Читать книгу: «Éjszaka», страница 5

TÜNDÉREK KORSZAKA

Szeretem az éjjelt. A nappal elbizakodott, mint egy pozitivista bölcselő, a ki mindent a maga igazi lényében akar bemutatni. Mintha lehetne! Az éjjel, az szerény és csudálatos: szeretem. Mindig várom, hogy jöjjön már és mindig meglep, ha már itt van és a mig homálya lassan rám borúl, elgondolom: ez a világ még sem olyan egyszerű dolog, mint a milyennek látszik! Ime, jön az este, barna szárnyával befödi az egész Budapestet. Elébb a keleti részt: a Rákostól a szigetig, odaát Budán még szinte nappal van, a mig a Gellért mögött, mint egy óriási sülyesztőbe, lebukik a nap, a Mátyás-templom harangja megszólal: este van, este van, jön az éjjel.

Bocsánatot kérek azoktól, a kik a nappalt nagyra becsülik, de én az éjjelt jobban szeretem. A mikor az igazi életkedv kibontja szárnyát az igazi nagy városban, a mikor a ránk kényszeritett munka elül, nyugosznak a küzdők és az életet nem kiséri a rendes, kiállhatatlan lárma. Pedig a mi az életben lényeg, a mi az emberben az igazi élethivatás, a legbiztosabb czél, a legvalódibb illuzió: az most éled, most szállong. De ne tudja meg senki, a levegőég oly lágyan, gondosan terül a külvilágra, és nem szól egy hangot, sohaját is elfogja a szerelmes éj.

Azelőtt régen Kayzer Gyulával együtt: kultuszt űztünk az éjszakából.

Akkor volt, a mikor mindketten lenéztünk minden gallért, ha nem volt lehajtós. Fölfelé fésültük a bozontos hajunkat és két rossz czigaróval, két kapupénzzel indultunk neki az éjszakai barangolásoknak.

Végső czélunk, legigazibb szerelmünk a Duna volt. Ez az éj az éjben, melyet mi ezerféle alakban láttunk, de soha sem úgy, mint egy nagy szürke folyamot. Télen, a mikor befagyott, teméntelen földalatti kristálypalota volt a mi képzeletünkben. Tavaszszal, a mikor árja lábunk előtt csókolta a partot és millió csillag tükröződött fodrán: valami hallatlan szörnynek néztük. Rácz hajósok lágy, hizelgő nótával, guszliczával csitították valahol a fejénél, a hol minden feketébe vész…

A legállandóbb képünk mégis az volt róla, hogy egy végtelen fekete koporsó, fekete, mozdulatlan, a gázlángok fénye: száz meg száz rezgő oszlop alatta. Helylyel-közzel ezüst-szögekkel veri ki halászok, hajósok lámpája.

Jók voltunk, fiatalok voltunk, de azért sokért nem adtuk volna, ha valahogy megpillanthatjuk, a mint valaki beletemetkezik ebbe a koporsóba. És lestük a part szélén őgyelgő fekete alakokat, de csak csavargók voltak, csak a mindennapi szennyet mosták le magukról.

Egyszer mégis – jól emlékszem, szombaton volt – jött egy leány, közvetlen mellettünk suhant el az alsó Duna-parton és egyenesen nekivágott a viznek.

Kayzer Gyula megfogta a kezemet, reszkettünk mindaketten a forró augusztusi éjben. Iszonyú érzés foghatott el mindkettőnket, nem birtunk megmozdulni se. Nem az járt az eszemben, hogy ime most előttem akarja elemészteni magát egy leány. Valami homályos, rémületes érzésem volt arról, a mint az élet szinte megremeg körülöttem, mert egy rész ki készül szakítani magát belőle. A város vonaglik, elkábul minden… Valami bolond pantheisztikus képzelődések, a melyeknek az vetett véget, hogy láttam, mint rémült meg a lány a folyamtól, mint irtózott meg, a mint szemben látta a halált. Ödöngött a legalsó lépcsőn, meg-megállt, aztán egyszerre leült a lépcsőre, térdig benn volt a vizben és lehajtott fővel várta, hogy a hullám ragadja magával, vigye el erőszakkal az, a kire vágyott, de a kihez nem mert elmenni.

Felocsudtunk, odasompolyogtunk hozzá. Mindketten más oldalról egyszerre megfogtuk a karját.

Megmentettük, mily boldogság!

