Читать книгу: «Osszes koltemenye», страница 3

[AZ IDŐ ÉS HÖRNÉV]

(A kézirat végére illesztett epigrammaciklus)

AZ IDŐ SZÁRNYON JÁR…

Az idő szárnyon jár,

Soha semmit nem vár,

És foly, mint erős folyás;

Visszá soha sem tér,

Mindent a’ földre vér,

Mindeneken hatalmas;

Ő gazdagot, szegént

Öszveront egy szerint,

Nincs néki ellenállás.

Csak egy van, időtűl

S az ő erejétűl

Aki békével marad;

Nem fél kaszájátol,

Nem sebes szárnyátol,

Üdő rajta elolvad:

Az tündöklő hirnév,

Mely dicsősségre rév,

Az mindenkor megmarad.

NEM IROM PENNÁVAL…

Nem irom pennával,

Fekete téntával,

De szablyám élivel,

Ellenség vérivel,

Az én örök hiremet.

BEFED EZ A KÉK ÉG…

Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó,

Órám tisztességes csak légyen utolsó.

Akár farkas, akár emésszen meg holló:

Mindenütt felyül ég, a’ föld lészen alsó.

Szigeti veszedelem

Dedicálom ezt az munkámat

magyar nemességnek,

adja Isten, hogy véremet

utolsó csöppig hasznossan

néki dedicálhassam

Az olvasónak

Homerus 100 esztendővel az trojai veszedelem után írta historiáját; énnékem is 100 esztendővel az után történt irnom Szigeti veszedelmet. Virgilius 10 esztendeig irta Aeneidost; énnékem penig egy esztendőben, sőt egy télben történt véghez vinnem munkámat. Eggyikhez is nem hasomlitom pennámat, de avval ő előttök kérkedhetem, hogy az én professiom avagy mesterségem nem az poesis, hanem nagyobb s jobb országunk szolgálatjára annál: az kit irtam, mulatságért irtam, semmi jutalmot nem várok érette. Őnekik más gondjok nem volt, nékem ez legutolsó volt. Irtam, az mint tudtam, noha némely helyen jobban is tudtam volna, ha több munkámat nem szántam volna vesztegetni. Vagyon fogyatkozás verseimben, de vagyon mind az holdban, mind az napban, kit mi eclipsisnek hivunk. Ha azt mondják: saepe et magnus dormitat Homerus, bizony szégyen nélkül szemlélhetem csorbáimat, igazsággal mondom, hogy soha meg nem corrigáltam munkámat, mert üdőm nem volt hozzá, hanem első szülése elmémnek. És ha ugyan corrigálnám is ugy sem volna in perfectione, quia nihil perfectum sub Sole, nam nec chorda sonum dat, quem vult manus et mens. Fabulákkal kevertem az historiát; de ugy tanultam mind Homerustul, mind Virgiliustul, az ki azokat olvasta, megesmerheti eggyiket az másiktul. Török, horvát, deák szókat kevertem verseimben, mert szebbnek is gondoltam ugy, osztán szegény az magyar nyelv: az ki historiát ir, elhiszi szómat. Zrini Miklós kezének tulajdonitottam Szulimán halálát: horvát és olasz conikábul tanultam, az törökök magok is igy beszéllik és vallják. Hogy Istvánfi és Sambucus másképpen irja, oka az, hogy nem ugy nézték az magános való dolgoknak keresését, mint az országos dolognak historia-folyását. Akarmint volt, ott veszett Szulimán császár, az bizonyos. Irtam szerelemrül is, de csendessen; nem tagadhatom, hogy olykor az is nem bántott; osztán nem egyenetlen az szerelem vitézséggel, abbul az versbül tanúltam:

In galea Martis nidum fecére columbae,

Apparet Marti quam sit amica Venus.

Isten velünk.

GRÓF ZRINI MIKLÓS

Pars prima

(A Szigeti veszedelem első éneke)

1.

Én az ki azelőtt iffiu elmével

Játszottam szerelemnek édes versével,

Küszködtem Viola kegyetlenségével:

Mastan immár Mársnak hangassabb versével

2.

Fegyvert, s vitézt éneklek, török hatalmát

Ki meg merte várni, Szulimán haragját,

Ama nagy Szulimánnak hatalmas karját,

Az kinek Europa rettegte szablyáját.

3.

Musa! te, ki nem rothadó zöld laurusbul

Viseled koszorudat, sem gyönge ágbul,

Hanem fényes mennyei szent csillagokbul,

Van kötve koronád holdbol és szép napbul;

4.

Te, ki szűz Anya vagy, és szülted Uradat,

Az ki örökkén volt, s imádod fiadat

Ugy, mint Istenedet és nagy monárchádat:

Szentséges királyné! hivom irgalmadat.

5.

Adj pennámnak erőt, ugy irhassak mint volt,

Arrol, ki fiad szent nevéjért bátran holt,

Megvetvén világot, kiben sok java volt;

Kiért és szent lelke, ha teste meg is holt.

6.

