Читать книгу: «Az élet útján», страница 4

NÁSZ

 
Szellőről álmodik az éj,
A tikkadt nyári éjszaka sóhajtva
S a remegő, szomjas virágbibékre
Most pereg le a hímpor lágyan.
Az éj szomorú szemén a fehér ködudvar
Mint a vágy gyűrűje, mint az epedés árnya,
Úgy feküszik. – Sápadt boszorkafény
Csak árad, ömlik, mint tejszín folyam,
Széttört sugárok, – száz fürge ezüstgyík
Sajogva szökdös a fák levelére
Vagy elsurran néma kövek mögött,
Ha megmozdul a falon a bokrok árnya,
S a karcsú oszlopok magasabbra nyúlnak.
Csend, – csend! Ez ma a rontás éjszakája!
És lassan, mint aki előbbre-előbbre görnyed
Az ajk fölé, amit tilos csókolnia,
Úgy hág magasabbra az éj szeme, a hold.
S egy percben – mintha megállna. —
Már leszakadt róla a felleges árnyék
Foszló, halovány ködkisértetek ott fenn,
Elnyúló testűek, karmának sietve az útból,
Mögötte csak a setét, örök ég
Virraszt hallgatva, mélyen, csodamélyen,
– Egyszerre, – megreszket a holdfény.
Villanó sugara egy ablakba ütődik
A hószínű, csendes palotán,
– S úgy tetszik, – mintha zörrenne is az ablak.
Aztán valami titkos jegyű folt,
Kuszált betűi a rezgő, futosó fénynek,
Látszanak írva egy kőszobor alján,
De csak egy percig.
Odabenn árnyak kelnek, köszöntik egymást
A lenge márványívek alatt,
Ám gyorsan ijedten szétrajzanak újra.
Csend, – csend! Valami készülődik itten,
Valamire vár,
Valakit hív, keres, akar a hold.
Im, nesz nélkül kitárul az ajtó szárnya,
S a lépcső fokán, az alabástrom-küszöbön
Kilebben a néma asszony. – Szeme lehunyva,
A homloka sápadt, és az ajka körül
Vonaglanak titkos, rekkenő lázak.
Lépése nesztelen, s imbolygó, mint a lidércfény.
Ám hosszú köntöse tarkán teleírva virággal,
Halovány irisszel, lengő, hajladozó silliomokkal,
A karcsú szárak átfogják, simogatják a testét,
A halkvonalú, finom, pihegő testét,
Lágyan omolva rá, s összetapadva
Saruja kötésén, mint hév ölelés.
– Megáll. Az arcát lassan fölemeli a holdra
S az rávillan, – ittas, ujjongó csókkal,
Forró, vad, szomorú sugárcsókkal,
Behinti vele a vállát, a köntöse virágit,
S ő hátrahajol,
Sötét haja villódzva, kibomolva esik szét,
S visszamosolyog rá gyöngén, asszonyos-engedőn.
Egy perc.
– A kert minden bokra egy hallgatag őrszem,
Minden kis levél lehellete visszafojtva,
Minden virág értőn, okosan lehajtva fejét.
Csend! csend!
Kék pára száll fel egy urna száján,
Egy kőurnából, a pillérek megett,
Hol játszva fogózik beléjük a korlát,
Nem látta senki. Erre suhant el a mámor.
– S a palota asszonya fölemeli karját,
Remegő virágkeze a köntösbe fogódzik
A kebel táján, és megbomlik a kötés,
Feltárva a bűbáj. A halvány silliomok
S a lenge iriszek szomorúan engedik el
A bőr meleg, sárgafehér selymét,
– Hol kék erek lüktetnek haloványan, álmodón.
– S fonnyadtan esnek le a karcsú, füzéres bokához.
Egy perc! Egy felcsukló sóhaj perce az egész, —
S összeremeg a csudás test,
A kebel, a váll, a halkhullámu csipők,
A gyönyör kígyója átcsavarodik rajta,
Aztán lesiklik. Egy lüktetés még, és vége.
Most megmozdul az asszony. Felnyitja szemét,
Tévedezőn, törötten reszket meg a fénye,
S a földre mered tünődve. Aztán lehajol,
Fázón magára húzza a leplét,
Hervadtvirágos szomorú leplét,
– Ráborul újra a sok letörött irisz,
Összecsuklanak a fáradt silliomok.
S ő megindul roskadón, lehajtott fővel
Oda, ahonnan jött, – a néma asszony.
– Odalenn hűs szél támad a fák közt
Sóhajtanak a szegény termős virágok,
Ha megmozdul a falon a bokrok árnya,
Mert ez a rontás éjszakája volt!
– — Az égen viharjós, fekete felhő
Vonszolja testét lomhán, – míg eléri
A sápadt vőlegényt és befödi arcát
A holdnak.
 