*

Hagyta magát megmentetni, nem volt akarata, talán öntudata sem. Mi beszéltünk neki mindenféle könyvekből olvasott és a helyzethez illő bolond dolgokat; ő nem szólt semmit, engedte magát fölfelé vonatni, egy hang, egy sóhaj nélkül.

Fönt voltunk a parton, a világosságon. Roppant szerettük volna megszemlélni mind a ketten, de rettegtünk attól, hogy gyengédtelenek leszünk. Alakját láttuk, kicsiny, sugár alak volt, világos, battiszt ruhában, uras, sárga czipő rajta. De arczáról nekem is, Kayzer Gyulának is, csak homályos sejtésünk van: egy szomorú, bájos és tragikus mosoly, mely kivillant a szemre húzott nagy, fekete kalap alól. – Csak egy mosoly…

Karonfogtuk, előre néztünk és dobogó, boldog, tuláradó szivvel mentünk befelé a városba. De hová? Nem volt pénzünk, nem volt egyikünknek se egy külön kis szobánk, a hová elhelyezzük az éjszakára.

Megkérdeztük, hova akar menni? Nem felelt. Hogy hivják? Hallgatott. Miért akarta azt tenni? Csaknem összeesett karjaink között, kifáradt egészen és öntudatlanúl a Kayzer Gyula vállára fektette a fejét, pedig közelebb volt hozzám, és én voltam a csinosabbik fiú.

Láttam, mint rándulnak meg a Gyula vállai, szinte megrémült, egészen elkomolyodott. De igyekezett úgy menni, hogy a bágyadt fej, a szomorú leánymosoly le ne zökkenjék róla.

Igy barangoltunk az éjszakában, a mig kimerülve és megalkudva a körülményekkel, megállottunk a rendőrség előtt.

*

Egész világosan emlékszem a rendőrszobára és tarka képeire. Kayzer azt mondja, hogy mire sem emlékszik; a leány nem akarta elvenni fejét a válláról, úgylehet aludt. Ő nem mert megmoczczanni sem. Én hallgattam, néztem az előttünk lefolyt apró tárgyalásokat. Egy vézna, kis rövidlátó gyerekleány állott a rendőrtiszt előtt, valami munkásleány, a kit azzal vádoltak idősebb társnői, hogy ellopott egy ékszert: ezüstlánczon függő, kék emailü arany szivet. Igaz is volt, ott tartotta a markában és nem akarta odaadni, egy rendőrnek erővel kellett tőle elvenni. Aztán következett egy fiatal tót asszony, gyerekkel a mellén. Az asszony sirt, a gyermek nevetett. A lakásadó kikergette őket a szalmazsákjukról, oda akartak visszamenni. Csupa asszony, akkor úgy láttam: csupa bekormozott, besározott tündérek.

Végre sorra került a mienk. A kis, sárga rendőrtiszt, a ki bizonyosan gyógyszerésznek készült és véletlenül szükségből jutott ide: fölvette velünk az «esetet». Aztán a lány kihallgatására került a sor.

– Alszik, – szólt csendesen Kayzer Gyula – ha megméltóztatik engedni, én mondok be helyette mindent.

Mily pompásan, mily inspiráczióval hazudott, oly büszke voltam rá!

– És mi lesz a fiatal hölgygyel? – kérdé végűl.

– A Rókusba küldjük éjszakára.

– Mi talán elvinnők?

Reánk bizta, kocsiba ültettük, elvittük. Én a bakon ültem és a mig lefelé robogtunk a kerepesi-úton, szerettem volna elkiabálni:

– Hurráh, éjszaka! A Rókusba viszünk egy leányt, egy megmentett szép, úri, szűz leányt.

*

Másnap reggel korán elmentünk a kórházba. Szembe akartunk állani vele, hallani hangját, megismerni és fogadni örök barátságot.

Nem volt többé ott. Elment észrevétlen, azt se tudták mikor. Eltünt előlünk, a nélkül, hogy megtudtunk volna róla valamit.

Sokáig kerestük még azután, sokszor beszéltünk róla, mint bizalmas, kedves ismerősről. Még én is kutattam egy pár esztendeig, de aztán elfeledkeztem róla, nem érdekelt többé, egészen Kayzer Gyulára maradt. Az nem feledkezett meg róla és a mikor már férfi-ember lett, akkor is szóba hozta sokszor.

– Lásd, egy olyan lányt volna kedvem elvenni, mint az volt, a ki nekünk tartozik megujhodott életével, kit a halálból hoztunk el magunknak…

Majd meg tréfásan arra figyelmeztetett:

– Emlékszel-e, hogy húzott hozzám, miért éppen hozzám? Miért tette fejét az én vállamra éppen?

