Читать книгу: «Az ember tragediaja», страница 4

Ádám

S miért, miért! e rossz fal gátol-é? —

Ki annyi sarcot vívtam a pogánytól,

Nem bírom-é áthágni ezt a sáncot? —

Lucifer

Nem ám, mert védi a kor szelleme,

Erősebb, mint te.

Ádám

Hah, ki mondja azt!

(A háttérben egy máglya világa gyúl ki.)

Az eretnekek (karban távolról)

Mentsd meg az én lelkemet a fegyvertől és

az én egyetlen egyemet az ebnek kezéből.

Szabadíts meg engemet az oroszlánnak

szájából és az unicornisoknak szarvaik ellen

hallgass meg engemet.

Hirdetem a te nevedet az én atyámfiainak;

a gyülekezetek közepette dicsérlek tégedet.

Éva

Irgalmazz, Isten, bűnös lelkeiknek! —

Ádám (visszaborzadva)

Mi rettentő dal.

Lucifer

Nászénektek az.

Ádám

Mindegy, legyen, én meg nem rettenek.

Dacolni érted mindennel fogok.

A Barátok (karban távolról)

– — öltöztessenek fel gyalázatossággal és

szidalommal, kik felfuvalkodnak ellenem.

Vigadjanak és örüljenek, kik akarják az én

igazságomat; és mondják azt mindenkor: Magasz-

taltassék az Úr, ki akar békességet az ő szolgájának.

(A fentebbi karének kezdetével Ádám, ki a zárda ajtajához lépett volt, ismét megállt, a tornyon egy kuvik kiált, a légben boszorkányok szállnak, s az ajtó előtt egy csontváz kél a földből, s fenyegetve áll Ádám előtt.)

Éva (az ablakot becsapva)

Isten segíts!

A Csontváz

El e szentelt küszöbről.

Ádám

Ki vagy te, rém!

A Csontváz

Én az vagyok, ki ott lesz

Minden csókodban, minden ölelésben. —

Boszorkányok (kacagva)

Édes vetés, fanyar gyümölcs,

Galambfival kigyókat költs.

Izóra, hívunk!

Ádám

Millyen alakok!

Ti változátok-é el, vagy magam?

Ismertelek, midőn mosolygtatok.

Mi itt valóság és mi itten álom?

Varázsotokra ellankad karom. —

Lucifer

Véletlenül mi kedves társaságba

Juték. Mi régtől várom e szerencsét,

Ez illedelmes szép boszorkahad,

Mely a mezetlen nimfát mindazáltal

Orcátlanságban messze túlhaladja,

Ez a vén bajtárs, a rémes halál,

Mely torzképezve a rideg erényt,

Megútáltatja azt a föld fiával.

Mind üdvözöllek. Kár, hogy rá nem érek

Közöttetek az éjet elfecsegni. —

(A jelenések eltűnnek.)

Tankréd, fel, Tankréd! kedvesed becsapta

Az ablakot; mit állunk itt az éjben?

A szél hideg, köszvény leszen jutalmad.

Heléne meg mindjárt jő, s mit teszek?

Szerelmeskedni nem fog tán az ördög,

Nevetségessé lenne mindörökre,

S akkor hatalmát elvinné maga. —

Csodálatos, az ember hő kebellel

Eseng epedve szerelem után,

S csak kínt arat. Az ördög jégkebellel

Alig bír tőle szabadulni jókor.

Ádám

Vezess, vezess új létre, Lucifer!

Csatára szálltam szent eszmék után,

S találtam átkot hitvány felfogásban,

Isten dicsére embert áldozának,

S az ember korcs volt, eszmémet betöltni.

Nemesbbé vágytam tenni élveink,

S bűn bélyegét süték az élvezetre,

Lovagerényt állíték, s ez döfött

Szivembe tőrt. El innét, új világba,

Eléggé megmutattam, hogy mit érek,

Ki vívni tudtam és lemondni tudtam,

Szégyen ne’kűl elhagyhatom helyem. —

Ne lelkesítsen többé semmi is,

Mozogjon a világ, amint akar,

Kerekeit többé nem ígazítom,

Egykedvüen nézvén botlásait.

Kifáradtam – pihenni akarok. —

Lucifer

Pihenj tehát. De én alig hiszem,

Hogy szellemed, e nyugtalan erő,

Pihenni hagyjon. Ádám, jőj utánam.