1906

PROMETHEUS

 
Köszöntelek, te mennykőhullató
Sötét Kronides! Emlékszel-e rám még?
Akit legyőztél, – én vagyok az.
Kinek bolond, nagy titánszíve
Egykor fájni tudott. Szeme könnyes volt,
Mert nem nézhette ama férgeket,
Az “ember”-nek csúfoltakat, kiket sáragyagból
Én-képmásodra alkotál,
S kik méltók hozzád, bizony,
Mert úgy kéjelegnek az egymás kínjában,
Mint az övékben te, fejedelem.
… Egykor fájt nekem sebük.
Szántam undok fekélyeiket és
Gyógyszert mutattam hegyi dudvák levében.
Láttam, hogy a sötétbe’ rajzanak,
Tolonganak bután, – iszonyú volt.
El kellett lopnom fényedet nekik,
Király, mert – vakon éltek.
Majd néztem a kezükformálta ércet,
S az agyagot; mily balga, tehetetlen
Értelmet kereső és reszketeg volt!…
Én sírtam kínjukon és mesterük levék.
– Óh, rosszul tettem!
Hogy leigázhattalak volna,
Bitorló Isten, tégedet, velük,
Ha mellettem maradnak!
De ők méltók hozzád, Zeüsz, bizonnyal…
Mormogó mennyköveid egy neszére,
Villámod hitvány pislogására
Összeremegtek gyáván: elfutottak
Vagy elédbeborultak, vádolva  e n g e m
A nyomorultak!… A te néped ők, —
De én élek még, Zeüsz!
Ismerlek jól: ki vagy!?
Nem vagyok én asszony,
Kit aranyesőben, hattyúmezben elámíts,
Vagy felhőrongyaidba rejtett arccal
Vigy kisértetbe!
Sem papod nem vagyok én,
Hogy busa fádhoz, a rezgőlevelűhöz
Zarándokoljak és hajlongva földig,
Könyörögjek néked, hogy engesztelődj!
– Én egyedül vagyok!
Ültem asztalodnál, ittam borodból,
Láttam meztelen asszonyaid,
S ama szép ifjakat, kik lakomáidra járnak;
Szétvontam titkos függönyeid redőit…
Engem nem ámítsz!
– Legyen bár szózatos az ige szádban,
S homlokodon oly tisztesek a redők,
Mint agg törvénytevőén, aki hószín
Köntösben a játszóhelyekre megy
S az ifjakat megfeddi: el nem ámítsz!
– Felém vitte el útja
S láttam a sápadt Inakhos-leányt,
Az őrültet, aki nászod elől futott,
Rémektől űzve, – rablott szeretőd…
– Úgy, úgy, csak sújts le rám!
Csak rázzad a pallost dühös-haragodban,
Nem ijedek meg!
Láttam, villámaid hogyan születnek
Ama nagy forradalmak ősméhéből,
Miknek te korcs-szülötte vagy.
Fattyú-király! Eljön még az időd,
Egyszer nagyobbat lendül majd karod,
Mintsem akarnád: kisiklik kezedből
A jogar – és te odahullasz,
Ahonnan jöttél, Zeüsz!
Tudsz-e majd akkor úgy, ahogy én?
– Itt feküszöm!
Fedetlen arcomra gyilkos sugarak esnek,
Az agyam átfúrják, égetik, emésztik a velőt,
Karom ha vonaglik, zörren a lánc,
S míg véres ínnyel a sziklát harapom,
Éhség gyötör és el nem oltható
Szomjúság kínoz… Megnőnek a percek,
És én várom a nagy keselyűt,
Mely mindennap eljön hozzám, – soh’se késik —
Hogy csattogó, iszonyú karmaival
Egy napra megint foszlányokra tépje
A szívem. Látom őt jönni
És kacagok, – óh hogy kacagok,
Ha látnád, – Zeüsz!
 