Engedd meg, hogy  neve, mely mast is köztünk él,

Bűvöljön jó hire, valahól nap jár-kél,

Lássák pogány ebek: az ki Istentől fél,

Soha meg nem halhat, hanem örökkén él.

7.

Az nagy mindenható az földre tekinte,

Egy szembe fordulásbol világot megnézé,

De leginkább magyarokat eszben vette,

Nem járnak az úton, kit Fia rendelte.

8.

Látá az magyarnak állhatatlanságát,

Megvetvén az Istent, hogy imádna bálvánt;

Csak az, eresztené szájára az zablát,

Csak az, engedné meg, tölthetné meg torkát;

9.

Hogy ű szent nevének nincsen tiszteleti,

Ártatlan Fia vérének böcsületi,

Jószágos cselekedetnek nincs keleti,

Sem öreg embernek nincsen tiszteleti;

10.

De sok feslett erkölcs és nehéz káromlás,

Irigység, gyülölség és hamis tanácslás,

Fertelmes fajtalanság és rágalmazás,

Lopás, ember-ölés és örök tobzódás.

11.

Megindúlt ezekért méltán ű haragja,

Azért Mihály archangyalt magához hivá,

És kemény haragjában igy parancsolá,

Ű szentsége előtt archangyal áll vala:

12.

“Nézd ama kemény nyaku és kevély sciták

Jó magyaroktol mely igen elfajzottak,

Szép keresztyén hütöt lábok alá nyomtak,

Gyönyörködnek külömb-külömb vallásoknak.

13.

Maga te tekints meg körösztyén világot,

Nem találsz azok közt, kivel tettem több jót:

Kihoztam Scitiábol mely nékik szük vólt,

Az én szent lelkem is ű reájok szállott.

14.

Scitiábol, azt mondom, kihoztam üket,

Miként Egyiptusbul az zsidó népeket,

Hatalmas karommal verém nemzeteket,

Mindenütt rontám, vesztém ellenségeket.

15.

Téjjel-mézzel folyó szép Pannoniában,

Megtelepitém üket Magyarországban,

És meg is áldám minden állapatjában,

Meghallgatám, segitém minden dolgokban;

16.

Sőt vitéz szüvel is megáldottam üket,

Ugy hogy egy jó magyar tizet mást kergetett,

Sohul nem találtak oly nagy ellenséget,

Az ki, mint por szél előtt, el nem kerengett.

17.

Szentséges lölkömet reájok szállattam,

Az körösztyén hütre fiam által hoztam,

Szent királyokkal is megajándékoztam,

Békességet, tisztességet nekik adtam.

18.

De ők ennyi jókért, ah, nehéz mondani!

Ah, háládatlanok, és merték elhadni,

Nem szégyenlik Isteneket elárulni,

Ellenemre minden gonoszban merülni.

19.

Ah, bánom, ennyi jót hogy ü vélek töttem,

Nem-é viperákat keblemben neveltem?

De immár ideje velek esmertetnem:

Én vagyok ama nagy bosszuálló Isten.

20.

Eredj azért, archangyal, szállj le pokolban,

Válassz eggyet az haragos furiákban,

És küldjed el aztot szultán Szulimánban,

Jutassa magyarokra való haragban.

21.

Én pedig töröknek adok oly hatalmat,

Hogy elrontja, veszti az rossz magyarokat,

Mindaddig töri iga kemény nyakokat,

Mig nem esmerik meg: elhagyták urokat.

22.

Kiáltnak én hozzám, s nem hallom meg üket,

Hanem fogom nevetni nehéz ügyöket:

Az ű panaszira nem hajtom fülemet,

Ü nyavalyájokra nem tészem szememet.

23.

Ez mindaddig lészen, míg bosszút nem állok,

Harmad-negyed ízig büntetés lesz rajtok;

És ha idején eszben nem veszik magok,

Örök átkom, haragom lészen ü rajtok.

24.

De ha hozzám térnek, megbánván bünöket,

Halálrol életre ismég hozom üket.

Jaj, török, néked, haragom vesszejének!

Te vagy, de eltörlek, ha ezek megtérnek.”

25.

Michael archangyal kezde könyörgeni,

És az igazakért igen esedezni:

“Uram! jámborokat fogod-é rontani?”

És az hamissakért fogod-é megverni?

26.

De az élő Isten kész lőn megfelelni:

“Te akarod-é én  tanácsomat tudni,

Vagy elröjtött nagy titkaimat vizsgálni?

Az mellyeket teneked nem lehet tudni.

27.

Ostorom szolgámra nem tiltom, hogy szálljon,

Melynek nem kell törődni semmit halálon,

Akarom, néki könnyebbségére szálljon,

És lelkének hüvösülésére álljon.”

28.

Nem felele többet archangyal Istennek,

Hanem  sugár szárnyait ereszté égnek,

Röpüle mindaddig, és nem nyugovék meg,

Mig Alectót pokolban nem találá meg.

29.

Száz lánccal van kötve, száz belincs az kezén,

Kigyókbul áll haja, s kötelöznek fején,

Véres mérges tajték foly ki az két szemén,

Dohos kénkűpára jün ki rút gégéjén.

