Читать книгу: «A jó palócok», страница 4

Szűcs Pali szerencséje

Ahogy az öreg Biziék nagy rétjéhez ért Szűcs Pali, leült egyet pihenni a határkőre. Különös gondolatai támadtak. Nem jobb volna-e visszafordulni?

Ha akarná, sem teheti már. Az egész világ tudja, hogy Gózonba siet, Bede Erzsit megkérni. Látták végigmenni a falun ünneplő ruhában, a gomblyukába tűzött piros selyemkendővel, melyet ki akar cserélni másikkal. Azóta már találgatják odahaza, vajon lesz-e szerencséje?

Nyomasztó sejtelem nehezíti meg lábait, fejét. Hátha most is csúfság éri? Mert már három év előtt is Erzsi körül legyeskedett, de a jómódú Bedéné kereken kimondta: nem adja a lányát korhelynek.

Igaz, hogy azóta megjavult, józan, szorgalmas lett, s ha kedve jött is néha kilépni a hámból, mintha erős gyeplő rántotta volna vissza mindig: szíve volt a gyeplő. Csakhogy mióta az ősszel meghalt a szegény Bede Anna, Erzsi megint gazdagabb lett. Rátartó lett az ő szegénységével szemben… Ha legalább szolgálatban nem állna, akkor talán hozzámenne, hanem így, hanem így… Ejh, mégis jobb lesz visszafordulni!

Haragoszöld füvek, amint a reggeli szélben remegve összesúgtak, a piros kökörcsin, mely búsan hajtotta le a fejét, a zúgó nádas, melyet a felhő sötétre festett meg árnyékával, mind arra biztatták, hogy forduljon vissza…

Csak egy picike lóherebokrocska a lábainál, amint a felhő alul kibukkanó nap első sugara ráesett, nevette ezt a rossz tanácsot. A napsugarak pajkosan szaladgáltak rajta levélről levélre, a kis tömzsi levelek mosolyogva nyújtózkodtak ki a melegítő fénytől, s ragyogásukban aranyos színt nyertek, de elvesztették a csillogó harmatcsöppeket.

Szűcs Pali egy négylevelű lóherét pillantott meg köztük; lehajolt utána… szerencse az… letépte.

Csakugyan egy a szára mind a négynek. Aztán milyen szépek, duzzadtak a levelek, mind kifejlett, húsos, egyik sem csonka, rozsdavert, még csak sárguló sincs köztük, a fehéres, eres foltocskák csillagoknak csókja rajtuk…

Gondosan betette erszényébe az ezüstforintosok közé a szerencsét, s mire újra fölvetette szemeit, már akkor teljes pompájában tündöklött a nap, s az egész Bágy völgye mosolygott. Távol a gózoni pléhfedeles torony mintha arany szalagokat nyújtogatna eléje, mik végighullámzanak két falu határán…

De hiszen most már vissza nem fordul a szerencsével.

Fütyörészve folytatta útját Bodokig, ahol a kocsma mellett gózoni fuvarosok jöttek rá szembe.

– Hova, Pali öcsém? – szólította meg Mák Gergely.

– Gózonba.

– Látom rajtad. Csak siess, otthon vannak! – mondá, és megállította szekerét. – Valami jut eszembe, te Pali! Talán hallottad is már, hogy hajdú leszek „Mindenszentektől” kezdve. S ha meg a te sorsod is így fordul, kivehetnéd a kis jószágomat haszonbérbe.

– Bizony mond valamit kegyelmed… csakhogy pénz kellene ahhoz – teszi hozzá hirtelen elkomolyodva.

– Fizeted majd a haszonból. Embernek ismerlek. Megkóstoltad a rosszat is, s vissza nem estél. Inkább neked adom, mint másnak. Gyere át vasárnap, megcsináljuk a kontraktust.

Pál szíve megdagadt a reménységtől. Mégsem bolondság a szerencsefű!… Bízott már a jövőben, s nem is ment, de futott Gózon felé. Éppen delet harangoztak, mikor Bedééknél benyitott a kapuajtón.