1906

CIGÁNYBALLADA

 
Útszélen ül Mára a redves kövön,
A kebele apró, a dereka nádszál.
– Haj, sátrat szedett és elment messze az öröm,
A csók, meg a dal. A büszke vadásznál
Tévelyg valahol. Őt követi.
Néz, – fehér kígyók futkosnak barna szemén,
Varázsvonalat ír az ujja hegyével.
“Jöjj sátán úr, segíts, mert elveszek én,
Boszorkányige a nyomába nem ér el,
Itt legyen, akarom, – szeressen engem!”
Kilobban a földből rőten, feketén
S szól: “Add nekem a négy testvéred!
Az öcséd, a hugod, a bátyáid enyém!”
S húrt készít, vékonyabb húrt, vastagot, – négyet,
Zengő húrt, kígyós fehéret.
“Most az apád kell!” Azt is odaadja.
És szekrényt formál, karcsút, mint a virág,
Rálehel szomorún és int bólogatva:
“Így jó! De most még add az anyád!”
És odaadja a lány.
S lett – lószőr a vonóra a hosszú hajából
– És vonja, csapongva, szilaj, szaporán.
Majd beletép, – s visszaadja nyögve a távol
És kacag és zokog szavára a lány,
Ahogy ő akarja.
Jött gondtalan újra az ifjú vadász,
És hegedül Mára a redves kövön.
Haj! – Fehér kígyók serege futva cikáz.
Rásímul a bűbáj. Vad, gyilkos öröm,
Ujjongó, tépő pokoli nagy bánat.
Ott maradt fogva. Szerette nagyon.
Vérig csókolta. Átkozva könyörgött,
Ha futott, – visszasírta a nótás vadon. —
De egyszer eljött szomorún az ördög,
Mert övé a kettő. És elvitte őket.
A csodaszerszám meg ott maradt, – hallga!
Vén, kósza cigány jött, az vitte magával,
Azóta kacag meg zokog, aki hallja,
– Ha viszi falukon, városon átal
Ahogy ő akarja.
 

1906

EGY SÍRRA

 
Mért könnyezel, anyám? Ne sírj fel engem!
A földi létből ami szép: az álom
Jutott ki osztályrészemül. Hagyj most pihennem!
A torz valót, ó, jobb volt be se várnom.
 

1906

ESTE

 
Sürgette a férfi: “Ugy-e jösz te velem?
A nagy csodaváros kapuja kitárva,
Ketten suhanunk át utcán, tereken…
Majd ránkborul, tudod, az este bűbája,
Majd hull az eső, halk, üde, tavaszi, lágy,
És ingerel, szédít, pihenni se hágy,
Száz törtszínű fény libeg a vizes úton,
Suttogva, zsibongva jő nagy sokaság,
Az illatos ködben ezer kusza vágy,
Az alkotás üdve is megszáll, ó, tudom,
Csak te velem jöjj!”
Felelt az asszony: “Én megyek, igen!
Szükséged van rám, és szeretlek, érted?
Egy kis szobánk lesz az emeleten…
Majd gyorsfőzőn csinálom az ebédet.
Aztán meséket mondok halkan, lágyan,
Ha kályhatűz lobog az esthomályban.
Égő fejedre úgy símul kezem;
Az én ujjamba’ gyógyító bübáj van,
Halk zsibbadás beszédem dallamában…
Te majd a terveidről fogsz nekem
Suttogni csendesen.”
 