30.

Ily furiát archangyal megszabadita,

És Isten hatalmával neki igy szólla:

“Allecto, az Isten nékem parancsolja,

Hogy  tégedet küldjelek Törökországban.

31.

Szultán Szulimánnak szálljad meg az szüvét,

Neveld magyarokra ű haragos mérgét,

Vigye rájok nagy rettenetes fegyverét,

Rontsa uraságát és minden erejét.”

32.

Örül az furia, nem késik  pokolban,

Röpülését tartja nagy Törökországban,

Éjfélkor érkezék Konstantinápolyban,

Ottan beférkezék Szulimán házában.

33.

S hogy inkább hamarább elhitesse véle

És hogy megrettenést szüvében ne tenne:

Magára nagy Szelimnek formáját vévé;

Szelim Szulimánnak atyja volt míg éle.

34.

“Fiam, te aluszol, igy kezdé beszédét,

S nem vészed eszedben Istennek kegyelmét,

Hogy erőt adott néked és vitézséget,

Jó eszt, jó tanácsot és elég értéket.

35.

Aluszol te mastan, és nem nézsz elődben,

Mely nagy fölyhöt kerenget Károl elődben,

És hogyha idején nem vészed eszedben,

Itt fogsz megnyomatni aluvó helyedben.

36.

Higgyed, higgyed az én megőszült fejemnek,

Hogy ha üdőt nékik adsz, téged elvesztnek

Országostul káurok, hitetlen ebek;

Mert ha egyességek volna, van erejek.

37.

Lesz is, mert alkusznak; de te menj ű rájok,

Ne késsél, és ne hagyj üdőt alkudniok.

Igy rontattatának tűlem mamalukok,

Igy megverém Campsont, s romlának sirusok.

38.

Kelj fel, éles kardot köss az óldalodra,

Indulj  meg hadaddal tévölygő magyarra;

Én leszel melletted, és minden dolgodra

Vigyázok hűséggel s minden nyavalyádra.

39.

Bolondság tenéked kazulokra járni,

Sok jó vitézt tenéked oda rontani:

Az mi fátumunk azt nem hagyja  romlani,

Isten azon bennünk akar tanitani.

40.

Izmael énnékem sok bosszukat szörze,

De ugyan megtörnöm végig nem lehete;

Hát tenéked Tamma mennyi bosszut teve,

Nagy részét hadadnak ravaszsággal veré:

41.

De az magyarokon mindenkoron nyertünk,

Nem is kell oly messzi nékünk fegyverkeznünk,

Sem annyit költenünk, sem annyit vesztenünk,

Sem győzödelemben nékünk kételkednünk.

42.

Ne félj, hogy segétse senki magyarokat,

Mert jól esmerem én bolond kaurokat,

Míg nem látják égni magok házokat,

Nem segéti senki meg szomszéd házokat.

43.

Ne félj, mert lám, mondom, én lészek melletted,

Az szent Mahomet is vezeti kezedet.

Osztán, édes fiam, az vitéz embernek

Kell valamit engedni az szerencsének.”

44.

Igy Szultán Szulimánnak Alecto szóllott,

És az mely mérges kigyót kezében hozott,

Azt a Szulimánnak ágyában bocsátott;

Nem nyugvék az kigyó, mig hozzá nem jutott.

45.

Válláról mellyére, mellyérül szivében,

Valamerre csusz el, mindent hágy méregben;

Gyujtja kemény szüvét s hagyja lángos tüzben,

Haragban hentergeni és kevélységben.

46.

Nagy vigan Alecto eltünék ott mindjárt,

Mert látá, haragra gyujtotta Szulimánt;

Ü penig felugrott: “Fegyvert! fegyvert!” kiált,

Mert szintén eszeveszett Alecto miát.

47.

Kiált az Szulimán: “O te, bátorságra,

Ki engemet inditsz ilyen nagy dolgokra!

Nagyobb vagy embernél, noha embermódra

Láttalak tégedet szólva, tanácsolva.

48.

Készem vagyon Szulimán; elmegyen oda,

Az hová meghagytad, kaurt rak halomban;

Megfestem lovamat keresztény vér-tóban,

Várasokat, várakat röjtök hamuban.

49.

Felkelvén ágyábul, ü megparancsolá,

Hogy minden vezér táborában szállana,

Válogatott néppel, kinek mint hatalma,

Valaki bégséget és timárt tartana.

50.

És hogy Drinápolyban májusnak fogytára

Az egész hadak szállanának táborban.

Futnak az csauzok fejér pattyolatban,

Hirdetik az hadat minden országokban.

51.

Azonban Szulimán üle jó lovára,

S vezéreket magával kihivá dévánra,

Kertektül nem messzi egy széles halomra;

Ottan nekik beszélle ilyen formára:

52.

“Vezérek és basák, ti okos vitézek,

Kiknek eszek után sok birt népet nézek!

Ti vagytok tartói én erősségemnek,

Ti meghóditói pogány kereszténnek.

