Читать книгу: «Éjszaka», страница 6

IV

Világos, a tulipánnak nincsen illata. A szegény Ünüke vak, egyszerüen azért nem reagál a szerelmes utczára, sőt még a szőke tisztre sem. Csudálatos, hogy észre nem vettem eddig, a mikor olyan könnyen felismerhető.

Otthagytam az utczát vak szerelmeseivel együtt és csak tegnap néztem arra, csak úgy véletlenül. Föltekintek az ablakra: Ünüke nincs ott, a szemközt levő ház ablakai üresek. Mi történt?

A históriát, a mely következik mostan, nem tudom az elbeszélés polgári ruhájába öltöztetni. Világosabban szólva: az elbeszélés modern technikája nem engedi meg, hogy az ember olyan történetet mondjon el, melynek nem tudja urát adni. Honnan tudom a következendőket? Azt nem füllenthetem, hogy végre mégis betolakodtam az Unó házába… és spanyol falak mögött, ajtóknál hallgatódzva tudom az egészet. Az irók között megjavult erkölcs ma már nem engedi meg az ilyesmit. Valami kevésbbé valószinűtlent talán sikerülne elfogadtatnom a közönséggel. Például, hogy a süket szakácsné tulajdonképpen nem volt süket, hallott mindent és elbeszélt nekem mindent… Ráfoghatnám a kis suszterre, hogy ő fürkészte ki számomra a titkokat.

Eh, ne teketóriázzunk, hagyjuk a modern bolondságokat. A régi jó módit fogjuk elő, és beszéljük el Unó és Ünüke történetének folytatását úgy, mintha folyton ott lebegtünk volna a cselekvő személyek fölött…

Ünüke egy napon igy szólt az ő urához:

– Zongorázni szeretnék!

V

Unó megdöbbent. Az ó-kor óta a zongoramesterek szöktetnek el minden második asszonyt. Az öreg úr élete ellen való merényletnek vette ezt a kérést, tekintettel a régi orvosi könyvekre. Mert hogy ő volt az a rokon, a kiről a «Királynő» – ben beszélt, azt immár mindenki világosan láthatja.

Igyekezett lebeszélni Ünükét; utalt Tolstojra, a ki bebizonyította a muzsika erkölcstelenségét, fölemlített egy párt ama termérdek rossz viczczből, melyet a zongorára csináltak. De a tulipán nem engedett, szinte elhalványodott, olyan erősen akarta és Unó végre is engedett – egy ötletre akadván.

Hozatott egy világtalan zongoramestert, a kinek meg volt az a nagy erénye, a mi asszonyának: nem láthatta a közelében virító nagy szépséget és igy nem is bódulhatott bele, különben is a muzsikus egy vidám siheder volt, a ki a bájnál többre becsülte az energiát: a lánynál az italt. Igazán szalonképes ember az ő szempontjából, a kire egész bátorsággal rá merte bizni Ünükét, sőt annyira megbizott benne, hogy a leczkék alatt el is aludt.

Legelsőbben is a nyomorúság, melyben közösen szenvedtek: kötötte össze a két fiatalt. A férfi skálázott, hogy Unó föl ne ébredjen és az asszony ezalatt elbeszélte élettörténetét. Egyszer vagy kétszer életében látott is, valami szépségeset, valószinüleg azt, a mit az emberek fénynek neveznek, kis lány korában volt még, nagyon beteg volt akkor… Mind a ketten kijelentették, hogy nem értik a dolgokat: hogyan lehetnek boldogtalanok, a kik látnak? Egy délután kitünt az is, hogy csaknem egyidősek. A férfi megjegyezte, hogy Unó úr csaknem háromszor annyi idős, mint ők. «De nagyon jó ember! – mondá az asszony. – Mondják, itt körülöttem nagyon szép minden és drága ruhákat hoz nekem. De mit ér mindez, ha nem láthatom.»

– A gonosz öreg tulajdonképpen mindezt magáért teszi! – jegyezte meg a zongoramester.

Későbben – közös szerencsétlenségükön kivül – kezeikkel is összekötötték lelküket. A férfi kezébe fogta az asszony mindkét kacsóját, szabadon maradt kezével pedig játszott csendes borongós dalokat, hogy az öreg úr álma könnyű, édes és állandó legyen. Lassanként Ünüke is elálmosodott és a muzsikus vállára hajtotta a fejét.