1906

JÓSLATOK

 
Ős Kaldeának három szent öregje
Ama kicsiny jászol körül megáll.
És szól az első kegyes ámulattal:
“Hozsánna néked, újszülött király!
A régi jósigék betelve nálad,
És mérhetetlen a te dicsőséged!
Fénylő arannyal, Izráelnek fénye,
Szegény, agg szolgád hadd szolgáljon néked!”
S a halvány asszony halkan kérdezi:
Honnan való vagy, nyájas idegen?
“A szavad ékes, föl nem érem ésszel,
De – nem tudom – úgy elszorul szívem!”
És szól az ifjabb: “Hadd köszöntlek én is,
Próféták lelke, igéret fia!
Te vagy szava a pusztán kiáltónak,
És Téged hallván, megtér Sodoma.
A te neved elterjed Alajonban,
Mint illatozó nárduskenetek,
Szűzek követnek liliomos mezőkre
Téged. Ah, e tömjén illik neked!”
Felel az asszony: “Ifjú bölcs, bizonnyal
Jól ismered te mind, mi írva van,
De – kis szegényem itt e durva gyolcsban —
Tán álmodom. Nem értelek, uram!”
A harmadiknak olyan bús az arca
S oly hosszan nézi Mária fiát,
És szól: “Asszony! Míg az idő betelnék,
A te szived is hét tőr járja át.
Akit te szültél, gyötrelemre szülted,
Mert szólni fog, és nem lesz, aki értse;
Szeretni fog és száz ocsmány szitokkal
Epét meg myrrhát nyujtanak feléje.”
Az asszony felriad. Reszketve, sírva
Keblére vonja szunnyadó fiát,
És könyörög: “Ó, szörnyű a beszéded!
Én értelek! Uram, ne mondd tovább!”
 

1906

ŐSZI SZÁNTÁS UTÁN…

 
Őszi szántás után száll a darumadár
Messze, magos égen,
Tavalyi szeretőm, a módos, a telkes
Kendi biró fia most izenget nékem.
 

*

 
Kendi bíró fia, ne izengess, hadd el!
Nem értem a szódat. Semrni köze többet
Én árva szivemnek te csalfa sziveddel.
Tudod, szegény vagyok. Tulipános ládám,
Tornyos nyoszolyámat dolgos két kezemmel
Nehezen kerestem.
Kendi bíró fia, tornácos portádra
Mégsem kivánkozik se lelkem, se testem.
Kendi biró fia! Tavaly ilyentájba
De sokszor megálltál setét, késő este
Violás kis kertem rácsos kapujába.
Nóta volt a szavad, méz volt a beszéded,
De ha lépés hallott, miért fordultál el
Röstelkedő képpel,
Haragos mért voltál, hogyha emlegettek:
“Ne hozzatok hírbe koldus cselédnéppel!”
Kendi bíró fia, van egy legény, látod,
Kevésszavú, jámbor.
Mégis a csárdába, tavaly ilyentájba
Fokost emelt értem szüreti vásárkor.
“Keserves lesz dolga, száz élte ha volna,
Aki még egy szót szól arról a leányról!”
Tilos estidőben égő tűz parázsa
Annak a legénynek nem gyúl ki szemébe,
De ha tallózni mék, az ő keze nyomán
Itt is egy, ott is egy elfelejtett kéve.
Az ő anyja szólít: “Jöszte, kedves lányom!”
Az ő édesapja: “Fogadj Isten nálam!”
A könnyem hullását egyik is, másik is
Kegyes, okos móddal nézi, csitítgatja,
Megverne az Isten, ha az én szívemnek
Voln’ az ő gondjuknál egyéb gondolatja.
 

1906

TÜSKERÓZSA

 
A zordon, sziklai várban, a Sória-Mória hegyén,
Száz rózsa kinyik ma csudásan; rózsábul az út, a sövény.
És sürgeti, kelti a szellő, hogy illata, illata szálljon,
Hadd lengne, suhanna a légben száz ifjúi rózsaszín álom.
Mert rózsa nyílott a kövek közt, omladozó, bús hegyi várban,
A szeme fényes, – tizenhatéves, szép, rózsaszínarcú leány van,
Haj, mesebeli szolgahad! Amikor int,
Teremjen, sürögjön a kedve szerint.
Ám eljöve orvul a tündér, a haragvó,
És szólt szigorúan: “Ejh, mit az álom!
Jer, küzdeni, élni! Peregjen az orsó,
Oly rendes, józan e munka, leányom!”
Haj!… Tőr van a guzsalyban, és fogan az átok,
Szép, illatos álmait van-é, ki megója,
S ha fagy merevíti a lenge világot,
Vad tüskebozót lesz a rózsa, a rózsa.
És vége az üdvnek, és vége a dalnak,
Hullnak a földre, a sárba a rózsák:
Fakul, kihamvad a mosolya annak,
Kit megsebzett a valóság.
Nagy csend van a szívben, és csend ül a várba’,
Denevér surran, a multbul egy árnyék…
Ám hős lovagifját még valaki várja:
Nem holt vala meg, csak alszik a lány még.
Peregve az évek sorba letelnek,
És egyre sürűbb lesz a tüskebozót.
Óh, menteni kén ezt a kárhozott lelket!
Óh, mondani gyorsan a varázsige-szót.
És jő a királyfi végtére, sokára.
Hős, ki egy sárkányt maga lebírna,
S oly szép, daliás! Jön, feltör a várba,
S hull egyre, halkan a halott leányra
A rózsa, a rózsa szirma.
 

