Читать книгу: «Éjszaka», страница 3

SZINHÁZ UTÁN

Mindjárt az első felvonás alatt – Mignont adták – Mignon egy sajátságos arczot vett észre a nézőtér utolsó másodemeleti páholyában.

«Ki ez?» kérdezte magától szerepének szünete alatt s mig a férfiak rajta legelésző szemei lágyan simogatták ideges kis testét: az ismeretlen emberarcz ismerős tekintetére egyszerre megborzongott.

«Ki ez, mit akar, miért néz rám olyan mereven?» szólt magához, mig odaállt a sugó elé, hogy a románczot elénekelje.

Az opera közönsége tapsolt, Mignon meghajolt és félszemmel felnézett a másodemeleti páholy felé.

Az alak mozdulatlanul ült ott, egy kissé hátrahúzva székét: félarcza vörös árnyékban, csak szemei körül és homlokán ragyogott világosság. Homlokán, mely kopasz volt és szemein, melyeknek fénye olyan intenziven szóródott rá, mint a reflektor világa valamely tükörre.

«Ismerem, bizonyos, de ki, de mit akar?» kérdezte magától s ideges félelmében fogai összekocczantak, úgy, hogy a legnagyobb megerőltetésébe került a szokott módra mosolyognia.

És egyszerre ez a mosoly is eltünt messziről még mindig olyan szépnek tetsző ajakáról. Az ismeretlen oldalt kissé előre hajolt és álláról eltünt az árnyék.

Most már azonnal megismerte. A férje volt, az, kinek nevét viselte még most is, de a kit nem látott már tizennyolcz éve.

I

Mégis, mintha megkönnyebbült volna egy kissé. Az ismeretlentől való félelme eltünt s az ismerttől nem rettegett valami különösképpen. Kétségkivül izgatott, de mintha hizelegne neki, hogy ez a férfi – végre is férfi – még mindig úgy néz rá, még mindig szerelmes belé. Nem igaz hát, hogy megöregedett, hazugság hajában az ősz, chimera a negyven esztendeje. Az anyakönyv… Miért ne tévedhetne a pap?

Frissnek érezte magát, életkedvet lehelt bőrének minden porusa, bizonynyal alig hagyott rajta nyomot az a tizennyolcz év… Tizennyolcz évesnek érezte magát ma is, annyinak, mint a mennyi akkor volt, midőn először találkozott e férfival. Kis felvidéki mezővárosban, kocsiszinbe épített szinház gyalulatlan deszkáján.

Az opera téli nagy közönsége, azok, a kik a bájos kis Mignon kék atlasz-nadrágját bámulták egyetemben azokkal, kik magukat bámultatni jöttek ide; vén grófok, öreg diplomaták, Horkay gróf, ki most látta négyszázadszor a Thomas még mindig üde operáját; az arisztokráczia elzárt és zárkozott szépségei, a milliomos kereskedőnék: egy pillanatra eltüntek szemei elől s mint valami szinpadi diszlet, hirtelen előtérbe tolódott: a kocsiszinbeli teátrum közönsége. A vörös nyakkendős segédjegyző, az első habitué; a patikárus, levelezője több fővárosi lapnak, a mint szorgossággal és szigorral jegyezget az előadás alatt. A teleképű földbirtokos, ki egyszer az előadás alatt fel akart nyúlni a szinpadra. Az a bizonyos kisasszony, ki olvasmányai folytán elhatározta, hogy beleszeret egy szinészbe és mint valami szuggerált, úgy ül ott az első padban. És a többi, azok a megszokott tipusok, szinte megkövült alakok.

Mignon megdöbbent: félt, hogy elveszíti szerepe fonalát, annyira előtérbe tolódott ez a régen lomtárba került diszlet, melyről csak álmodni szokott, látni ébren, gondolni rá: nem igen volt ideje. És most szerepe pihenő részeiben mindenféle apró részlet az eszébe jutott. Látta magát, régi alakja hirtelen megvillant lelkében. A mikor télen is mosó-karton ruhában járt, egy piros pettyesben… Nagy, szőke haját – milyen nagy volt akkor – leeresztve hordta és kék pántlikával kötötte meg.

Képek ötlöttek fel eszében és mintha fantáziája bátrabb lett volna: kibontakozott előtte egy-két esemény is. Legelőször is az a nap, mikor ez a férfi megkérte. Miért is örült annak oly nagyon? Igen, az tenorista volt, ő pedig csak drámai szende. Ó, azok a gaz, kontár igazgatók! Drámai szende, azzal a hanggal! Hitte, hogy mint tenoristánénak joga lesz énekes szerepekhez is. Aztán a tenorista, bár népszinműi szerelmes, nem volt részeges ember. Övé volt a szinlapok jövedelmének fele, bár csak a főbb úri házakhoz hordta ki maga és folyton gyöngyházszinű keztyűkben járt, tiszta keztyűkben, most is érzi a benzines szagát.

