáljanak kiváló műkedvelők egy hangversenyt adni a sárkánynak. Talán így megjuhodik és el engedi vinni a tündérszép királykisasszonyt.

Tömérdek műkedvelő ajánlotta föl erre a tehetségét: üsttel, dobbal, citerával, hegedűvel, gitárral, dudával, cimbalommal, furulyával, zongorával és okarinával rohantak mind a zenetanárhoz, hogy szerepeljenek a hangversenyen, de a zenetanár csak 24-et fogadott el közülök; ezek között volt egy kisbőgőművész, egy nagybőgőművész, egy dorombművész, egy pikulaművész, két baritonista, egy tenorista és egy szóló-bassista. A többiek hegedűn és zongorán játszottak.

Mielőtt azonban elindultak volna, illendőség szerint egy nagy programmot nyomattak és elküldték azt a sárkánynak.

A sárkány meg volt hatva. Különösen meghatotta pedig az a figyelem, hogy a helyárakról szó sem volt a programmon, s így nem kellett neki átrepülni az Operenciást, hogy zálogba tegye az ezüstkastélynak valamelyik kilincsét.

A hangversenyzők megérkeztek hozzá és kört foglaltak előtte.

Legelőször a dorombművész játszotta el a «Tévedt nő» nyitányát.

A sárkány nyugodtan hallgatta, mert valószínűleg semmit sem hallott belőle.

Azután egy hegedűművész játszott Paganinitől valami ábrándot.

A sárkány nyugtalankodni kezdett.

Következett egy duett nagybőgőre és okarinára: előadták Wagner Lohengrinjét.

A sárkány az egyik fülét betapasztotta sárral.

Azután egy vonónégyes játszott Bachtól.

A sárkány kijelentette, hogy nem hallgatja végig.

Ebből aztán már látszik, milyen nagy barom volt: nem tudta, hogy a műkedvelő-hangversenyt muszáj meghallgatni.

A vonónégyes olyan hosszan muzsikált, hogy a többi műkedvelők sem birták bevárni a végét; kiki a maga szerszámán hozzálátott a kontrához, primhez, szekundhoz és basszushoz és forte-fortissime egyik előbb, másik hátrább egy taktussal, húzták a szonátákat.

A sárkány ordított.

A műkedvelők nem hallgattak.

A sárkány ugrált dühében és a fogait csattogtatta.

A műkedvelők helyükön maradtak és bőszülten játszottak.

A sárkány közéjük ugrott és szétvágta őket a farkával.

A műkedvelők széthemperedtek a gyöpön és fekve játszottak tovább.

A sárkány őrülten forgott, ordított ekkor; a földet hányta, kávéházi habot fujt és rakétákat eregetett az orrából, végre neki ugrott a bandának és enni kezdte őket.

A műkedvelőket még ez sem zavarta meg: tovább játszottak a szájában, a pikulás benn a sárkány gyomrában pikulázta a primet, a cimbalmos a sárkány hátán cimbalmozott, a violinista a szájában hegedült, a nagybőgős félig lenyelve, félig kihajolva a sárkány szájából húzta a bassust.

Végre a sárkány egy óriási, föllegeket érő ugrással beleöngyilkolta magát az Operenciás tengerbe.

A műkedvelők közül néhány életben maradt. Ezek őrülten húzták még azután is.

Csupán egy süket kisbőgőművésznek jutott eszébe, hogy kivezesse a királykisasszonyt a kastélyból és haza vigye.

A király neki adta az országát és tündérszép leányát, a műkedvelő kisbőgős pedig nászajándékul lemondott a kisbőgőn való művészkedésről.

Az életben maradt műkedvelőket az «Fátum» nevű teherhajón hazaszállították, de a józan észt soha sem tudták nekik visszaadni. Még most is élnek, ha meg nem haltak és hangversenyeznek veszettül.

A jövő évezredből

I

Öngyilkolás

Minthogy az orvosok már a jövő évezredben mindenféle betegség ellen tudnak szert adni, nagyon természetes, hogy az emberiség elszaporodik és így érdekében fog állani az államoknak, hogy az öngyilkosságok elé akadályt ne gördítsenek.

Ez okból kimennek divatból a nadrágszíjra való önakasztások, a borotvával való gégeszelések, a vízbeugrás, gyújtóevés, revolver, érfölvágás és a széngőzgázhalál.

Ezek helyett az orvosok villámszülő masinákat fognak tartani, s ha öngyilkossági hajlammal kopogtat be hozzájuk valaki, azt nyakoncsapatják egy darab jól elkészített villámmal.

Nagyon természetes, hogy ez némi szabályok szerint fog történni, a minek illusztrálásául elmondok egy ilyen jövő évezredbeli jelenetet.

*

Hangszini Kelemennek a menyasszonya megszökött a «Sárkány» nevű gőzléggépen egy gyémántcsinálóval.