A zongoramester Chopint játszott, nagyon gyengén, mert az asszony szendergése közben elfeledkezett magáról és átfogta a nyakát is, nem is lehetett igy muzsikálnia, abbanhagyta hát.

Igy folytak a leczkék. Ünüke szépen haladt előre, és olyan vidám volt, hogy az öreg többször és melegen megdicsérte mesterét: «Csak bátran, kedves ember!» (A «fiatal» – t elővigyázatból kihagyta. Ünüke tőle nem hallotta soha még, hogy ilyenek is vannak a világon.)

Egészen boldog élet folyt a vasajtós házban. Unó egyszer ebédre is meghivta a zongoramestert és hiuságának nagyon jól esett, hogy Ünüke az ebéd alatt, a fiatal ember füle hallatára, hizelgett neki és meg is csókolta. «Imádlak!» – mondá az öreg úr, és megölelte oly erősen, a hogy csak birta. Aztán aludni ment…

Hogy történt, mint történt, nem tudom. Csak azt, hogy a negyedik ünnepi ebéd után történt, Unó hangosan aludt az ágyas-házban. Ünüke a zongora mellett egyszerre és minden igaz ok nélkül megszólalt:

– Oh, vigy el innét, Tódor!

Megfogták egymás kezét és lábujjhegyen botorkáltak kifelé. A siket szakácsné az előszobában kinyitotta a vasajtót. Hogy miért? Talán a tiltott szerelem iránt való hagyományos rokonszenvből? A gazda ellen való természetes gyülöletből? Avagy mert az egyedüli asszony akart maradni a házban?

Már a zongoramester lakására érhettek, a mikor Unó fölébredt. Azonnal föltünt neki, hogy nincsenek jelen. Kereste őket, kutatta őket, kiabált utánuk – hiába. Mindazonáltal nem csapott lármát; nagyon elszomorodott, talán sirt is. Hogyne, a mikor eszébe jutott a régi orvosi könyv. Felütötte, levelezgetett benne, a mig megtalálta az illető passzust.

Egész világos volt az, belátta, hogy nem lehet élnie tovább. Megágyaztatott, lefeküdt, – vége volt.

Epilogus

Mindaz, a mit fennebb leirtam: az első szótól az utolsóig – hazugság. A mint ezt bizonynyal már is észre tetszettek venni.

Szerző, ki kivétel nélkül igaz históriákat szokott megirni: ünnepélyesen bocsánatot kér, de mentegetni nem tudja magát semmivel sem. Arra sem emlékszik, hogy jutott eszébe ez a valószinütlen történet, melyből még morált is bajos lefejteni.

Nem lehetetlen, hogy a mese abban az időben fogant, a mikor egy vörös-keztyüs öreg urat látott egy fehér kezü, szép, fiatal asszonynyal karonfogvást. Az ősz férfi gomblyukában sárga rózsa volt. Az asszonyka mereven, fagyosan, zöld szemeivel a levegőt nézve, ment férje karján.

Egyszer igy láttam őket. Másodszor már csak az öreg urat láttam; nem volt többé fehér czilinder a fején, a rózsa hiányzott a kabátjáról, össze volt törve, a sétatéren ült egyedül és a homokban szurkált a pálczájával.