A primadonna vékony orrocskájának czimpái idegesen mozogtak; «milyen mimika!» szólt egy úr a nézőtéren egy másik úrhoz – Mignon pedig nevetni szeretett volna, olyan élénken emlékezett a benzin illatára. De szerepe most bánatos, csüggeteg karaktert követelt, hát szomorúan lehajtotta a fejét és mig százszor eljátszott szerepéből nem ejtett el egy árnyalatot sem: kicsiny esze előtt egyre a húsz év előtti dolgok mozgolódtak; az esküvő, a nászutazás – a szalmásszekér tetején, – a mézeshetek, melyeket egy vén komikus benső családi körében – a familiával egy szobában – töltött el. Aztán tovább, tovább: a boldog napok, a szomorú napok, – izzó szerelem és ebédre juhturó, – a féltékeny férj első rohama, az izgatott s komikus udvarlók fejei: olyan világosan állottak, tánczoltak előtte, mint a hogy ragyogott körülötte a szinpad, a nézőtér. Vörös, meleg világosság imbolygott környeskörül és érezte, hogy az a melegség, mely most elönti, szinte fényessé teszi arczát.

Nem félt többé egy cseppet sem: bátran, büszkén vetette föl tekintetét a férjre, kinek nagy, csontos feje ismét árnyékba borult, csak két szeme ragyogott felé, mereven, komolyan.

II

A második felvonás kezdődött. A primadonna férje a páholy leghátsóbb ülésére ült.

Ez a felvonás, melyben felesége olyan édes másnak és az egész közönségnek: éppen olyan hatást tett rá, mint a tizennyolcz év előtt szinielőadások odalenn Miskolczon, Egerben, Losonczon. Ölni, gyilkolni, meghalni szeretett volna, midőn feleségét – csak szinleg, játékból is – más karjai között látta. És a mint akkor nem tudott ellene küzdeni, most is erőt vett rajta az érzés, annyi erővel és mélységgel kelt fel benne, mintha azok az esztendők el se multak volna. És akármilyen kinszenvedéseket állott is ki: újra a szinpadra kellett néznie. Úgy szenvedett, hogy reszketett belé. Egy pillanatban kinozta, a másikban pedig kéjes gyönyörrel járta át ez a gondolat: «és az enyém volt!»

Mégis megkönnyebbült, a mikor Mignon elhagyta a szinpadot, mintha valami veszély, különös katasztrófa függesztődnék fel feje fölött.

Fellélegzett, ujra behunyta szemeit és egész érzésével a multra vetette magát. Emlékezete önként és nagy készséggel idézte vissza azt a pillanatot, a mikor végleg megvált a dicsőségtől, szabad akaratából otthagyta a szinpadot, mert nem tudta tűrni, hogy feleségét annyian nézzék, annyinak tessék és megölelhesse akármelyik pityókos komédiás – ha szerepe úgy kivánja.

Most szive hirtelen összeszorult. Zavartan, félve és reménykedve, ilyen érzéssel nyitott be a püspök csupa szőnyeg szobájába.

«Énekes szinészek vagyunk, ez itt a feleségem, mind a ketten római katholikusok… Megutáltuk a szinpadot, szivünk el akar fordulni a hiuságtól: templomi énekesek szeretnénk lenni, két hely van a székesegyházi karban!»

A püspök perczekig hagyta őket állni a puha szobában némán, zavartan. Rájuk se nézett s tudomást se vett róluk. Perczek multak, mig ezt az egy szót kinyögte: «bene!»

Azt hitte, minden elveszett, és egy hét mulva benn énekeltek a karban, az orgona árnyában, ott, hol feleségéből a közönség csak kis fekete kalapját, szőke frou-froujának egy-két tincsét látta.

Milyen boldogság volt ott! Együtt énekelték a gyönyörü szép miséket, két öreg bariton, rokkant templomi énekesek reszketős hangja kisérte csak őket. És nagynéha egy műkedvelő asszony, a leányiskola egy komoly zongoramestere, a kinek transzkripcziói énekhangra úgy tetszettek az asszonykának.

… Mignon újra a szinpadra lépett, majd egészen magára maradva, belekezdett legszebb énekébe.

És talán sok volt, talán nem volt semmi közös hang ez ária és ama mise között, melyet utoljára énekeltek együtt, a férj és feleség, mintha a régi évekre gondoltak volna: szemük összevillant, ugyanaz emlék kelt fel bennük.