Hangszini Kelemen elkeseredett.

Volt is rá oka, mert annyi bankót kapott volna hozományul a menyasszonynyal, a mennyivel egy réceszaporító gazdasági gépgyárat tudott volna fölállítani.

Nagyon természetes, hogy Hangszini Kelemen nem kívánt tovább élni.

Rágyujtott hát egy önmagától égő illatos Teuvigside szivarra és a városi központi fonografnál meghallgatta az államilag engedélyezett gyilkoló intézetek hirdetéseit.

Ezek közül egy így hangzott:

Életet elhagyó hölgyek és urak becses figyelmébe.

Van szerencsém ajánlani nehány nappal ezelőtt fölállított « Excelsior » gyorsgyilkoló villámgépemet , a mely 3/100-adrész pillanat alatt nemcsak hogy fájdalom nélkül, de kellemes gyönyörérzéssel ereszti a másvilágra az igen tisztelt halni vágyó hölgyeket és urakat. Utókövetkezmények nincsenek. Biztos hatásért kezesség vállaltatik.

Utolsó-utcza 7. sz

Dr. Sypirz,

szab. villameregető és patkányűző

Ugyanott koporsók a kivánt nagyságban és minőségben kaphatók és a halotthamvasztás csekély díjért történik. Azok számára, a kik az utolsó pillanatban visszalépnek, ajánljuk legújabb férfi és női divat -raktárunkat.

Hangszini Kelemen megjegyezte magának azt az utczát és számot, azután egyenesen arra fordította a teste elejét.

Léggel töltött gummisarkainak segítségével gyorsan ott termett.

A mint a küszöbre lépett, a kaput egy rejtett rugó nyitotta föl előtte.

Az előszobában egy inas állott, a ki így szólt Hangszini Kelemenhez:

– Szíveskedjék egy pillanatig türelemmel lenni, a doktor úr éppen egy hölgyet expediál az angyalok közé.

Ezeket mondva, félrevont az inas egy kis függönyt a falon és így szólt:

– Ha úgy tetszik, tanúja lehet a gyors és biztos kivégzésnek.

Hangszini Kelemen odaállt a kis kerek ablak elé és benézett.

A sárgarezes fényes villamgép előtt egy szép halavány hölgy ült. Eligazította a homlokán a fürtöket, azután az orvosnak 10 drb aranyat nyujtott és így szólt:

– Tehát kérem!

– Isten önnel asszonyom! – szólt udvarias meghajlással az orvos és megnyomta a villamgép rugóját.

A következő pillanatban a szép halavány hölgy lezárta a szemeit és mosolygott.

Az orvos intésére két díszesen öltözött inas lépett elő a szoba hátteréből. Ezek gyöngéden megfogták a hölgyet és kivitték.

Hangszíni Kelemen tudta azt, hogy ez is reklámkomédia. A hölgy viaszarczú automat s úgy az aranyok, mint a mosolygás neki szólnak.

Mindazonáltal nem mondott le a szándékáról. Intett az inasnak és a kitárt ajtón belépett.

Dr. Sypirz, egy vörösszakállú szemüveges csontos ember, hajlongva sietett eléje.

– Ne komédiázzunk, – szólt komolyan Hangszini Kelemen, – itt van a tárczám, van benne egy forint és 3 zálogczédula egy óráról és két gyűrűről. A rajtam levő ruhát ezelőtt 3 nappal vettem 38 forintért. A csontjaimért a spodiumgyárban, egyéb testrészeimért a szappanfőzőnél kap 5–6 forintot.

– Kérem, ön egy kissé sovány, – jegyezte meg az orvos.

– A fogaim egészen épek, 10–15 forintot kap értök, én 40 forintért rakattam a mult télen. De elvégre is nincs mit beszélnünk, ön tudja, mit érek, kérek egy adag villámot.

– Előbb tessék aláirni ezt a nyilatkozatot, – szólt az orvos és a következő sorokat nyujtotta egy papiroson Hangszini elé:

Nyilatkozat

Alul nevezett kijelentem, hogy a saját akaratomból végeztetem ki magamat dr. Sypirz jóhírű villámos által, a kit egyúttal gyors , kellemes és biztos eljárásáért a desperált közönségnek a más világról is ajánlok.

Hangszini Kelemen minden ellenvetés nélkül jegyezte alá a nevét, a melyhez a háttérből előlépő két díszesen öltözött inas is odajegyezte a nevét tanuképen.

Az orvos egy udvarias kézintéssel helyet kínált a vendégének.

Hangszini beleült az üveglábú karosszékbe.

Az orvos odaállt a géphez.

Megnyomta a villámszabadító gombot.

Hangszini egyet rugott.

Meghalt.

*

Öngyilkos hajlamú urak és hölgyek, inasok és borbélylegények!