1906

SAKK-MATT

 
Kis kertilócán, vadszőlős ereszbe’
Kései langyos, nyári délután,
Sok tarka szálat öltésnek eresztve
Babrált egyszer egy haragos leány.
Nem egymagában volt, – ez a baj épen! —
Mellette is meg szembe, szörnyűképen
Figyelve, gyanakodva egy a másra,
Egy mókás öreg ember meg a társa,
Fölöttébb komoly ifjú húzogat
Tarka ostáblán furcsa bábokat.
Fogy a futó, menekül a király,
Itt még a bástya rendületlen áll;
Szökdösve oldalt, jobbra-balra térnek
Az ördöngős fehér-fekete mének,
S bár egyre hull a sok vitézi báb,
Új nemzedék jön és tüzel tovább.
Harc, melybe’ nincs szenvedély, csak ész,
Melyben, ha minden elhull, mi se vész.
Ám egy redő az ifjú homlokon
Jelenti: az eset komoly nagyon!
A lány csak ölt, csak tűz, – kifejti egyre…
Csodálkozó haraggal várva, lesve:
“Mikor lesz vége? Udvarolni sem mer?
Beh ócska játék, beh unalmas ember!”
Mult napra nap, telt lassan hétre hét,
S a kerti asztalon terítve szét
A harcmező; rajt’ sárga-barna kocka
Következetes híven váltakozva
Most is a régi. Talán odabent
Van felbomolva a bölcs hadirend!?
A harcos bábú lézeng oktalan,
Meg visszatér, majd ész nélkül rohan.
A király egy csikót vesz üldözőbe,
Paraszt a tornyot ütné agyba-főbe,
S a királyné, rézsút tipegve fogytig,
Az ellenséges fővezérbe botlik.
… És kit okolni kell a sok bajér’,
Két nyugtalan kéz néha összeér.
S két ifjú szempár, amikor lehet,
Találkozik a csatatér felett…
Nagyapó nézi hosszan, meglepetten:
“Olyan komoly, derék fiúnak hittem,
S bomlik immár ez is oktondi lázban!…
Nincs tartalom a mai ifjúságban!”
 

1906

REGGEL

 
Elvitte nyugalmam egy hajnali álom,
Feledve imetten a színe, alakja,
Ködbeborítva, messzemaradva…
Valamit keresek és nem találom.
Lihegve a függöny redős szövetén
Betör a győztes, a reggeli fény,
Iromba fantomok, száz újszínű lény
Surran előttem, amig üldi a fény;
Késik egy, – már-már foglya levén
A lomha tudatnak a lét peremén —
Ám bomladozásuk szörnyű serény,
E tarka lidérchad, – de megkötöm én!
Ittfogtam a szót… ám értelme felén!…
Mi volt? Hova lett?… Idehagyta?
Más a színe és más az alakja…
Tördelt, kusza szókat még suttog az ajkam.
Valaki kacagva említi ébren:
Mit álmodhattam?… És nevetnek rajtam,
A nappal sugaras derüjében,
Diadalmas, nagy derüjében.
 

1906

SZERETTELEK

 
Szerettelek téged
Hajnalhasadáskor, —
Harmatos hajnalon,
Rózsapiruláskor,
El is feledtelek
Első kakasszóra,
Mindennap feledlek, —
Máig is temetlek
Azóta, azóta
Meggyászoltalak én,
Pillangós ruhába
Sirattalak minden
Hangos kacagásba, —
Pénteken pirosba,
Szombaton fehérbe, —
Ma is gyászollak tán,
Virágvasárnapiján,
Rózsapiruláskor,
Talpig feketébe.
 