TÉLI REGE

Pénteken, éjjeli tizenkét óra felé még nem tudtam, másnap reggel hol találnak megfagyva a rendőrségi urak. Mert, hogy ma már nem találok zárt helyet, a hová fejemet álomra hajtsam, az éppen olyan bizonyos, minthogy az éhség, a fáradtság egy vagy két óra mulván levesz a lábamról. Hol ér a nyomor utolsó ölelése, fa tövében-e, vagy valami elhagyott fapajtában, kávéház előtt, boltgarádicson? Utóvégre is az már mindegy, a minthogy keveset használ vagy árt a «megfagyott bölcsészet-hallgató» esetének siralmas elbeszélése a holnaputáni lapokban. Ugyis tudom, mintha előre olvasnám, a mit irni fognak. Reporterek, a kik velem együtt próbálták a nyomorúságot és tudják azt, mit jelent: ködös, fagyos februárban éjjel elhagyatva, lakás nélkül, kóbor kutyaként csatangolni a farsangoló fővárosban: azok könyörületesek lesznek irántam s ha egy-egy czélzást tesznek is filozopteri nadrágomra, elsiratnak illendőképpen s nem moralizálnak fölöttem, a mint egyik-másik lap meg fogja tenni bizonynyal. – Az «élhetetlen», valószinűleg ez lesz a czime amaz ujdonságnak, melyet finom papirosu lap finom szerkesztője ír rólam. Bebizonyítja, hogy gyáva voltam az élettel szemben, könnyelmű és ügyetlen, a sorsom természetszerű szükség volt. A sorok közt olvasható lesz rólam az is, hogy voltak jóakaróim, a kik segítettek volna rajtam, de… de lump volt a jó fiú!

Korhely! Nem tudom, nem volna-e igaza ennek az urnak, a ki a polgári tapintatot művészetté emelte. Bizony igaz. Hogy is volna elképzelhető másképp ez az állapot, egy meglehetősen tanult, munkabiró fiatal embernek teljes, tökéletes elzüllése s éppen itt, nem idegenben, hanem hazájának fővárosában.

Bort s egyéb italt, igaz, hogy kevésszer ízleltem egész életemben, mulatság végett egész éjszakán át csak kétszer virrasztottam. Egyszer érettségi után, a mikor nagyon rosszúl esett az s másodszor és utoljára: az egyetlen rokonom, szegény testvérem lakodalmán, még otthon. Egyébként azonban – mea culpa – bizony jó sokat lumpoltam munka mellett, másolván a Strachitz urnak, a ki annyira faügynök volt, hogy a szive is fa, – kemény, vén bükkfa – sőt engem is annak nézett s hasított belőlem, a munkaerőmből, az egészségemből szabadon, husz forint havi fizetésért.

Ezt a husz forintot egy hónap alatt teljesen elkorhelykedtem. Nem takaritottam belőle mit is, könyvre csak egy-két forintot költhettem belőle. De a mit rosszul tettem: szinházba is elmentem havonként egyszer, ha valami klasszikus darabot adtak. Ezt meg kellett volna spórolnom, tekintettel a mosatási költségekre, a melyek – bár zsebkendőimet otthon mostam a lavorban – meglehetős sokra rugtak. Mégis kevesebbszer kellett volna tiszta inget vennem, s a mint lemondtam a dohányzásról, le kellett volna szoknom az ujságolvasásról is.

De igazán élhetetlen voltam. Havonként meg lehetett volna takaritanom legalább nyolczvan krajczárt, s akkor, mikor a faügynök tanult könyvvivőt fogadott a helyembe: egész kis tőkém lett volna; kifizethetem a lakásomat, nem vetnek ki, a ruhám nem rongyollik vala el, szóval nem leszek olyan rongyos, mint egy koldus. Egy rongyos koldus: ettől félnek, ez nem modern dolog, a koldusnak is szalonszerüen kell ma öltözködnie, ha zöld ágra akar vergődni.

Azonfelül engem nem pap keresztelt, hanem sakter irt be – ha ugyan beirt – az anyakönyvbe: nem igen mertem hát alkalmatlankodni a segélyegyesületünkben. Egyszer, szerdán jelentkeztem mégis. De kisült a turpiság reám, – nem voltam beiratkozva erre a tanévre. Az alelnök azt mondta csendesen: „lump“, egy jegyző hangosan „svindler“.

Az vagyok, az voltam, bizonynyal az: szédelgő. Ó, hogy szédültem ki a teremből, ki az utczára.

Két napon át a hajléktalanok menhelyében háltam. Meg volt hozzá a szükséges hipotékám. Nappal a muzeumban s egyéb jótékonysági helyeken őgyelegtem. Egy délután az akadémiai könyvtárba is sikerült besurrannom, roszszemű hadastyán szolgáltatta aznap a belépő jegyeket, nem látta milyenfélés vagyok. Az gyönyörű délután volt. Olvastam Renant. Bent meleg volt, a nagy ablakokon át láttam, milyen zord idő van ott künn. A Duna hátán a nagy jeges pikkelyek borzongtak a szeles, havas, hidegben. Renan olyan szépen beszél Jézusról.