Bedéné kendert tilolt az udvaron, nyájasan fogadta a legény köszöntését, s lerázta kötényéről a pozdorját, amint illik érdemes vendég előtt.

– Kerüljünk beljebb, Pali öcsém! Éppen jókor jöttél: Erzsi főzi az ebédet.

Csakugyan ott szorgoskodék a konyhában, amint beléptek, s nem ejtette ugyan le a főzőkanalat zavarában, hanem annyi bizonyos, hogy elpirult.

S az is bizonyos, hogy mikor anyja bement Palival a szobába, a macskát, amelyet csak az imént ütött meg csínyjéért, fölvette az ölébe, megcirógatta szelíden, és egy tányér ételt adott neki.

– Ne haragudjál, kis cirmosom… neked adom a részemet. Jaj, ha te tudnád, kiscica, ki van itt?… Gyere, hadd veregessem meg a pofácskádat.

A macska okos ábrázatot vágott, éppen szóba lehetett volna vele eredni, mikor Pali valahogy nesztelenül csak egyszerre előtte termett.

– Tudod-e, Erzsi, miért jöttem? – kérdé halkan, és nyakkendője csokrát babrálta.

– Sicc, te cudar! – kiáltá Erzsike, s minden igazi ok nélkül elugrasztotta onnan a macskát, aztán mintha haragjával nem bírva üldözné, maga is utána iramodék.

Ugyancsak várhatták! Nehéz volt visszacsalogatni. Elbújt a virágos kertbe, az orgonabokrok mögé, a fehér babos kendőjét egészen letolta égő arcára, mikor szólongatták.

Pedig éppen azt a kendőt akarta elvinni Szűcs Pali cserébe.

Nem is esett benne később nagy nehézség. Erzsi is akarta, az anyja sem bánta, mert megjavult a legény, de meg az a Mák Gergely dolog is kapóra jött. Pali úgy indult vissza babos kendővel gomblyukában, mint a legboldogabb vőlegény a világon.

Örömtől volt piros az arca, meg tán a jó bortól, mert ebben sem volt híja az ebédnek, pajkos szikrák ugráltak a szemeiben, és csintalan ördögök táncoltak előtte: azok az örömtől, ezek meg a bortól.

Mikor a bodoki kocsmához ért, az apró ördögök mind beszaladtak előre a kocsmaajtón.

– Eh, miért ne mennék be magam is? – gondolta Szűcs Pali. – Úgyis csak egy ilyen nap van a napok között.

Bement, ivott. Az első iccétől még boldogabb lett, a többitől szilajjá vált, az utoljától veszetté.

– Húzd el a nótámat, öreg Gilagó Marci!

Az ablaknál egy hamiskodó, festett arcot pillantott meg éppen kapóra:

– Gyere be, Réki Maris, régi szeretőm! Mulassunk még egyet! Neked adom ezt a babos kendőt.

A gózoni fuvarosok megint arra mentek, de most már hazafelé, kőszénnel megrakodva.

– Ejnye, Pali, Pali! – kiáltott be Mák Gergely szemrehányóan. – No, te ugyan szépen mentél el Gózonba.

– Mi nekem Gózon! Bort ide még! Hogy is van a nótám? Megfizetem, itt az ára…

Kivette az erszényét, és kiszórta, ami benne volt. Szétgurultak a forintok, mintha a sátán szekerének kerekei volnának. Gilagó fölszedte. A lóhere is kiesett. Réki Maris összetaposta…

Mák Gergely uram fejét csóválta, s közibe vágott a lovainak:

– No ‚iszen, Szűcs Pali, jöhetsz már te hozzám kontraktust csinálni!

A hajnali hűs szél kékre marta dúlt arcát, összecsapkodta gesztenyeszín haját, mire otthon az udvaron mámorából fölocsúdott. Ki vezette haza, nem tudta. Zúgott a feje, forgott vele a világ még akkor is: alig tudott a szobába menni.