NYOLCADIK SZÍN

(Prágában. A császári palota kertje. Jobbra lugos, balra csillagász-torony, előtte tágas erkély Kepler íróasztalával, székkel, csillagász-eszközökkel. Lucifer mint Kepler famulusa az erkélyen. A kertben udvaroncok s hölgyek csoportokban sétálnak, közöttük Éva is mint Borbála, Kepler neje. – Rudolf császár Ádámmal mint Keplerrel beszédbe mélyedve áll. A háttérben egy eretnek máglyája ég. Estve, később éj. Két udvaronc az előtéren elmenve.)

Első udvaronc

Ki az megint, ki ottan fűtözik,

Eretnek vagy boszorkány?

Második udvaronc

Nem tudom.

Nincs már divatban, hogy még érdekeljen,

Csak söpredék gyül a máglyák köré.

S nem őrjöng az sem már öröm miatt,

Csak hallgatag néz és morog magában.

Első udvaronc

Az én időmben ünnep volt az illyes,

Ott volt az udvar, a nemes világ.

Ah, így fajulnak el a jó idők. – (Elhaladnak.)

Lucifer

Ily hűvös estve e tűz jólesik,

Bizon-bizon már jó régen melenget.

De félek, hogy kialszik nemsokára.

Nem férfias határzattól eloltva,

Nem új nézetnek engedvén helyet,

De e közömbös korban nem leend,

Ki új hasábot vetne a parázsra,

S én fázhatom. – Minden nagy gondolatnak,

Hiába, ily kicsínyes a bukása. – — (El a toronyba.)

(Rudolf és Ádám az előtérre lépve.)

Rudolf

Állítsd fel, Kepler, horoszkópomat,

Rosz álmam volt az éjjel, rettegek,

Mi konjunktúrákban van csillagom.

Baljóslatú jel tűnt fel udvarában

Már múltkor is, ott a kigyó fejénél.

Ádám

Meglesz, uram, amint parancsolod.

Rudolf

Ha majd e klimaktérikus napok

Elmúltak, a nagy műt is újrakezdjük,

Mely a minap sikertelen maradt.

Átnéztem újra Hermes Trismagistust,

Synesiust, Albertust, Paracelsust,

Salamon kulcsát és más műveket,

Mig rátaláltam az ejtett hibára.

Amint izzasztók a vénhedt királyt,

Feltűnt a holló s a veres oroszlány,

Utánuk a kettes merkur kifejlett

A két planéta egyesült hatásán,

S leszállt az ércek bölcseletsava.

De elhibáztuk a nedves tüzet,

Száraz vizet, s azért nem létesült

A szent menyegző, a dicső eredmény,

Mely ifjuságot önt az agg erébe,

Nemességet visz át a szürke ércbe.

Ádám

Értem, felséges úr.

Rudolf

Egy szóra még.

Rossz hír kering az udvarban felőled,

Hogy új tanoknak híveül szegődtél,

Rostálod a szentegyház téteit;

Sőt most, midőn anyád mint rút boszorkány

Legsúlyosb vád alatt börtönben ül,

Méltó gyanúba jössz te is, midőn

Olyan nyakasan s ernyedetlenül

Igyekszel őt kiszabadítani.

Ádám

Felséges úr! hiszen fia vagyok.

Rudolf

A szentegyház, fiam, igazb anyád.

Hagyd a világot, jól van az, miként van,

Ne kívánd kontárul javítani. —

Nem halmozálak-é kegyekkel el,

Atyád, tudod jól, korcsmáros vala

S nemességed kétség fölül helyeztem,

Pedig bizony elég bajomba telt.

Fölemelélek trónomhoz, s csak így

Jutál Müller Borbála szép kezéhez.

Azért, ismétlem, légy, fiam, vigyázó. (El.)

(Ádám gondolatokba merülve erkélyének lépcsőinél megáll. Két udvaronc az előtérbe érve.)

Harmadik udvaronc

Nézd, mint mereng ismét a csillagász.

Negyedik udvaronc

A féltés bántja szüntelen szegényt,

Hiába, nem tud új körébe szokni,

Kirí belőle mindig a paraszt.

Harmadik udvaronc

Nem fogja fel, hogy az igaz lovag,

Bár istenség gyanánt imádja a nőt,

Vérét odadni volna érte kész,

Ha rágalom érintené erényét; —

Ő hódolásban mellékcélt gyanít.

Éva  (Más csoporttal a két udvaronchoz csatlakozik, s nevetve legyezőjével a második udvaronc vállára ver.)

Ah, menj, lovag – az istenért, kegyelmezz,

Tréfáidon halálra kell nevetnem. —

Nézd, itt e két úr mily szörnyű komoly. —

Talán megszállott már titeket is

Az újitásnak átkos szelleme?

Úgy el szememből! Nem szenvedhetem

E fajt, mely olly epés, bús felfogással

Megírigyelte ezt a csillogó

Nyugodt világot tőlünk s újat eszmél.