53.

Im mi állapatunk, látjátok, miben van:

Erős birodalmunk henyélést nem kiván,

Az mit karddal nyertünk, nem tartja meg déván;

Fegyvert s erős vitézt birodalom kiván.

54.

Evvel győztük mi meg keresztény világot,

Az mely inkább kiván fizetni harácsot,

Hogysem vitéz módon reánk vonjon kardot;

Evvel böcsültetjük mi musulmánokat.

55.

Mégis, de nem sokan, kik ellenünk járni,

Vannak, és mernek is fogokat mutatni.

Bolondok! nem tudják, hogy jobb megvallani

Az erőtlenséget, hogysem kárt vallani.

56.

Az magyarok ezek, kik fej nélkül vannak,

Mint törött hajó széltül, ugy hányattatnak,

Miúlta elvévén életét Lajosnak,

Sokan koronáért mast is vonyakodnak.

57.

Igaz, nem tagadom, ha eggyesség volna

Köztök, bizony, nekünk nagy gondokat adna

Az egynéhány magyar, és megcsorbitaná,

Fényös koronánkat talán megrontaná.

58.

De Isten ostora mast szállott reájok,

Fösvénység, gyülölség uralkodik rajtok,

Nincs szeretet köztök, sem okos tanácsok,

Kiért esőben van fényös koronájok.

59.

Szemlátomást látjuk az Isten irgalmát,

Mert minekünk szánta magyar birodalmát,

Mindenkor azután megtaláltuk Tammát,

Rontsuk mast az magyart s az ű birodalmát.

60.

Esküszöm én néktek az élő Istenre,

Mi fényes hódunkra s éles fegyveremre,

Az éjjel Mahumet én atyám képébe

Ezeket mind nékem okossan beszélé.

61.

Az Arszlán vezér is Budárol ir nékem,

Hogy győzödelemben ne légyen kétségem,

Im az levelet is hozom előtökben;

Olvasd hanggal, deák, hadd végyük elménkben.”

62.

Itt is török deák föl szóval olvasván:

“Győzhetetlen császár, az te rabod, Arszlán,

Budai fővezér te kegyelmed után,

Ir alázatossan néked fejét hajtván.

63.

Ha tudni akarod keresztyének dolgát,

Azok veszni hagyták magok állapatját;

Károly gyülésekről gyülésekre magát

Hordoztatja, s nagyon forgatja hit dolgát.

64.

Nincs sohul kész hada, s nem is gondolkodik,

Mint bolond, hogy valaha talán kelletik.

Ám Maximilian magyarok közt lakik

Gondviseletlenül, csak észik és iszik.

65.

Az magyarok penig leghenyélőbb népek,

Egyik az másikat gyülölik, mint ebek;

Nincs köztök hadtudó, ha volna is, ezek

Az tisztviselőnek soha nem engednek.

66.

Uram, ha vólt módod valaha az hadban,

Nincsen mast kevesebb illyen állapatban,

Ugy tetszik, hogy immáron Magyarországban

Látok vérpatakot, sok kaurt halomban.”

67.

Meghallván vezérek az Arszlán tanácsát,

Főképpen császárnak elszánt akaratját,

Senki tartóztatni nem meré az utját,

Hanem minden vezér javallja szándékát.

68.

Nem sok üdő mulván az nagy Asiábol

Sok had érkezék, kik voltak tengeren túl,

Sok számtalan tatár meotisi tótul,

Ezek küldettettek chán Praecopitátul.

69.

Delimán iffiu ezeknek vezérek,

Fia az nagy hámnak s nagy fejedelemnek;

Huszonötezer ez, és mind jó tegzessek,

Sok százezer közül válogatott népek.

70.

Könnyü had, és bátor és gyors, mint az árviz,

Ugy tetszik, kezében mindenik halált visz,

Mert jó lova hátán csak jó fegyverben hisz,

Nincsen tartalékja, sem tüz, sem sebes viz.

71.

Azt mondják: Delimán, mikor országokat

Járt vólna látásért hires várasokat,

Galatában meglátá az szép Cumillát,

Cumillát az szépet, Szulimán leányát.

72.

Cumilla szép haja megkötözé szüvét

Iffiu Delimánnak, és minden kedvét,

Egy tekéntet vévé el minden erejét

Ugy, hogy nála nélkül nem kivánja éltét.

73.

Akkor haza ment volt, mast szép haddal jütt  meg,

Törődvén, szép leányt miként nyerhetné meg.

Véletlenül szegény de csalatkozott meg,

Mert addig elvévé Cumillát Rustán bég.

74.

Mast már nyughatatlan bánattal áll, vagy ül,

Untalan szegénynek szeme keservvel fül,

Mely miát az szüve mint az hideg jég hül,

Éltével halálban bánatja közt merül.

75.

Őrizd, Rustán vezér, jól ettül magadat,

Mert mint dühös farkas, lesi halálodat,

Az vitéz Delimán nem türheti buját,

Kitölti, ha lehet, rajtad bosszuságát.