A primadonna nem énekelt többé, leült egy karosszékbe, a hol fázást kellett szinlelnie. De ime, nemcsak szinleg fázott, egyszerre hideg borzongás futott át rajta: arra az éjszakára emlékezett, a mikor a kitünő transzkriptor-zongoramesterrel megszökött.

Éjjel volt, a férj aludt, esős idő – úgy megáztak.

Élne-e vajjon még, ha akkor ez az ember utóléri őket?!

III

«Ha akkor utólérem, nem él többé!» erre gondolt a férfi és levette róla tekintetét, kiment a lépcsőházba.

Sokkal izgatottabb volt, mint a hogy akarta, sokkalta jobban át volt hatva mindenféle szenzácziókkal, mint a hogy előre elvárta. Majdnem két évtizede gyülemlett benne a gyülölet ez asszony ellen, de szerelme sem lett azóta kisebb.

A kis püspöki város csendjében, élete java idejét templomokban, orgonák árnyában és temetéseken töltve el: mint a gyümölcs, a melyhez levegő nem ér: konzerválódott minden érzése. Egyedüli mulatsága: bőséges, de komor papi ebédek, finom borok, melyeknek mámora nem feledést, de a régi mámorra való emlékezést hoz.

«Ha akkor utólérem, nem él többé!» ez a gondolat mindennap felvillant fejében: templomban és temetésen, vendégségben és otthon, a hóstyai-ház bolthajtásos szobáiban, holott tizennyolcz éve változatlanul maradt minden. Asszonyruhák, rizsporos doboz az álló tükrön, egy vállfűző, melyet a nagy sietségben nem volt érkezése felvenni a szökevény asszonynak.

Minden a régi volt, csak az asszony, az asszonya volt másoké.

A templomi énekes regens-chorivá lett, ujságokat is járathatott. Gyászra-gyászt olvasott ki e kegyetlen papirosokból, melyek a szökött, hitszegő asszony dicsőségét hozták hirül neki. Úgyszólván mindennap ott szerepelt neve, melyet az viselt, a ki lehetett mindenki másé, csak azé nem, a kié volt – az övé. Királyok kitüntették, diákok megkoszoruzták, hires férfiak fogták be magukat dicsősége szekerébe és rohantak vele előre, fel, mind feljebb. És az őrült vágtatásban kitárta magát, lelkét, mindenét – mindenkinek.

Két világi tanár is volt a czisztercziek iskolájában, a hol reá bizták a zene és énektanitást. Ezek a nyári szünidőt a fővárosban töltötték és hirt hoztak neki a feleségéről. – Látták négylovas fogatán, de a lovak nem párosával, de egymásután voltak befogva s mellette a bakon nem az inas ült, hanem egy magyar ur, nábob, a mikor az énekesnővel megismerkedett és egyszerűen csak gazdag ember most, ismeretségük második évében. Szabadon, minden tekintet nélkül beszélték el a férjnek mindama pletykákat, melyeket az egész Budapest, az egész ország szabadon terjesztett. Az úgylátszott, nem törődött többé csak hangjegyeivel, el is feledte, hogy szinésznő férje volt valaha.

«Ha akkor utólérem, nem él többé!» Ez járt a regens-chori fejében, mig a pletykákat hallgatta. «Ha elém kerülne, ha meglátnám újra – nem élne többé!» igy folytatódott tovább és vágyott meglátni és igyekezte kerülni.

Tizennyolcz évig nem látta. Ennyi ideig gyülemlett benne emésztő szerelem, elfojtott boszúvágy. Eddig tudta megakadályozni, hogy gyülölete ki ne törjék.

IV

Még csak egy pár jelenet s az operának vége.

«A diva siet, nem akar ismételni, tán bálba megy, az udvar…» szólt a nézőtéren az az úr, a ki mindig előre jelzi az énekszámokat: «most ez jön…»

Mindenki látta, hogy Mignon elnagyolja a dolgot. Mintha valami történt volna vele. Figyelmetlen, a páholyokat nézi.

Hirtelen szokatlan mozgás kelt a földszintes páholyokban, a támlás-székek első sorain. Egy elsőemeleti páholyban csak most pillantották meg Mignon szeretőjét.

Egy hölgygyel ült. Egy magas, csontos bécsi lánynyal, a kivel nyilvános helyen együtt lenni minden asszonynyal való nyilvános szakítást jelentett.

– Szakítás! szólt a zeneértő ur.

– Szakítás! szóltak a mindentudó első széksorban.

Fent az első emeleti páholyban a bécsi hölgy mosolygott s a fiatal gentleman is mosolyogva fogadta Mignon megvető, tüzes és gyülöletteljes, szinte kihivó tekinteteit.

– Skandalum lesz! mondá szomszédjának a zeneértő és szive összefacsarodott a gyönyörűségtől.