1906

APÁM

 
Beszélik róla: különös, nagy szeme,
Opálos, idegen, északi szem,
Távolba révedt mindig. El tudott
Babrálni félnapon egy tő virággal,
Hozzáhajolt – s a gyönge, finomult,
Kényes, nagy szirmok küzködő illatát —
Az asszonynak is – a lelkét kereste.
Képeket gyüjtött, könyvet, régi himzést.
Az emberekkel is erőlködött,
Dús lakomáin csillogott az asztal,
Zaj nélkül szolgáltak fel, s a borok
Kristálytüze oly mélyen, lángolón
Aranylott. És ő kedvét lelte benn,
Amíg friss volt az abrosz s a virágdísz.
Ám később, mikor egyre harsogóbb,
Vitázóbb lett a szó, fojtóbb a füst,
Szidták a kormányt a megyés urak.
Tíz is beszélt – és trágár, durva tréfán
Kacagva dőltek el —, baráti csókban
Ellágyultan dadogtak majd, amíg
Néhánya horkolt már pittyedt ajakkal.
Oh – akkor oly zavart lett, oly merengő,
Elnézte őket fátyolos, bús szemével,
S érezte, hogy csak ő a magános itt.
Aztán füttyentve hívta be hű ebét.
Csörtetve jött a vizsla, hozzásímult.
Ölébe téve az okos, nemes fejet,
S a szürkülő borgőzös reggelen
Amíg simogatta – egymásra néztek.
Mondják; később én lettem szemefénye.
Feledte értem a híres virágait,
Csipkés, szalagos bölcsőm fölé hajolt,
És mint egy drága porcellánt, úgy őrzött.
Mennyit virrasztott kis betegágyamon!
S amikor egy nap, senkitől nem tanulva,
Le tudtam írni először két betűt,
Magához vont és súgta: “Így, kicsim!
Mire te felnőssz, más lesz a világ!”
És akkor jött a kór, s ő haldokolt
Sokáig, bizton tudva végét.
És nem volt sokkal idősebb, mint ma én!…
Mondják, miattam gyötrődött éjszakákon,
Ha rámnézett, a keze ökölbe szorult.
“Koldus leszel!” – szólt s elfulladt a szava —
“Mért nem lehettem éretted fukar!”
Ó, édesapám, ha tudnád, hisz semmi az!
Ha nem lett volna soha nagyobb bajom!
De látod, a világ se változott azóta;
Mennyire nem volt igazad, apám!
Most hallom a hírt – oly gyepes a sírod.
Bókol a márvány s az aranyos betűk
Lemosva mind. Oly régen jártam arra,
És minden évben vannak záporok.
Mennyi vihar! Ó, hányat megértem én,
S az élet, apám, milyen nagy zürzavar.
… Ha látnád, igen, már van kis unokád,
Fényesszemű, hangos, eleven csöppség,
De szeme oly más, mint a tied s az enyém!
Így jó. Mert fognak még jönni viharok!
– De hátha más lesz a világ, mire felnő?
De milyen régen is alszol már te lenn!
Nem voltál sokkal idősebb, mint ma én,
S aranybetűid az idő mind lemosta,
És hallom a hírt, oly gyepes a sírod!
Elvihetem-e még egyszer virágaim?
Ki tudja?! Az élet olyan nagy zürzavar,
És én olyan fáradt vagyok – apám.
 

1906

GARABONCIÁSOK

 
Vers libre
Most új dalok hegedősei járnak,
Tépett szárnyú, nagy viharmadarak,
Lázongás kereső, vad, nyugtalan árnyak —
Vajúdásuk termékeny, gőgös, szilaj álmak,
Prófétái ők démoni, ősi csodáknak,
– Ám betegek, bénák, furcsák, szomorúak.
Az új kobozok kúsza ütemre ha lelnek,
Múzsájuk az asszony, aki hattyut ölel:
És zengik, amit csak bomlott agyú sejthet,
Ihletük méregpor, bús mákvirág kelyhek,
Iromba daluk tép, zaklatja a lelket,
– Ám kobzukon a jövő szilaj himnusza kel.
És eljön a jövendő, amire várnak;
Egyenletes, szabad, munkás, erős,
Emberek jönnek, étkesek, vidámak,
Asszony, ki szürke, dolgos, rendes állat.
Szerelem, melyben nincs gyönyöre gátnak,
Ó, jaj – szegény, szegény sok új hegedős!
 