76.

Az tatárok után öt roppant seregek,

Azt tudnád távulrul, hogy sivó ördögök.

Ezek is Drinápolyban elérkezének,

Sok harcokban forgott vitéz szerecsenek.

77.

Mindenikben vala hat-hat ezer ember,

Mindenik hárommal megverekedni mér,

Lova mint egy madár, maga mint egy tündér,

Mert oly könnyen fordúl, mint esti denevér.

78.

Ezek Kazul basra jártak Szulimánnal,

Ezek Lajost királt megverték csidákkal,

Vitézek mind eggyik, s nem fegyverderékkal

S paizzsal födöznek, sem sürü páncérral.

79.

Ezek előtt mégyen vitéz Amirassen,

Maga is fekete, lova is szerecsen.

Az ű kedves lova Karabul, kényessen

Mellyet ü jártatott had előtt s kevélyen.

80.

Mondják, hogy Karabul nagy Arabiában

Széltül fogantatott egy hires kancában;

Hihető is: szélben, mert nincs sem az lángban

Oly vidámság, gyorsaság, mint vagyon abban.

81.

Amirassen után három fő kapitán,

Eggyik az Olindus, mely okosság után

Ment mind nagyobb tisztre; végre lett kapitán

Negyedik részének az szerecsen hadban.

82.

Siriai király, az okos Menethám

Küldte másodikat, ez volt szép Hamviván,

Szerecsenek közül jütt ez Siriában;

De vala harmadik kegyetlen Demirhám.

83.

Demirhám, az erős, melynél erősb nem volt

Sohul, valamelyre Szulimán parancsolt,

Mert ez gyökerébül nagy tölgyfát kirántott,

Ököllel agyonvert egy nagy elefántot.

84.

Ötödik Alderan, bátyja Demirhámnak,

Volt gondviselője az szerecsen hadnak,

Ez magyarázója volt minden álomnak,

És kifejtője Mahumet irásának.

85.

Ezek után jünnek vitéz mamelukok,

De szerencsétlenek, mert nincs nekik urok.

Szulimánnak nem régen lettek hódulók;

Az nagy s bü Aegyptusban ezek lakosok.

86.

Kayer bég jün vélek, mellyet szégyenére

Mehmet Junnus bassának, tett fővezérré

Az Szulimán császár; mert ű tűle féle,

S ily nagy tisztre szolgáját vinni nem meré.

87.

Ezek húszezren jó lovasok vóltak.

Mert Tommembejtől vitézséget tanúltak;

És noha külömb nemzetekbűl állottak,

De okos vezér alatt eggyessek voltak.

88.

Nem messzi cirkasok, ugyan szomszéd népek

Mamelukoktul, rendelt seregben jünnek;

Ezek de lehetnek ötvenkétezerek,

Mert zincsiek, geták, barstok vannak vélek.

89.

Magok választottak kapitánt magoknak,

Eztet hiják hadverő Aygas bassának,

És bizony nem heában nevezték annak,

Mert ez volt oka sok nemzet romlásának.

90.

Aygas bassa után jünnek zagatárok,

Legbelsőbb Scytiábul való tatárok.

Hiszik az Alkoránt, de zöld pattyolatok

Megesmertetik, kik törökök, tatárok.

91.

Ellepték az földet ezek, mint az hangyák,

Avagy szélös mezőben az sok kalangyák.

Mindenütt villámnak csak nyilak és szablyák,

És mindent rettentnek lobogós kopiák.

92.

Ezek soha oly helyre nem fordultanak,

Az mellyet fegyverrel  nem hóditottanak,

De inkább azt mondom, hogy elpusztitottak,

Valamerre ezek világban jártanak.

93.

Sőt, mikor törökre ezek támadtanak,

Csaknem tellyességgel üket elrontották;

De mi bineinkért rajtunk maradtanak,

Istentül ostorért mert űk hagyattanak.

94.

Nám, scita Tamburlan megveré musulmánt,

Elevenen megfogá Bajazitet, nagy chánt.

Akkor is láthattuk az Isten hatalmát;

Csak játékul tartja az emberek dolgát.

95.

Soha az scitákat senki meg nem verte,

Sem ű veszedelmeket soha nem érte;

Mitridates király háborgatni merte,

De, mondd meg énnekem, mit vihete végbe?

96.

Hallották rómaiaknak nagy hatalmát,

Magokon soha nem látták birodalmát;

Nagy Sándor meglátá scita bátorságát,

Midőn véve nehezen meg egy kűsziklát.

97.

Négy táborban ezek járának ékessen,

Mindenikben vala huszezer tegzessen;

Eggyiknek parancsol fekete szerecsen,

Hármának Uldair, Lehel és Turancsen.

98.

Ki számlálhatná meg az tenger örvényét,

Vagy Herciniának számtalan levelét?

Az megszámlálhatná Szulimánnak népét,

Az is irhatná meg roppant seregeket.

99.

Mert valaki hallá: haddal megy Szulimán

Keresztényekre, és megyen sok musulmán:

Mindenik siete haddal császár után,

Mindenik gyönyörködik kaur romlásán.