A regens-chori páholyában egészen hátrahúzódva még egyszer elszámolt magában:

«Igy nem lehet élni, nem tudok élni és másképp nem lehet, meg kell halnunk!»

V

Az előadás véget ért, még egy pár perczig zajongott a közönség a foyerben, a buffet vidám szatirjait, mámoros nympháit még nézegette egy-egy csoport; sokan lassan, álmélkodva haladtak lefelé a márványos, aranyozott lépcsőházban, a zenétől mámorosan, a melegtől megszépült teint-nel, kipirulva és melancholikusan, hogy «ennek is vége van!»

A külső csarnok feljáróin fel- s lerobogtak a magánfogatok, a számozott hintók, s a mint nagy sebességgel, sorjában végigvágtattak az Andrássy-úton: lámpájuk fénye az utczai légszeszszel egyetemben, a tegnap hullott hó fényével együtt megvilágította a nagy, pompás utat, annak este tiz óra utáni közönségét. A prémes asszonydókák, szinházi csipkekendők közűl – messziről látva is – fel-felvillant a sok finom női arcz, legtöbbnyire élveteg asszonyfejek, egyforma tipusuak, a város északi részéből valók.

És a mig az utcza zajongott, ragyogott: az opera csendes lett és sötét. A «szinház után» sajátságos szomorúsága ereszkedett le rá, még égett egy pár gázkandeláber és az egész tarka, szobros, sphinxes háztömb olyan lett, mint egy elhagyott palota.

Pedig hátulról, a szinpad bejáróinál újra valami élet kerekedett: a művészek élete «szinház után». Kifáradt, beburkolt, rosszkedvü művészek és művésznők, a tarka, czifra, groteszk segédszemélyzet, a mint kifelé özönlött: újra felverte a mellék-utczák csöndjét. Sőt lassan-lassan, ha elszórtan is, egy kicsi közönség támadt a szinház háta körül: udvarlók, udvarlásra vágyók, a művészek rajongó bámulói, a kik az opera talaja körül a szegénység e szűk utczáiban úgy teremnek, mint a gomba az erdő televény földjén. Azután egy-két equipage, néhány egyenruhás inas is ácsorgott a kijárók körül. Első rangú művészek fogatai és inasai. A legelső és legfényesebb alkalmatosság mindjárt elől – a kis Mignoné.

Ime, tizenöt éve talán most esett először, hogy a mikor a primadonna fogata előállott: nem várt ott még egyetlen egy tisztelője sem.

Körülnézett, csakugyan nem volt itt senki. Az inas bámészkodva nyitotta ki az ajtót: se az úr, se más…

A primadonna megfordult, hogy a kocsiba lépjen és férje állt vele szemben. Az elhagyott, a meggyalázott, a megkopaszodott férj, vidékies ruhában, vastag s őszülő bajuszszal, de még mindig a régi módra villogó szemekkel.

Talán egy fél perczig néztek igy egymásra, mig a férj szólani tudott.

– Meg, meg… csak ezt tudta kinyögni.

– Meg fog látogatni, természetes, hogy meg fog látogatni! – szólt az asszony és elmosolyodva beült fogatába, és a mikor benn volt a puha ülésen, hirtelen folytatá:

– Legjobb lenne tán most, üljön be – úgyis szinház után vagyunk. Aztán a mikor a férj szinte mechanikusan beült hozzája és az equipage elvágtatott velük, – sebes beszédével folytatá:

– Ó, édes tenorom, tudod-e, hogy igazán mind a ketten szinház után vagyunk. Hiába, bizony mind a ketten szinház után… Vége a dolgoknak. Ilyenkor legjobb egy jó vacsora, aztán aludni jó nagyot, mélyen.

Tudod-e egyébiránt, hogy egész pályámon nem találtam olyan pompás énekmesterre, mint a milyen te voltál… és a neved még megvan… viselem. Talán nem is kellene nekünk szakítani most már, a mikor vége a komédiának?!

Olyan sebesen és olyan csendesen beszélt, hogy alig lehetett megérteni. Egészen úgy, mint húsz év előtt. Arcza se sokat változott, csak nincs többé benne az a régi különös kifejezés, az az élvvágyó, különös karakter. Megvénhedt, vagy megtisztult, kifáradt, vagy megkomolyodott?

Ott ült a regens-chori szorosan az imádott és gyülölt asszony mellett és mig annak vidrabőrös dókája melegített, parfumje át meg által járta: nem tudott számot adni benyomásairól. Csak azt érezte biztosan, hogy szerelem és gyülölet meglanyhul, melancholiává válik benne. Mint mikor cellók mélabús hangját hallja…

Az asszonyka csendesen, mintegy magának szólt:

– Milyen szép volt, mikor mi elkezdtük… «szinház után» miért ne maradnánk mi együtt?