Másnap egy falábu, de jószemü rokkant hadfi volt soros a könyvtárban. Az már nem eresztett be. Fent akadémiai ülés volt, kénytelen voltam felmenni oda. Ott is meleg volt a teremben, de ridegség a szavakban, fagy a tudományukban, téli álom az előadásukban.

Nem volt maradásom. Vacsorálni mentem, az utolsó két krajczárt, az utolsó kiflit fényüző sebességgel költöttem el.

Ezen az éjjelen már a hatvani-utczai palotában háltam – a rendőrségen. Micsoda hálószoba, micsoda álom, milyen kihallgatás reggel! Aztán azok a szives elbocsájtó szavak: „keressen foglalkozást, lakást keressen, mert illetőségi helyére fog tolonczoltatni.“

Üdvözlégy utcza, kietlen, de szabad város! Inkább a járón aludjam el – örökre, minthogy mégegyszer abba a palotába kerüljek. A halál inkább, mint a szégyen: haza tolonczoltatva oda, ahol születtem s ahol az ismerős házak, a kedves hegyek, a régi jó pajtások…

A péntek sokkal könnyebben telt el, mint hittem. Kezdtem megszokni az éhséget, lassankint belébutultam ez állapotba, a munka-keresést is abban hagytam, a lábam nem birta többé a lépcsőt járni.

Éjjeli tizenkét óra felé már egészen természetesnek találtam, hogy holnapután rólam irnak a lapok. Öngyilkosságra nem is gondoltam! minek a fáradság, mikor a nélkül is ugyanaz az eredmény?

Jön, leszáll reám az örök álom magától is.

De hol, de mikor?

Halluczináltam. Valaki azt felelte: „Itt mindjárt…!“

Körülnéztem s láttam hol vagyok. A muzeum tájékán, egy oly városrészben, a hol ritkán fordultam meg. Éjjel talán soha még.

Mintha idegen városban volnék. Sajátságos szük, de ragyogó tiszta utczák. Mindenik ház egy-egy monumentális palota. Olyik ódon, mint azok a budai épületek, melyeknek falaiba emléktáblák vannak: „Szelepchényié volt ez a ház…“

A modern paloták is régi stilre voltak épitve. Szolid matéria, nagy kőkoczkák, óriási czimerek, hét és kilencz ágas koronák alatt.

Láttam, hogy ez mágnásnegyed. Itt laknak Magyarország zászlósai, azok az urak, a kiknek minden perczükre egy körmöczi arany jövedelem esik.

Minden perczre egy arany! ez a gondolat lángolt: nem maradt alatta hamu, irigykedés. Nem tudtam többé se irigykedni, se vágyakozni.

Pedig mindenféle vágyaknak itt volt a legkülönb táplálékuk. Itt hol minden ház, mind azok a nagy üveges ablakok ki voltak világitva. A kapuk is majdnem mindenütt nyitvák, finom prémes bundában öles portás áll a küszöbükön. Itt igazában most kezdődik az élet, most, a mikor az enyém elvégződni készül.

Csak bénult sejtelmem volt arról az életről, a mi a vasrostélyos, de ragyogó ablakokon tul most folyik. Esznek, vagy ettek és nem fáznak: az bizonyos s ez elég, ez a legtöbb, valóságos tündéri élet. A boldogság legfőbb modorára, a szerelemre gondolni eszem ágában sem volt. Én miattam szeretkőzhetnek is!

Keresztül-kasul jártam ezeket az utczákat. Nem lehetetlen, hogy meg akartam szólitani valami portást: adjon egy darab kenyeret. Nem is tudom, miért nem tettem meg s miért rohantam ki egyszerre ebből az illatosnak tetsző palota-tömegből, egyenesen a komor muzeum tar kertjének.

A kert vasrácsai, jó magas, stilszerü vasrácsok, azok tetszettek meg. Megtapintottam egyet, s ugy találtam; alkalmatos.

Körülnéztem, nem voltam magamban, szemben vélem nappali élet.