Bár ne tudott volna. Már akkor ott volt az ágyon kiterítve a piros jegykendő, amit Erzsinél hagyott tegnap délben.

Eszmélni kezdett. Hogy lehet az itt? Visszaküldték volna? Lehetetlen, lehetetlen… mert a babos kendő még akkor is itt lenne, amit tőle hozott! Hát a négylevelű lóhere? Jaj, csak azt ne vesztette volna el! Nincs, semmi sincs!…

Ködös fejét gondolkozva hajtotta le egy szuszékre… Hátha nem is volt ő Gózonban, hanem csak úgy álmodta az egészet?

Galandáné asszonyom

A palóc nép babonás, szereti a misztériumokat, hisz az ördögben és rémlátomásokban. Egy sötét holló röpdös fölötte: a végzet. Szárnya suhogását találgatja. Titkos, homályos köd veszi körül, s hova el nem lát a szem, benépesíti a helyeket árnyakkal, borzalmas, csodálatos dolgokkal. Fantasztikus népmesék elhullatott morzsáit összegyúrja, s azok hitté keményednek lelkében.

Én magam is dajkamesékkel szíttam be a babonát, s hiszek benne. A tapasztalatok világossága csak megszürkítette a fekete háttért, de nem oszlatta el, mert emlékszem még, sohasem megy ki a fejemből a szegény Palyus.

A kocsisunk volt, s apám egyszer valami apró vétség miatt bezáratta huszonnégy órára. Egy sötét kamra volt a börtöne, hol nyugodtan töltötte az éjt. Katonaviselt ember nem is veheti sokba az ilyesmit!

Reggel jelenlétemben vitt neki ételt a szolgáló. Víg volt, és fütyörészett, midőn az ajtót ismét rázártuk.

Alig múlt el azonban egy óra, amint az udvaron játszogattunk, mi, gyerekek, egyszerre kétségbeesett, fájdalmas kiáltásokat hallottunk a kamrából, mintha egy bölömbika bődült volna el.

– Palyus, Palyus! – kiáltám az ajtót megzörgetve. – Mi baja van? Szóljon kend!

Semmi sem válaszolt.

Benéztem a kulcslyukon. Metsző szél vágott a szemem közé, s kénkőgőz tódult kifelé, odabent pedig dobogott a padló, mintha két ember viaskodnék egymással; egy-egy tompa hörgés, egy-egy elhaló szusszanás vegyült olykor a zsivajba.

Ösztönszerű félelem fogott el. Apámért futottam, elmondtam neki, hogy a Palyussal történik valami.

– Bolond vagy, fiam, nincs annak semmi baja. Benneteket ijesztget a vén imposztor.

S hogy ezt mindjárt be is bizonyítsa, felnyitá a kamraajtót, s visszaadta a Palyus szabadságát.

Az halálsápadtan, erőtlenül támolygott ki, mintha kilenc esztendeig szagolta volna a börtön penészvirágát.

– Késő! – hörgé. – Már késő van!

– Mi van későn, te medve, te?

– Már aláírtam a kontraktust az ördögnek – lihegé, és a fogai vacogtak.

– Bolondokat beszél kend, Palyus – szóltam én közbe. – Már hogy írta volna kend alá, mikor írni sem tud?

– Kezem keresztvonását adtam a véremmel – mondá keserűen, s felgyűrve durva ingeujját, egy kis léket mutatott a bal karján, melyen akkor is domborodott egy sötétpiros vércsöpp. – Innen buggyantotta a vért a sátán.

– Aztán mit írtál alá? – kérdé apám nevetve.

– Eladtam magamat egy rámás csizmáért meg egy piros selyemviganóért, amit a Galandáné számára hoz az ördög a putnoki vásárról. Csak egyetlen esztendőt engedett.

Mélyen emlékembe vésődött e jelenet, melyre vissza nem tértünk többé, mert mindenki elfelejtette a háznál, csupán én vigyáztam az öreg Palyust, ki napról napra komolyabb lett, vasárnaponként pontosan eljárt a templomba, s napközben is sokszor láttam valamely asztag mögé vonulva, levett kalappal imádkozni.