Harmadik udvaronc

Minket nem illet e vád, drága hölgy,

Ki vágyna illyen körben változásra.

Első udvaronc

De, hogyha nem csalódom, ottan áll

Egy férfi, arcán e sötét jelek.

Éva

Férjem szegény? – az istenért, urak,

Kiméljétek meg őt az ily gyanútól

Előttem, kit hozzá szent kötelék

Csatol. – Hisz ő beteg – nagyon beteg.

Második udvaronc

Betegje tán e súgárzó szemeknek?

Harmadik udvaronc

Valóban, amit senki nem merészel,

Ő sértne-é meg féltékeny gyanúval? —

Óh, bár lehetne lovagod gyanánt

Szemébe kesztyűt dobnom a merésznek.

(Ezalatt Ádámhoz érnek.)

Ah, mester! épp jó, hogy találkozunk,

Jószágaimra kívánnék utazni,

Időjóslást szeretnék!

Első udvaronc

Én pedig

Fiamnak vágynám csillagát kitudni.

Éjfél után, múlt éjjel jött világra.

Ádám

Reggel mindkettő készen vár, urak.

Negyedik udvaronc

A társaság oszol, menjünk mi is.

Harmadik udvaronc

Lépcsője itt van – jó éjt, asszonyom.

(súgva)

Egy óra múlva.

Éva

(súgva)  Jobbra, a lugosban.

(fent) Jó éjt, urak. – Jőj, kedves Jánosom.

(Mind elmennek. Ádám és Éva az erkélyre. Ádám zsöllyeszékbe dűl. Éva előtte áll. Mindinkább besötétedik.)

Éva

János, nekem szükségem volna pénzre.

Ádám

Egy fillérem sincs, mind elhordtad immár.

Éva

Örök szükséget tűrjek-é tehát?

Az udvarhölgyek pávaként ragyognak,

Szintúgy szégyellek köztük megjelenni.

Valóban, hogyha egy-egy udvaronc

Felém hajolva, mosolyogva mond,

Hogy a királyné köztük én vagyok,

Szégyenkezem miattad, aki a

Királynét így állítod udvarába.

Ádám

Nem fáradok-e éjet és napot,

Elárulom tudásomat miattad,

Megfertőzöm, midőn haszontalan

Időjóslást, horoszkópot csinálok,

Eltitkolom, mit lelkem felfogott,

És hirdetem, mit jól tudok, hamis.

Pirulnom kell, mert rosszabbá levék,

Mint a szibillák, kik hivének abban,

Amit jósoltak, míg én nem hiszek.

De megteszem, hogy leljem kedvedet.

Hová teszem, mit bűndijul kapok?

Hisz nékem nem kell semmi a világon,

Csak az éj és tündöklő csillaga,

Csak a szférák titkos harmóniája

Tiéd a többi. – Ámde ládd, ha a

Császár pénztára többnyire üres

Sok kérelemre rendetlen fizetnek.

Tiéd lesz most is, mit reggel kapok,

S te hálátlan vagy, ládd, ez fáj nekem.

Éva (sírva)

Szememre hányod, hogy mit áldozasz,

S nem áldozék-e én is eleget,

Miattad? én, nemes háznak leánya,

Midőn kétséges rangodhoz csatoltam

Jövőmet, és nem általam jutál-e

Jobb társaságba? Hálátlan, tagadd el. —

Ádám

Kétséges rang-e hát szellem, tudás?

Homályos származás-e a sugár,

Amelly az égből homlokomra szállt?

Hol van nemesség, más ezen kivül?

Amit ti úgy neveztek, porlatag

Hanyatló báb, mit lelke elhagyott,

De az enyém örökifjú, erős. —

Óh, nő, ha te meg bírnál érteni,

Ha volna lelked oly rokon velem,

Minőnek első csókodnál hivém,

Te büszke lennél bennem, s nem keresnéd

Kivűl a boldogságot körömön,

Nem hordanál mindent, mi benned édes,

Világ elé s mindent, mi keserű,

Nem tartanál fel házi tűzhelyednek. —

Óh, nő, mi végtelen szerettelek.

Szeretlek most is, ah, de keserűen

Fulánkos a méz, mely szivembe szállt.

Fáj látnom, mily nemessé lenne szűd,

Ha nő lehetnél; a sors semmivé tett,

Mely a nőt báb-istenként tartja még,

Mint istenűl tartotta a lovagkor,

De akkor hittek benne, nagy idő volt,

Most senki sem hisz, törpe az idő,

S a báb-istenség csak vétket takar. —

Elválnék tőled, szívemet kitépném,

Ha fájna is, tán nyúgodtabb lehetnék,

S te is nélkűlem boldogabb lehetnél;

De ott van újra a már meglevő rend:

Az a tekintély – egyházunk szava;

S együtt kell tűrnünk, míg a sír felold.