Tréfált, de bensejében mintha mindig nagyon komolyan gondolkodott volna erről a leányról, kinek arczáról csak homályos sejtése volt: egy bánatos, bájos, tragikus mosolygás. Talán meg se ismerte volna, talán százszor is elment mellette észrevétlen?

Mindegy, én láttam, hogy kereste, habár utóbb nem is beszélt róla és komoly férfi létére szégyelte is a dolgot. Sőt meg is házasodott, kedves, csinos asszony lett a felesége, egészséges, vidám gyerekei születtek.

Megöregedünk ma-holnap mind a ketten. Nem fésüljük a hajunkat többé fölfelé. Ő meg éppen sehogy, a haja elől kikopott egészen; kettős homloka van.

És mintha e kettős homlokot valami nagy és különös melancholia árnyékolná be. Valami komor, talán öntudatlan, néma bánat a miatt, hogy nem tudott rátalálni egy leányra, a kiről csak sejtése van: egy mosolygás, egy különös, zavart mosoly. Egyéb semmi.

*

Szeretem az éjjelt. A nappal oly elbizakodott, mint egy pozitivista bölcselő, a ki mindent a maga igaz lényegében akar bemutatni. Az éjjel, az szerény és csodálatos: szeretem. Mindig várom és mindig meglep, ha eljő és a mig rám borúl, elgondolom: ez a világ még sem oly egyszerű dolog.

MESE A TULIPÁNRÓL

Prologus

Mindennap találkozom egy szüntelenül jó kedvü, igen öreg emberrel. Ki ez a különös öreg ur, mért van állandóan ilyen virágos kedve? Egy hatvannyolcz-hetvenéves embernek még sincs valami különös oka az állandó és szinte kitörő vidámságra.

Embertársam talán nincsen észbeli tehetségeinek teljes birtokában és akkor könnyü neki – beröhögni a sirba. De egészen máskép áll a dolog: a tiszteletreméltó agg a lehető legfinomabb és minden szivarok között a lehető legnagyobb szivarokat szivja állandóan. Azt is tudom, hogy milyen fajtát, az aranyos övet rajta szokta hagyni. Már pedig a ki jó szivarokat szi: nem lehet nem józan férfiu. Különben is az öreg fogatlan, de piros szája körül, ezer ránczu völgyben ülő kicsiny szemeiben, nagy fehér homlokán az értelem különös jelenségei játszadoznak és gunyolódnak velem. Igen, velem és az egész világgal, akik elfogadtuk a közönséges tantételeket, mint például: eljövén az este, a nap lehanyatlik. Ha jő az öregség: kezdődik a végső.

«Pokolba az alkonyattal, az egész csak fölfogás dolga: nekem például – nézzed fiatal ember – most virrad. Hanem ehhez érteni kell!» ilyenformát fejez ki az én különös ősz emberem arcza, amelyen, bevallom: van valami impertinenczia, bántó rám is, másra is.

Nevezzenek versirónak, ha meg nem tudom ki ő és miért van ilyen jó kedve?

A történet.
I

Utána kullogtam egy reggelen. Könnyen követhettem a nyomát, nagyon lassan ment, pötyögősen, de a legfinomabb és leghullámosabb nadrágban. A Gizellatéren bement Klement udvari czukrászdájába. Majd elnézett Zacchirihez. Megvártam, csomaggal jött ki, valószinüleg török papucsokat vásárolt egy kis gyermek, vagy egy igen kis lábú asszonyszemély számára. Mindezt a csomag alakjából következtettem, mert az öreg urral nem állottam szóba, úgy követtem, hogy nem is vett észre. Ámbátor hátra-hátra nézett csinos hölgyek után. Az Andrássy-út külső részén pedig, a hol ez időszerint, valószinüleg véletlenül, egy egész tenger szép leány hullámzott, szinesen, villámosan, és veszedelmesen: – az én emberem megállott és legalább egy negyedóráig nézett szét maga körül, boldogan, mosolyogva – a mennyire vastag szivarja megengedte – és gúnyosan. Végre megindult és innen kezdve a nyárfa, hársfa vagy májfa-utczáig – nem is emlékszem, melyik volt tulajdonképpen – meg sem állott.