Szegény Palyus! Hiába volt az imádság, nem lett semmi foganatja! Esztendő fordulóján, egy viharos reggel, mikor fölébredtünk, ott himbálta a szél a kamraajtón, mert ott akasztotta föl magát a felső pántra: nagy bagariabőr csizmáinak izmos két sarka össze-összeütődött, mintha a bokázót csinálná a szegény Palyus.

Most aztán egyszerre mindenki visszaemlékezett az ördöggel kötött kontraktusra, amit oly becsülettudóan beváltott. Visszaidézték minden szavát, amit akkor mondott, különösen a Galandánéra való megjegyzését.

Ez a Galandáné már rég boszorkány hírében állt Bodokon: a község teheneit ő rontotta meg, ha nem tejeltek; ha pedig súlyos beteg lett valaki, az is bizonyosan a Galandáné bűbájos főztét lépte keresztül. Ha a tisztelendő úrnak gyomorgörcse támadt, és nem tarthatta meg az ünnepi prédikációt, vagy a határt a jég elverte, azt is mind a Galandáné okozta.

Ez a Galandáné mosott a szegény Palyusra. Ez a szó: ‚mosott’, nem jelent talán a szalonokban semmit, de a köznépnél az egy viszony. Aki az agglegényre mos, az annak az agglegénynek mindene, az a kísérő árnyéka; megbecsüli, ha él, megsiratja, ha meghal. Egy házasság az, melyet nem az eskü, hanem egy csomó gúnya köt össze.

A szegény Palyust is Galandáné kísérte ki a temetőárokba.

Ez úgy ősz elején volt. Kemény, makacs tél következett. Fehér lepedővel volt a föld borítva, mint a poéták szokták mondani, a süvítő szélben a fák zúzmarás gallyai ropogtak, zörögtek, mint a csontok.

Aki valamikor Bodokon járt, annak bizonyosan feltűnt az a kis fehér ház, mely közvetlenül a temető mellett épült, s melynek összes ablakai a temetőre néznek. Anyám építtette azt oda. Valakije volt ott, akihez közel szeretett lenni mindig. Itt laktunk, ebben a házban, ahol oly szomorú, olyan kísérteties volt minden.

Hát még egy-egy Luca-nap, mely úgyis a boszorkányok napja.

Elevenen emlékszem egy ilyenre, arra, mely Palyus temetése után következett.

A juhászbojtárok hozzáfogtak a Luca-székek faragásához, a kocsisok kereszteket pingáltak fokhagymával az istállóajtókra, a gonosz boszorkányok hatása ellen – mi, gyerekek, pedig remegve néztük: hogyan esteledik, mint veszik át az éjt hatalmukba a tüzes seprű szörnyetegei.

Félelmem azonban egészen eloszlott, midőn este vendégünk érkezett: apám nővére a kisleányával. Felbátorított az a tudat, hogy a szomszéd szobában is aludni fog valaki. Most már a boszorkányok csak azon keresztül jöhetnek be. Ebben a hitben aludtam el édesdeden, tovább szőve álmomban édesanyám meséit.

Szüleim semmitől sem féltek, és én akkor úgy csodálkoztam ezen. Ők észre sem látszottak venni Luca-napját, legalább említésbe sem jött.

Éjfél táján azonban egyszerre fölrázott mindnyájunkat a Mari néni sikoltása a szomszéd szobából. Odarohantunk, hogy tán a kisleánykának lett valami baja. Mari néni szétbontott hajjal ott feküdt reszketve, félájultan, összerogyva a szoba közepén, s csupán szaggatott szavakkal bírta felhívni figyelmünket a kívül történőre.

Valóban pokoli zűrzavar hangzott kívülről, kutyavonítás, embersikoly, jajveszékelés s mennydörgésszerű roppanások.

Kitekintettünk az ablakon. A hold kísértetiesen világította meg a temetőt. A hóval borított sírdombok, mint legelésző bárányok, fehéredtek; csak kriptánk magas oszlopa piroslott.