100.

Mert szép Indus vizén tul török nem lakik,

Sem ü császárjoknak soha nem adózik,

Mégis ide jüve király Atapalik,

Mert látni akarja, keresztény mint romlik.

101.

Jaj! hova ez az nagy fölyhő fog omlani?

Mely világszegletre fog ez leszakadni?

Mely nagy haragját Istennek fogja látni,

Az ki ezt magára jünni fogja látni.

102.

Mint eget az fölyhő, ellepte az földet

Az sok roppant sereg és idegen nemzet.

Még meg nem számláltuk asiai népet,

Sem europai hadakozó sereget.

Pars secunda

(második ének)

1.

Budai fővezér meghallá Arszlán bég,

Hogy ü tanácsábul megbomlék békeség;

Gondolá, mindenben árt késödelemség,

De leginkább hadi dologban árt restség.

2.

Az ü elméje is vala nyughatatlan,

De okosság nelkül, azért állhatatlan,

Ü minden dolgában volt igen oktalan,

Azért is roszuljára minden dolgában.

3.

Ura hire nelkül sok hadakat gyüjte,

Mert aval kegyelmét nyerni reménlette,

Hogyha kaurokat miként megverhetné,

Vagy valami küvárat tülök nyerhetne.

4.

Nyilván mondja vala: megszállja Palotát,

Senki előtt nem titkolja ü tanácsát,

De kérkedik vala: lerontja bástyáját,

És elvágja vitéz Turi Györgynek nyakát.

5.

Azonban dühössen öszvegyüjté hadát,

Valaki köthetett oldalára szablyát;

De mind megbővité az vezér táborát,

Rövid nap számlála tizszer ezer szablyát.

6.

Megszállá Palotát vezér ennyi néppel,

Sok ágyuval, elég tüzes mesterséggel,

Időt nem mulatván, sok ágyulövéssel,

More bástyát törni kezdé keménységgel.

7.

Szégyenli az Turi, hogy vagyon kűfalban

Sáncolva, akarna lenni táborában;

Mint erős oroszlány nem késik barlangban,

Mikor fekve találják vadászok abban:

8.

Kiugrik haraggal, sok erős dárdát ront,

Vadászt halomban mar, erős hálókat bont,

Valamerre fordul, piros vért sokat ont,

Igy Turi cselekszik, töröktül bántódott.

9.

Jó rendet benn hagyván, maga kétszáz fejjel

Palotábul jün ki, mind hires vitézzel,

Törökre ráüte okos merészséggel,

Sokat bennek levág vitéz keménységgel.

10.

Istrázsát nem talál, mert bizvást alusznak,

Éjfélkor vala ez, s békével hortyognak;

Nem félnek Turitól, és nem is gondolják,

Hogy ily dolgot magyarok megpróbáljanak.

11.

Kurt aga legszélről az vár felől vala,

Bolond merészségből sátorát ott vonyá,

Ü körülötte háromszáz jancsár hála,

Azokra Turi György bátran rárohana.

12.

Csakhamar százötvenöt török elesék,

Mégis alíg Kurt aga álmábul ugrék,

Mert estve vacsorán sok huzamost ivék,

Turi veszedelmére sokat esküvék.

13.

Mezételen karddal kiszökék sátorbol,

Kiált segitséget, mellyet vár Arszlántol,

Kiáltja társait az sátorok alól,

De mind ennek gondja van nagyobb magárol.

14.

Szintén immár lóra ugrani akara,

Hogy Arszlán táborához elszaladhatna:

Ott éré Tót Balázs s az fejét elcsapá,

S az ű szép sátorát az magyar megrablá.

15.

Mély álmában sok jancsár megölettetik,

De nem messzi álombul halálba ugrik,

Soknak teli gégéjéből bor kiomlik,

Mindnyájan részegségnek ott jutalmát veszik.

16.

Az háromszáz közül tizenöt szalada,

Azki Arszlán vezérnek erről hirt ada;

Haragjában ketté ű csaknem szakada,

Gyorsan kétezerrel a’ felé szágulda.

17.

Thuri immár Palotában bément vala,

Azért Arszlán vezér ottan nem találá,

De láta sok törökvért ottan omolva,

Holttestet, romlott sátort sokat talála.

18.

Táborában megtére, sokat esküvén,

Mahomet prophetának arra felelvén:

Hogy Turit megnyuzatja mindjárt merevén,

Kurt aga temetésének tisztességén.

19.

Az szép piros hajnal azomban eljöve,

Harmattal s világgal földet ékesité,

Szép gazdagságával mindent örvendite,

Csak tégedet, Arszlán, megkedvetlenite.

20.

Azért nagy ágyukkal gyorsan elrontatá

Az More bástyáját, s földhöz hasonlitá,

Lovára fölugrék, trombitát fujata,

Ostromnak az tábort bástyának inditá.

21.