Beláthatják önök, hogy a mostani gyarló eszközeinkkel nem érdemes magunkat meggyilkolni.

Várjuk meg tehát, míg a fönt leirt módon vethetünk véget az életünknek – a jövő évezredben.

II

A jövő évezred marhái

Jönni fog (mert jönni kell) egy jobb kor, a megregényezett jövő évezred, a midőn a marhák egészségi állapotára a kifejlett marhatenyésztés nagyobb gondot fog fordítani.

Akkorra a csordások akadémiájából művelt csordászok, marhászok, ökrészek, borjászok és tehenészek fognak előkerülni.

Ezek diplomás emberek lesznek. Czvikkert, cilindert és frakkot fognak viselni és így őrzik a jelenleg marháknak nevezett hasznos négylábú urakat és asszonyságokat.

A marhák istállói akkor a következő neveken lesznek ismeretesek:

Tehénlakosztály.

Ökörkör.

Bikamagánlak.

Borjúnevelőintézet.

Tinóképezde.

Üszőzárda.

Az ökrök szabadon fognak járni, mint most, azonban a bikák a tehenektől erkölcsi szempontból el lesznek különítve.

Minden lakosztály szalma helyett bársonykanapékkal lesz aljazva. A marhák még csecsemőkorukban megtanulják, hogy a lábaikat ezekre a kanapékra fölrakni nem illik.

A tehenek étkező jászola fölött velencei tükrök fognak állani és pedig nem azért, mintha a gazdának a szépnem iránt való gyöngéd figyelmét jeleznék, hanem azért, hogy a fejés nagyobb eredménynyel történjék. Fejés alatt t. i. ezeket a tükröket leleplezik s a tejelő jószág ismert hiuságánál fogva könnyebben leadja a tejet.

A fejés egyébiránt szintén udvariasabb módon fog történni. Most ugyanis úgy fejnek, hogy durva barbársággal megfogják hol az egyik, hol a másik bájnyulványát a tehéni kebelnek, kihúzzák félméternyire is, mint a gummielásztikumot, s így erőszakolják ki azt az egészséges folyadékot, a melynek tej a neve. A finomérzésű állat fájdalommal veszi ezt tudomásul s néha minden türelmét elvesztve fölrugja a fejődézsát a szénapadlásig.

A jövő században ez nem így lesz: mindenekelőtt megkérdik a borjúnöveldében a kiképzett tehéntől, hogy nincs-e kifogása a tejcsordítás ellen? Ha a tehén bőg és a fejét csóválja, akkor nem bántják, mert akkor tudvalevő lesz, hogy rossz hangulatban van és a teje egészségtelenné válik: de ha kedélyesen mosolyogva bólint a fejével, akkor kaucsukcsapokat alkalmaznak a tejtömlőjéhez és egy segédbojtárokból összeállított férfinégyes előadása mellett végzik az u. n. eltejeltetést.

Mindez annyi gyöngédséggel és oly udvariassággal történik, a minő csak a jövő század fejlettebb ízlésű és finomabb érzésű nemzedékeitől várható.

A borjúnevelő-intézetben, mondanunk sem kell, kiváló gond lesz fordítva a különböző tantárgyak között a borjúnyelvre. Az intézet udvarán tágas hely lesz a borjútermészet ficzánkolásaira, a mely szintén a műveltebb viszonyoknak megfelelőleg, szabályok szerint fog történni.

A ficzánkolások ugyanis ¾-es zenei ütemben fognak történni s akkorra már egészen új zeneirodalmi ág fog virágzani «Borjúkeringők» címen.

Hogy ez a táncz illemesen történjék, a borjúk farkára súlyt kötnek.

Mellőzve a többi osztályokat, szólunk még az ökörkörről.

Az ökröket a jövő században egész’ más célokra fogják használni, mint most. Akkor az ökrök a teheneket fogják őrizni és a borjúkat fogják nevelni.

Tekintve azt, hogy az úgynevezett ökörbőgés a kellő zenei művelés után szép baritonelőadásokban fog nyilatkozhatni, minden dalárda fog a saját céljaira kiképezni néhány kiváló hangú ökröt.

Az ilyen kiváló hangú ökrök minden évben országos bőgőversenyt tartanak s ilyenkor egy-kettő bekerül az operaházba is.

Egyébiránt az ökrök komolyságuknál fogva különösen alkalmasak lesznek a marhaifjúság nevelésére és a közerkölcsiség előmozdítására.

Már, hogy akkor több ökör lesz-e a világon, mint most van, azt voltaképen senki sem tudhatja előre, de tekintve azt, hogy a civilizáció történelmében az ökrök mindíg szerepeltek, nincs okunk kételkedni azon, hogy a míg a civilizáció emelkedik, addig az ökrök is szaporodnak.