A lovarda kivilágitva, előtte a tért equipageok foglalják el. Vagy száz nagy hintó mindmegannyi égő lámpással, fülhegyig bepokróczozott kövér lovakkal. A bakon fényes czilinderü kocsisok, inasok ezüstsujtásos ruhában, vagy komoly uras feketében.

El nem tudtam képzelni: mi van itt. De egyszerre a lovardából erős katonazene hallatzott ki. Tánczmuzsika, de nagyon is hangos.

– Mi van itt? – merészkedtem megkérdezni egy kocsist, a kinek nem volt leborotválva a bajusza.

– Karusszel! – felelte röviden. Majd jóakarólag hozzátette:

– Menjen be, szabad, ha nem látják…

Kémény füstölgött az épület érczlova mögött: ez a hely fütve van. Ha csak megmelegedhetem benn: akkor is üdvösség.

Besurrantam. Lakájok, cselédek, inasok, sajátságos külsejü öreg asszonyok, egy igen fiatal, álmos, világos szemü, szőke lány állták el utamat a fülkeszerü kis foyerben. Nem láttam tőlük semmit, csak a körönd ragyogó padmalyát s fönt az erkélyen a katona-muzsikusokat.

A mint mind jobban-jobban előre tolakodtam: annál hevesebben csapott meg valami illatos meleg, a miről egyszerre egy kertre, vén várkertben, ibolyától kék mezőre emlékeztem… Tavaszkor, régen.

Füszerszámos meleg levegőtől megkáprázott szemem előtt ragyogott fel a tündérséges látvány, télnek büvös rege-világa.

Magas, karcsu paripákon magas, karcsu alakok száguldoztak tarka rendben.

– Ezek báró-, gróf- és herczegkisasszonyok! – magyarázta az álmos szemü leánynak a sajátságos öregasszony.

Nem is lehettek mások. Kiváltságos személyek, kiváltságos alakok. Hosszu uszályu, szines ruháikban, magasra fésült hajaikkal – egyik-másik fehérre volt porozva – egészen mások voltak, mint a közönséges nők. Az elmult századokbeli fiatal királynék és herczegkisasszonyok nem haltak meg, itt vannak, mosolyognak, kaczagnak, fecsegnek, száguldanak büszkén, merészen. Piros vér foly az ereikben, a nekihevültség rózsaszinre festi szabályos kis füleiket, peluche tiszta arczukat.

Vér! Hogy lehet itt vérre gondolni! Olyan emberfelettiek ezek itt, hogy talán nem is vér által élnek. Vagy ha igen, vérük nem olyan közönséges folyadék, mint a többi asszonyé.

Csak vér? Nem vér az, hanem akarat és gyönyör, a mi szerte árad az arany pihés ragyogó tarkókon, redőtlen nyakakon, a márvány ragyogásu homlokok alatt. A paripa is egészen más állat alattuk. Mintha szellem, eleganczia, büszkeség volna bennük, a mig karcsu hátukon az urnő reng bátran, merészen, vidáman.

Láttam, tudom, igéző egy feketeruhás lovagló asszony. S itt a gázlángok sárga világában, világos atlasz, bársony és szatin kosztümjeikben, táncz-zene mellett toporzékoltatva lovaikat: harmincz-negyven együtt.

Ez mámoritóbb mint az éhség, álomszerübb, mint a hatvani-utczai palota álma, nyomasztó, kinzó, – boldogitó regevilága télnek.

A hölgyek négyesre sorakoztatták lovaikat. A rendező magas sárga lován megszólalt:

– Uraim… herr Graf…

A négyes zenéjét rázenditette a zenekar s egyszerre nem tudom hogyan, nem tudom, nem láttam, honnan, férfi-lovagok termettek elő s kolonba álltak.

A zászlós urak, az arisztokráczia. Itt egy miniszter, ott egy hires ellenzéki vezér. Az ismerős öreg grófok olyan ruganyosak voltak, mint a fiatalok. Fiatal huszárönkéntesek olyan gangosak, mint a fiatal paripáik.