Távolabb, a temető legszélén, hol a Palyus sírja volt, egy csodaszép leány állt, lebontott, fekete hajjal, csillogó, fényes szemekkel, s egy csomó óriási szelindek tépte, marta.

Márványhomloka, melyen valami démoni sötétség ült, sebből vérzett, karjairól az ing letépve egészen, s délceg testéről is cafrangokban lógott a ruha. A piros vér vékony vízsugár alakjában bugyogott föl melléből.

A vért piciny tenyereivel fogta föl, s a pokolbeli szelindekeknek szemközt fecskendezte, amitől azok üvöltve, fájdalmasan vonítva ugrottak szét, hogy csakhamar új dühvel ismét visszaforduljanak.

S mintha ezalatt sírok nyílnának a temetőben, kutya, kutya után támadt a fehér rögökből. Először csak fekete, apró pontok voltak, villámgyorsan növekedők, mígnem idegreszkettető csaholással csörtettek soha meg nem fogyó falkában a Palyus sírjához.

Atyám remegve csapta be az ablakot, s minket anyámmal, félájultan, ágyunkhoz vonszolt.

Reggelre nagy híre ment a faluban, hogy az éjjel, Luca-éjjelén, egy boszorkányt téptek szét kutyák alakjában az ördögök.

Minthogy mi is erősítettük a tényállást, a magisztrátus nyomban bizottsággá alakult, hogy a helyszínén konstatálják az esetet.

Elkérezkedtem apámtól, hogy én is a nemes kupaktanáccsal mehessek.

Elöl az öregbíró őkelme ballagott, utána Bugó Istók uram poroszkált, nagy somfabotjával döfködve az anyaföldet. Ott volt Suska Mihály is, ki váltig bizonykodott, hogy boszorkányok nincsenek e világon, hanem ez az egyetlen eset mégis kivétel lehet.

A Palyus sírjához értünk, és megtaláltuk a dulakodás nyomait. Olyan volt a Palyus sírja, mint egy újdonat új, hímes szűr. (Szegény Palyus, egész életében egy ilyen szűrre vágyott.) Csakhogy azok a virágok vérrel voltak pingálva a fehér havon!

A végzetes hely tele volt ruhafoszlánnyal. Egy darab kék gyolcs: ez a kendő – egy piros selyemdarab: ez a viganó (talán éppen az, melyért Palyus a kontraktust kötötte az ördöggel), imitt-amott egy-egy foszlány durvább házi vászonból: ez bizonyosan az ingváll.

Öregbíró uram csurgóra vágta a fején a kalapot, és így szólt (lestük is mindnyájan a mondását):

– Már én csak amondó vagyok, hogy ilyen dolog talán még Pesten sem esett az éjjel.

– Mégis, mit szól hozzá kegyelmed? – kérdik sürgetve a tanácsbeliek.

– Szólni szólnék én – mondja az öregbíró —, csak egy nagyon nagy baj ne volna…

– Ugyan mi legyen az, nemzetes bíró uram?

– Az itten a baj, hogy ez a hely, ahol állunk, s ahol ez a lucifernátus dolog esett, nagyon közel van a faluhoz; és nincs elég közel a határszélhez; mert ha ez a hely, ahol ez a lucifernátus dolog esett, közelebb volna a határszélhez, azt cselekednénk, hogy odaajándékoznók a falu határát egész idáig a gózoniaknak, s akkor a gózoni bíró őkegyelmének fájna a feje, s nem a miénk afölött, hogy mi a cselekedni való. Így azonban nem adhatjuk oda a határt, mert nekünk semmi sem maradna.

E mély bölcsességnek nagyot bólintott a boszorkánydeputáció, s nyomban kiküldték a kisbírót főtisztelendő Kubcsik plébános úrért, hogy a helyet és a ruhafoszlányokat fölszentelni ne röstelkedjék, mégpedig iziben, mivelhogy addig keresztény ember oda sem közel nem léphet, sem, amint a vizsgálat megkívánná, a gyanús, pokolbéli tárgyakat kezébe nem veheti.