Mindennap afiumot ü eszik vala,

Hogy keresztény vérre ü kegyetlenb volna,

Már maszlagtol vezér reggel részeg vala,

Ugy hogy nem is tudá, maga mit csinálna.

22.

Száguld az bástyához, az kapitánt szidja,

Esti denevérnek és lopónak híja,

De neki megfelelt Turi György ágyuja,

Mert jó lovát alatta ketté szakasztá.

23.

Ha gyorsan jancsárok el nem kapták volna,

Az másik ágyu is magát lütte volna,

Gyalázattal azért onnan elszalada.

Részegségnek mindenkor az az jutalma.

24.

Az jó hadviselő bor nélkül ellégyen,

Részegitő eszközt most hozzá se végyen,

Ha akarja, jó hirén csorbát ne tégyen,

És hogy ü hada is kárt tüle ne végyen.

25.

De mivel külömböz oktalan állattol,

Ki elválik akartva okosságátol?

Kinek feje teli párával sok bortul,

Nem tudja megválasztani jót az rosztul.

26.

Arszlán részeg vala bortul és maszlagtul,

Kárt és szégyent valla józan kapitántul;

Kurt agát elveszté, magát nyavalyásul

Alíg mentheté meg veszedelem alól.

27.

De az ostromon is kétszáz embert veszte,

Mert füstölgő szemmel romlott bástyát nézte,

Mert még bástyán belől két árok födözte

Palotát, kapitány kit akkor vésete.

28.

Két jó pattantyust is elveszte az harcon,

Maga öcsét, Durmist, második ostromon;

Immár tized napja, hogy hever az sáncon,

Minden dolga fordúl csak szántalan káron.

29.

De az Luftis aga igen megijeszté,

Mert keresztény hadat, hogy siet, hirdeté;

Arszlán sátorokat gyorsan fölszedeté,

Félve és rettegve onnan elsiete.

30.

Ez lén vége Palota megszállásának,

Ez lén vége Arszlán vezér haragjának.

Jó hire marada Turi kapitánnak,

Ezután békesége lén Palotának.

31.

Szent Iván havának tizedik napján

Konstantinápolybul megindúlt Szulimán,

Avval az sok haddal vizeket szárasztván,

Nagy hegyeket bontván, várasokat rontván.

32.

Egy fekete szerecsen ló volt alatta,

De képiró falra szebbet nem irhatna;

Nem vélnéd, hogy éri  földet száraz lába,

Oly szépen egyeránt s halkan változtatja.

33.

Véres nagy szemei ugyan kidültenek,

Száraz fejecskéjén van helye üstöknek,

Az orra likjain lángos szellők mennek,

Szája tajtékot vér, mint vizi istennek.

34.

Magassan költ nyakán fejét alá hajtja,

Szálos rövid serényét szél hajtogatja,

Széles mellyel elefántot hasomlitja,

Körmmel, száraz innal szarvast meghaladja.

35.

Jámborúl csendeszen császár alatt jára,

De hogyha az ember fogdosni akará,

Mint az sebes sólyom, mikor kél szárnyára,

Vagy ha könnyü evét ugrik fárul fára.

36.

Ülj  vala merevén nagy császár nyeregben,

Fejér vékony patyolat vagyon fejében,

Két csoport kócsagtoll alá áll széltében,

Szakálla merő ősz, halvány személyében.

37.

Szép arany hazdia függ alá vállárol,

Az dolmánnya is szintén ollyan kaftánbol,

Kemény misziri kard függ le óldalárol,

Mellyet szultán Musa nyert görög császártol.

38.

Szörnyü méltósággal kétfelé tekinget,

Könnyen esmerhetni, hogy nagy gondja lehet;

Ez viszen nagy szüvében lángot és fegyvert,

Ez keresztény világnak nagy veszedelmet.

39.

Az sok sürü kopja utánna s előtte

Sok földet rettenetességgel befödte;

Azt tudnád, hogy nagy erdő jár körülötte,

Jancsár, mint az hangya, az földet ellepte.

40.

Szántalan sok ágyu, az ki kűfalt tör, ront,

Vonyatik utánna, kivel sereget bont;

Sok tarack pattantyu, ki keresztény vért ont,

Golyóbis, puskapor, mindenféle profont.

41.

Minden ács-szerszámok, nagy erős kötelek,

Deszkák és vasmacskák, kikbül hidat vernek;

Tudós Ali Portu parancsol ezeknek,

Ágyuknak, szekereknek, minden mesternek.

42.

Sok szekszénás lovak ezek után jünnek,

Hosszu nyaku tevék és erős öszvérek,

Bialok, szamárok és ökörszekerek;

Hat elefánt is jün, kiken sok emberek.

43.

Megyen császár előtt messzi két mérfölddel

Hozsa hatvanhárom, pénzt osztnak mind széllel

Minden nyomorultnak, hogy ezek Istennél

Szerezzenek szerencsét könyörgésekkel.

44.

Igazat kell irnom, halljátok meg mastan,

Noha ellenségünk volt szultán Szulimán,

Csak aztot kivészem, hogy hiti volt pogán,

Soha nem volt ily ur törökök közt talán.