S azok a ragyogó rokokó vagy még régibb dátumu ruhák. A lila-barettok alatt azok a halvány tatár arczok. A magyar tipusu homlokok, nagy ritkán a magyar szó is…

Hátam mögött az öreg mesterasszony magyarázgatott a szőke lánynak. Egy libériás erősitgette a fehér hálófőkötője felett fekete kapizsont viselő asszonyság szavait:

– Annak a vörös urnak van egy szobája: padmalya, padlója, falai: csupa tükör…

– Ez itt… itt lovagol ép a sógornéja…

A sógorné, császárnői alakjával elvágtatott előttünk. Utána néztem, a mig csak láttam.

A körönd közepén lassitotta kisfejü almásderesét. Majd galoppra kelt. Egy magas, kopasz gróf követte. Olykor olykor hátra mosolygott. Aztán megindult mind sebesebben. A zene ütemére emelkedett nyergében, lázas ruganyossággal. Majd minden ütem nélkül, szinte vadul, mintha repülne, olyan magasra elollódott. Nem lehetett tudni, lova csapott-e ki a sorrendből vagy ő maga kényszeritette kitörni. Ugy látszott ő maga, mert még mindegyre suhogtatott a kantárral, sőt előre hajolva nyergében, lábait odaszoritva paripája testéhez egészen kieresztette azt.

A rendező hiába kiabált, a zene harsogott, a kvarcz homok csillogott, porzott az érczpaták alatt. A mámor rendetlenné tette az uri rendet. Idős, fehérhaju, de üde arczu hölgyek a nagy közös páholyban, teájuk melett nekihevülve ültek… Leányaikat féltették-e vagy arra gondoltak, hogy nekik itt kell ülni, mert a hajuk fehér…!?

A császárnői alak ép előttünk lassitotta meg a lovát. Csak a nedves szemén, a vérpiros ajkán látszott meg az izgalom. Arcza sápadt volt mint a fejfájósé.

A mint megállitotta lovát, a lovaglómester feléje lovagolt. Csoportok vették körül. Kivétel nélkül urak.

– Nincs jó hire! – szólt mögöttem az inas.

– A férjét ismerem. Angolhonban vadászik-e még? – kérdé a mesterasszony.

– Vadászik. Akkor már egy évig vadászik.

– Nem jön az többet haza…

A hátam mögött elvégezték, hogy ez a csodálatos asszony örökké özvegy marad.

Ő maga ugylátszik nem tudta, vagy nem vette szivére ezt az állapotot.

Mosolyogva vitázott az urakkal. Elég hangosan, bucsuzó szavait hallottam is.

– Hallják, otthon sir a kis Gyurim! Megyek.

Nem, többé nem voltam éhes, nem voltam fáradt, s dehogy fáztam.

Még lökdösődni is mertem, a mint otthagytam a jó meleg helyet, hogy meglássam még egyszer.

Magányosan lépett ki az utczára. Egy ur akarta követni, de angolul mondott neki valamit, azt hiszem azt, hogy ne fáradjon.

A kocsik között megmozdult egy nagy fekete hintó s eléje hajtatott. Egy lámpa alól néztem, mint száll be kocsijába. Inas nem volt a bakon s a kocsisnak nem lehetett leszállania, mert a lovak nyugtalankodtak.

Nem tudta kinyitni az ajtót s szétnézett ember után. Nem volt ott senki, egyedül én, tekintete egy másodperczig rajtam nyugodott.

Odasiettem s kirántottam a hintó ajtaját.

– Köszönöm! – mondá szárazon s fellépett a felhágóra. Ujból rám kellett néznie.

Láttam, hogy megremegett, pedig este nem látszott ugy a kopott-szakadt szegénységem.

Nem, nem félt tőlem, sőt mosolygott rám s féllábbal a kocsi lépcsőjén, reám mutatva, felszólt a kocsishoz:

– Ki ez?

– Nem ismerem.

Égő arczczal kotródtam tovább. Zsebe után nyult és visszahitt:

– Jöjjön ide.

Éreztem, hogy szemem könybe lábbad, de azért jól tudtam, mit csinálok, a mikor borravaló elől eldugtam a kezemet…

*

És aztán? Az az ébredés nem volt-e álom? S mindaz, a mi ezután történt velem: nem káprázatos téli-rege csupán?..