1907

BÖLCSŐDAL

 
Hunytszemű, kicsi pintyőkemadár te,
Hója, hahója! Neked édes az álom!
A könny, ha lehull rád, elszenderít jobban,
Nem érzed, hogy éget, úgy-e, virágom!
Nem tudod, úgy-e, hogy vergődve, sikoltva
Vágyna leborulni reád,
Hogy hazajött, hazajött nagy messze utakról,
Csodás, vad, idegen utakról
A te rossz, a te hűtlen, a te céda anyád.
Hója-hahója! Már zakatolhat a szívem,
A tiednek külön ere, élete van.
Már zúghat az átok, nem félek, hogy benned
A kárhozatom új életre fogan.
Én csendesen alvóm! A pillád se rezzen,
Míg őrület suhog az agyamon át,
Valami angyal itt tartja kezét, itt,
Vigyázza a torkod apró pihegéseit,
Mert forró zivatart lehel az anyád.
Hója – hahója! Ébren vagy-e, Isten?
Halld meg az átkomat az éjszakában!
Ha egyszer, csak egyszer még vad álmok után űz
Illatlelkek serege, kósza bűbáj, lidérctűz,
Vánkosait üresen, hidegedve találjam!
Úgy! Halottmerev legyen csöpp fülemile-lábad,
Fakó, szederjes a te szád, üde szád,
Ha még egyszer megindul a nagy, viharos úton,
Csodás, gyönyörű, idegen úton
A te anyád, a te édesanyád.
 

1907

FELFÖLDI ROMÁNC

 
A Jézus meg Péter nagy fáradottan
Szállást kértek estennet egy majorban.
Ám kérleli az asszony: “Nincs helyem!
Nehéz órám megjő az éjjelen.
A ház kicsiny. Zokon ne vedd, uram!
– Messziről jöttök? – A pitvarban van
Friss szalma. Azon elnyughattok épen!…”
És megköszönték az Isten nevében.
Éjfél előtt hördül nehéz nyögés.
Neszel Péter: “Segítsd uram a jámbort!”
“Eredj Péter, nézd meg milyen a hold?”
“Kinn jártam, uram, vérszín tűzbe volt.”
“Fordulj be hát! Még nincs itt az idő;
Gyujtogató, ki most világra jő.”
Éjfélkor hallik panaszos sirám.
“Tedd, hogy megszabaduljon már, uram!”
“Eredj megint és nézd: a hold milyen?”
“Nézvén – késformát vélek látni benn.”
“Fordulj be hát! Még ez sem jó idő!
Embervért ont, ha most világra jő.”
Éjfél után szörnyű jaj szó üvölt.
“Uram, segélj! Uram, nem hallod-e?”
“A holdat Péter!” … A hold tiszta már.
Felhőtlen égből telt, fehér sugár. —
Most megbékél az Isten és a nő;
Ember születik. Betelt az idő!
És enyhe, szent csöndesség lőn a házban.
 

1907

REGÉNY

 
Kilenc kis táviró-kiasszony
Oly aggodalmas reggel óta;
Lesik a jelzést: “Semmi, semmi!”
“Ah, jönne bár! Fordulna jóra!”
És illan a perc, száll az óra.
Egy tiszti szolga hozta reggel,
“Válasz fizetve…” – a szöveg:
“Ha nem jő hír, hogy megbocsátott
Ma délig; – jól van! Nem szeret!
Egy kis golyó… Adieu! Megyek!”
Ah, – tízre jár! (A hadnagy úr most
Gyujt káromkodva egy szivarra,
Biztatja bőszen a szakaszt, hogy:
“Át! Jobbra nézz – és indulj balra!”)
“– Tíz óra, hajh!” – “Ma délre halva!”
“Beszterce!” – “Semmi! Gabnaárak!”
“Ez az! – Újsághírek csupán!”
Az arcuk ég, a szemek könnybe,
Úgy les szorongva mind a hány,
– Kilenc kis szorgos, szürke lány.
“– Tíz óra!” (Valaki e percben
Hölgyére gondol – mosolyog.)
– “Ó, végre!” És megcsuklón, félve,
Mint síró asszony remegése,
Zörren a gép, – s kopog, kopog:
– “Nem haragszom! Rád gondolok!”
A fülledt terem egy sóhajtás,
A zörgő munkazaj pihen…
– S villanó, – fátylas szárnyon szállva
Átcsillan a regény varázsa, —
Rejtett, szerelmes, idegen —
Kilenc szegény, jó kis szíven.
 

1908