45.

De talán nelkük is bátran azt mondhatom,

Pogányok közt soha nem volt ez földháton

Illyen vitéz és bölcs, ki ennyi harcokon

Lett volna győzödelmes, és sok országon.

46.

Vitézség s okosság  egyaránt volt benne,

Hadbéli szorgosság nagy szorult ü benne;

Ha kegyetlenség szüvében jelt nem tenne,

Talán keresztyén közt is legnagyobb lenne.

47.

De fiát, Musztafát mikor megöleté,

Akkor felettébb magát megesmérteté,

Sőt, maga nemzetivel meggyülölteté,

Roxa szerelméjért eztet cselekedé.

48.

Szerencse űvéle nem játszott, mint mással:

Ha ijeszteni is akarta csapással,

Vagy had veszésével, vagy más kárvallással,

Mindenkor állandó volt okosságával;

49.

Nem hajlott mint az ág, mint kőszikla állott

Tenger habjai közt, mert magában szállott,

Ha szerencse neki valami jót adott,

Nem bizta el magát, föl nem fuvalkodott.

50.

Ilyen úr s ilyen had jüve országunkra,

S ily ártalmas fölyhő szálla le kárunkra,

Mely nemcsak magyarnak elég romlására

Lett volna; de elég világ rontására.

51.

Kissebb haddal Sándor birá meg világot,

Ugy, hogy mind az négy rész hozott néki adót,

Soha rómajaknak ennyi hadok nem volt,

Mindazáltal űk is megbirák világot.

52.

Szorgalmatos vala Szulimán utában,

Hamar Drinápolybul jöve Fejérvárban,

Még Drinápolbul küldé előjáróban

Petrafot, hogy Gyulát szállná meg utjában.

53.

Petraf nénje fia volt török császárnak,

És nagy beglérbégje az Görögországnak;

Szultántól küldetvén négyezer jancsárnak

Parancsola s huszonötezer kopjának.

54.

Harminckétezer török megszállá Gyulát,

Petraf besáncolá az maga táborát,

Negyven ágyuval kezdé törni bástyáját,

És földre rontani szép fejér kűfalát.

55.

Kerecseni László volt benne kapitán,

De  kapitán nevet nagy gyalázatossan

Hordozta, Gyula várát hitre megadván,

Magát is, nemzetünket is meggyalázván.

56.

De vette érdemét rossz emberségének.

Meglátá igazságát Petraf hitinek:

Vitézivel együtt fogságban vetették,

Melyből szabadságokat soha nem érék.

57.

Esztelen, ki hiszen az török hitinek,

Főképpen életét ha bizza töröknek:

Török, megállani szavát, tartja bünnek,

Főképpen hogyha mit igér kereszténnek.

58.

Forgasd föl az egész magyar historiát,

De még az régit is, az görög chronikát:

Meglátod, hogy török ollyat nem fogadhat,

Az kit ű tenéked örömest megáll s tart.

59.

Azonban török császár jünni siete,

Nem tudja, keresztyénnek ártson mely felé.

Sokfelé osztatik bölcs s okos elméje,

Mely várat szálljon meg: Egret, Szigetet-é?

60.

Akkor az nagy nevü Zrini Szigetvárban,

Maximiliantul röndölve kapitán

Volt, Horvátországban és többiben is bán, -

Ez az, kiről szólni fog én historiám.

61.

Ez török erejét nem egyszer próbálta,

És minden harcokban vitézül rontotta.

Egész Törökország jól esmeri vala,

Ez miát volt nékik legnagyobb romlása.

62.

Török táboroknak utólsó romlásra

Elég volt mondani: Zrini vagyon harcban,

Mint fölyhő szél előtt siet forgásában:

Ugy sietett futni török hazájában.

63.

Az Isten üneki adott oly hatalmat,

Ellenség előtte mint fövény, elomlott,

Jól esmerte Isten, hogy hű szolgája volt,

Azért minden ügyében tűle áldatott.

64.

Zrini egy hajnalban, az mint volt szokása,

Valamikor hajnalnak volt hasadása,

Az szent feszület előtt térden áll vala,

S igy kezde könyörögni az ű szent szája:

65.

“Véghetetlen irgalmu szentséges Isten,

Az ki engem segitesz minden ügyemben,

Te vagy énnékem győzhetetlen fegyverem,

Paizsom, kűfalom, minden reménségem.

66.

Hajts le füleidet az magas kék égből,

Halld könyörgésemet kegyelmességedből,

És ne csinálj törvént az én érdememből,

Hanem véghetetlen irgalmas szüvedből,

67.

Nem-é tetüled csináltattam földbül?

Nem nagy bünnel jüttem-é anyám méhébül?

De te irgalmaddal tisztultam meg ebbül,

S minden világi jómat vettem kezedbül.

68.

Uraságot adtál, kivel én megérem,

S vitéz szüvel áldottál, s van böcsületem

Világ előtt; nem érhet az én érdemem

Annyit, mennyi sok jókat tetüled vettem.