Egy régi, apró ablakos, de fölöttébb nagy ház elé értünk. Az öreg úr itt fölnézett az ablakra, melynél egy csudaszép leány ült; eh, mit beszélek: nem ült, hanem virított, mint egy ma nyilt tulipán. Olyan frissen, olyan mereven, olyan mozdulatlanúl. Kalászsárga haja, mintha mintázva lett volna; nagy, fekete szeme olyan, mint a festett; csak pompás, égő piros ajkai éltek; épp hogy fölnéztem, abban a pillanatban nyalakodott rajta egyet piczi nyelvével.

Az öreg úr intett neki, de a lány – avagy asszony már? – nem intett neki vissza, a szemközt lévő ház ablakára nézett mereven, minden érdeklődés nélkül.

Pedig ott meglehetősen érdeklődtek iránta: fiatalemberek könyököltek ki a párkányon és nézték. Egy szőke tiszt mohón és elbizakodottan; egy nyurga, fekete legény szinte könyesre nézte a szemeit. Egy igen fiatal ember ábrándosan, félénken pislogatott át hozzá. Annál merészebb volt két vidám fiatal, együttesen vallottak neki szerelmet: egy ív papirost ragasztottak az ablakra és e papiroson nagy betükkel az állott: «Szeretünk, imádunk!»

Az élő tulipán nem vett tudomást e vallomásról, nem mosolygott, nem ment el az ablakból, virított tovább. És amig önfeledten belemerültem nagy szépségébe: egyszerre csak az én öreg uram jelent meg mellette. Megcsókolta, nem homlokon, hanem szájon.

A fiatal emberek eltüntek a szomszédház ablakaiból, csak a tiszt maradt ott és még mohóbban, még tüntetőbben nézett át. Az idős czivilt – úgy lehet – mélyen megvetette magában, de egyszersmind irigyelte is.

II

Természetes, hogy bementem a házmesterhez.

– Ki az a furcsa öreg úr, a ki éppen most jött be a kapun?

A kis suszter – mert ez volt főfoglalkozása a házmesternek – olyan nagy arányú mosolygásra rántotta a száját, hogy egy gyerekcsizmába való sámfát könnyen bekaphatott volna. Majd a szeme kezdett el nevetni és a szája komoly lett:

– A világért senkinek meg nem mondanám, de a nagyságos úr keresztény ember, el nem árúl – annak az ősz, öreg embernek a neve: Unó.

– Hát az a szép lány, a ki az első emeletről kaczérkodik?

– Az meg a felesége – Ünüke.

Unó, meg Ünüke! Pokolba ezekkel a mesenevekkel, nem valók ide Budapestre, itt el nem hiszszük az ilyesmit. A suszter gyermekei sem hihettek benne, kaczagva, ugrándozva, vihogva – mintha csiklandozták volna őket – kiáltozták, nyögték, sugták: Unó, Ünüke…

Felesége jelenlétében nem akartam megvesztegetni a jó embert, kihivtam hát a kapu elé és ott tárgyaltam vele:

– Mit beszél maga nekem bolondokat, hogy lehetne fővárosi halandóknak ilyen nevük, hiszen nem erdei manók!

A házmester, ámbátor supponált vallásommal meg volt elégedve, és azt is hangsulyozta, hogy nekem szivesen elmond mindent, többet mint bárkinek, noha katonatisztek is járnak ide – megmaradt állitásánál, erősítette, hogy a nagy házbért is e név alatt fizeti e titokzatos ember. Nem járt ahhoz senki, nem kap leveleket, vasajtót csinált a lakásához, egy siket szakácsné főz és takarít rájuk.

– És az asszony, Ünüke asszony, nem megy ki az utczára soha?

– Nem az, kérem. Pedig várják.

– Talán valami testi hibája van?

A suszter megesküdött, hogy nincsen semmi baja. Egyébként fölkért, nézzek el máskor is, úgy lehet, kitud – az én számomra egyedül – egy és más titkot.

III

Mindennapos lettem a tulipános utczában. Az öreg úr előtt bujkáltam, de az asszonynak már ismernie kellett, annyiszor látott. De hogy ismerne, nem árulta el egy pillanatra sem. Nézett, virított az ablakban, abszolute nem törődve azzal, hogy mi gyönyörködünk benne és epedünk mystikussága, ismeretlen illata után.