Mialatt a főtisztelendő úr megjött a füstölővel, s beszentelé a kívánt helyet és tárgyakat, azalatt odagyűltek a „felső vég” összes öregasszonyai, s azok csakhamar megállapították a tépett ingváll gallérján levő hímzésről, hogy az senki másé, mint – dicsértessék a Jézus Krisztus – a Galandáné asszonyomé.

– Meg kell égetni! Nyársra kell húzni a megátalkodott vén boszorkányt! – kiálták mindenfelől, csupán én ráztam a fejemet, ki színről színre láttam, mintha e percben is szemem előtt volna, hogy az egy gyönyörű fiatal leány volt, akit a múlt éjjel a kutyák szétszaggattak.

– Nem ég az meg a tűzön sem! – hallatszottak a palóc asszonyok feleselgetései.

– Majd meglássuk, hé! – mondja az öregbíró uram. – Ha Szegeden meg bírták őket égetni, hát én is csak bírom… vagy micsoda?

S mellére ütve, nagy kevélységgel indult meg a menet élén, egyenesen a Galandáné szurtos viskója felé.

Egész sereggé szaporodtunk, odaérve. A kerítésnél a két kisbíró, amint azt az illedelem kívánja, hatalmas ütlegekkel szétkergeté vala a csőcseléket, s csupán én s a hivatalbeli személyek lettünk beeresztve. Legelöl mindenütt Kubcsik tisztelendő úr ment a füstölővel.

A konyhába léptünk. Ott a tűzhelyen hatalmas fazekakban mindenféle koktumok rotyogtak, pokolbeli bűzt árasztva. Befogott orral, lassan, lábujjhegyen léptünk a szobaajtóhoz, főtisztelendő uram meghúzta az ajtómadzagot, s a nyíláson át beereszté előbb a szent füstöt, s csak azután bátorkodtunk be.

Ott feküdt tarka ágyán lihegve, nyöszörögve a vén banya. Fején jégborogatás volt, utálatos ráncai nem árultak el semmit, még kíváncsiságot sem, az állán öt darab hosszú, ősz szőrszál meredezett, még ijesztőbb külsőt kölcsönözve e varangynak.

– Hogy van kigyelmed, édes nénémasszony? – kérdé az öregbíró tiszteletteljes gyöngédséggel, mert bizony senki sem evett bolondgombát, hogy egy vén boszorkányt magára haragítson.

– Bizony rosszul vagyok, édes fiam. Tele vagyok sebbel, harapással. Nézzétek a testemet!

S ezzel feltakarta a dunyha csücskét, látni hagyva mellén a sebet s aszott lábain az ebharapások nyomait. Kidudorodó csontok kék mezőben – mint valami heraldikus mondaná.

– Hihihi! – röhögött föl, fogainak hajdani lakóhelyét mutatva – egy kis dolgom volt az éjjel.

S vöröses szemeivel nagyokat sandított a tanácsbeliek felé, úgyhogy azoknak összevacogtak a fogaik.

– Már bizonyos, ő a boszorkány! – súgá felém Buga Istók uram.

– Nem ő!… Dehogy ő! – feleltem halkan vissza. – Amellett maradok, hogy a boszorkány egy szép lány volt. Színről színre láttam.

Csontos, bepólyázott kezét Galandáné kihúzta a dunyha alól, s megfenyegetett vele:

– Ej, ej! Hát azt hiszi, hogy a vén Galandáné nem tud szép lenni, ha akarja? Ej, ej, vigyázzon, hogy valahogy a vén Galandánéval ne találkozzék, mikor a legszebb női arcot látja maga előtt…

Öregbíró uram megdöfte törvénybíró uramat, törvénybíró uram megdöfte a kisbíró uramat, kisbíró uram pedig megdöfte tisztelendő uramat, s szép rendben, szó nélkül, csöndesen kisompolyogtunk a szobából.