Végre véd- és daczszövetséget kötöttem a tiszttel. Elhatároztuk, hogy együtt fogunk operálni. A katona azt ajánlotta, hogy becsületes párbajban öljük meg az öreg urat. Ez ellen csak nem lehet kifogása. De nem lehetett belekapaszkodnunk, ha megszólítottuk akár magyarúl, akár németűl: angolul felelt, hogy nem ért bennünket, nem tudja a nyelvünket. A szemén – gyalázatos kis szurok-szin szemei voltak – látszott, hogy nem mond igazat. Erőszakoskodnunk végre sem lehet vele, ha semmi áron sem akar szóba állani velünk. És ő nem akart, még csak a süket szakácsné sem akart. Ez a derék asszony, ha pénzt adtunk neki: elvette, megköszönte és a saját ügyeiről értekezett. Egyszer-kétszer levelet is küldöttünk vele urnőjének. Odaadta, nem-e? bizony nem tudom, semmi néven nevezendő válasz nem érkezett, annyi bizonyos.

Már-már Kock Pálhoz folyamodtam, tudniillik boltos-segéd alakjában akartam a tulipánhoz bejutni: a mikor egy véletlen összehozott az öreg urral.

Egy estén – szinház után volt – vacsoráltam a «Királynő» – ben, a mikor egyszerre szörnyű szélvész, zápor, égiháboru csapott reánk. A vendégek lassanként valamennyien hazamenekültek, csak ketten maradtunk, a kik elhatároztuk, hogy a rossz időnek kivárjuk a végét. Én és – ni ni, nem csalnak-e szemeim – az öreg úr.

Csakugyan ő volt, elegánsabb és vidámabb a szokottnál is. Iszogatott magában, és valószinűleg beszélgetett magával. Ezzel a társasággal igen is meglehetett elégedve, mert rá se nézett a pinczérre, a ki minden áron mulattatni akarta. Csak a mikor egy palaczk bort parancsolt és ezt lehetőleg rövid időközökben cselekedte meg. Azt hiszem, a bácsi már is «úszott» egy kevéssé. Ez engem is fölbátorított.

Odamentem hozzá, bemutattam magamat, mondván:

– Multkor ön ellen az utczán tapintatlanságot követtem el, ön lefőzött, de ez nem elég, bocsánatot kell öntől kérnem.

– Ha belátja, szivesen megadom a bocsánatot! – szólalt meg gyenge hangon, de magyarúl, minden angolos akczentus nélkül. Majd – egyre szivarjának hamuját nézve – hozzátette: – Most pedig én akarom valamivel lekötelezni: az én utczámban való járkálása hasztalan fáradság!

– Hasztalan fáradság! – ismételte és egy rövidet nevetett.

– Ha kivánja, elkerülöm! – szóltam én nagylelküen.

Az öreget ez a kijelentés rendkivül meghatotta; áthozatta a boromat és kért, üljek le az asztalához, úgyis csak ketten vagyunk az egész korcsmában. Mondhatom, hogy az öreg – igy félig beállítva is – egészen okos ember volt. A világot izgató ügyekről ugyan keveset tudott, de annál többet a régi szép asszonyokról és az asszonyokról általában.

– Megcsalják a férfit – mondá többek között – de ez nem is csuda, hiszen annyit látnak: fiatalabbnál-fiatalabb, derekabbnál derekabbat, gaznál-gazabbat. Az a fő, hogy ne lássanak egyet sem.

– Hogy-hogy?

– Hát úgy – szólt közelebb hajolva hozzám, mig kipirosodott arczára kiült a nevetés, – mint egy rokonom cselekedte: elvett egy leányt, a ki vaknak született. Mi van ebben? rokonom látja és érzi nagy szépségét az asszonynak, és ez a fő. Az asszony azonban nem látja, hogy férje aggastyán már és vannak nála a glóbuson fiatalabbak is. Mondom, ez a kis testi hiba – egy rettenetes nagy erény. Fénylenek azért ezek a szemek, csak a fényt nem tükrözik vissza! és ez a jó, ez a pompás. Öreg rokonom – csaknem annyi idős, mint én – a legboldogabb ember a világon, mert tessék meghinni, hogy egy szép, fiatal asszony, a ki hű, meggyógyítja a legnagyobb betegséget: az öregséget. Vannak régi orvosi könyvek, melyek azt állítják, hogy ilyen módon a patriárkák korát lehet elérni. És én hiszek ezeknek az orvosi könyveknek, sőt én –

Az öreg hirtelen észrevette magát. Félbeszakította beszédét és szivarját ugyancsak a szájába szorította. Csak mikor elmenőfélben volt már, szólalt meg újra:

– Persze, kevesen érik el ma a patriárkák korát. A férfiak nagyon elbizakodottak, pedig az asszony minden nagy erénye nem őrizné meg rokonomat, – vasajtó nélkül.