(Fejét kezébe hajtja, Éva meghatva simogatja.)

Éva

No, Jánosom, oly gyászosan ne vedd,

Ha mondok is egyet-mást néha-néha,

Nem akarálak búba ejteni.

De ládd, az udvar oly csodálatos,

És hölgyei oly büszkék, gúnyosak,

Mit kezdjek én dacolni ellenök?

Nincs már közöttünk, úgyebár, harag,

Jó éjt – reggelre ne feledd a pénzt.

(Lemegy a lépcsőn a kertbe.)

Ádám

Minő csodás kevercse rossz s nemesnek

A nő, méregből s mézből összeszűrve.

Mégis miért vonz? mert a jó sajátja,

Míg bűne a koré, mely szülte őt.

Hej, famulus!

(Lucifer jő lámpával, s az asztalra teszi.)

Lucifer

Parancsolsz, mesterem?

Ádám

Időjóslatra és nativitásra

Vagyon szükségem, készíts íziben.

Lucifer

Természetes, csillámlót, fényeset;

Ki venne pénzeért rideg valót.

Ádám

De ne olyant, mely szinte képtelen.

Lucifer

Olyat nem is bírnék tán feltalálni,

Min megbotránkoznának a szülők,

Nem messiás-é minden újszülött,

Fénylő csillag, mely feltűnt a családnak,

S csak későbben fejlik szokott pimasszá. (Ír.)

(Éva ezalatt a lugoshoz ért, a harmadik udvaronc elébe lép.)

Harmadik udvaronc

Mi rég epesztesz itten, óh, kegyetlen.

Éva

Talán neked nagy már az áldozat

Az éj hüvös szelét kiállani,

Mig én egy jó, nemes férjet csalok meg,

Az ég átkát, világ itéletét

Vonom magamra éretted, lovag?

[Harmadik] udvaronc

Ah, az ég átka, a világitélet

Nem hat titkába e sötét lugosnak.

Ádám (merengve)

Kivántam kort, mely nem küzd semmiért,

Hol a társas rend megszokott nyomát,

E megszentelt előitéletet

Nem bántja senki, hol nyugodhatom,

És egykedvű mosollyal hagyhatom

Hegedni hosszu harcaim sebét. —

Megjött a kor, s mit ér, ha e kebelben

A lélek él – e kínos szent örökség,

Mit az egekből nyert a dőre ember —,

Mely tenni vágyik, mely nem hágy nyugodni,

S csatára kél a renyhe élvezettel. —

Hej, famulus! hozz bort, úgy reszketek,

Fagyos világ ez, kell, hogy feltüzeljem.

E törpe korban így kell lelkesülni

És elszakadni mocskoló porától. —

(Lucifer bort hoz, Ádám a szín végéig iddogál.)

Óh, tárd ki, tárd ki, végtelen nagy ég,

Rejtélyes és szent könyvedet előttem;

Törvényidet ha már-már ellesém,

Felejtem a kort és mindent körűlem.

Te örökös vagy, míg az mind mulandó,

Te felmagasztalsz, míg amaz lesújt. —

[Harmadik] udvaronc

Borbála, óh, ha az enyém lehetnél!

Ha Isten elszólítná férjedet,

Hogy az eget jobban fel bírja fogni,

Miért éltében mindig fáradott.

Éva

Hallgass, lovag, úgy sajnálnám szegényt,

Hogy könnyeim közt csók nem jutna néked.

[Harmadik] udvaronc

Te tréfát űzesz.

Éva

Sőt, valót beszélek.

[Harmadik] udvaronc

Ki érti ezt a rejtélyes kedélyt?

Borbála! hisz te így nem is szeretsz.

Vagy mondd, ha volnék számüzött, szegény,

Mit volnál képes tenni hívedért? —

Éva

Valóban, azt mostan nem tudhatom.

Ádám

Óh, jő-e kor, mely e rideg közönyt

Leolvasztandja, s mely új tetterővel

Szemébe néz az elavult lomoknak,

Biróúl lép fel, büntet és emel,

(Felkél, és tántorogva az erkély szélére lép.)

Nem retten vissza a nagy eszközöktől,

Nem fél a rejtett szót kimondani,

Mely majd hatalmas görgeteg gyanánt

Haladni fog a végzetes uton,

S lezúzza tán azt is, ki őt kimondta.

(A Marseillaise dallama hallik.)

Óh, hallom, hallom a jövő dalát,

Megleltem a szót, azt a nagy talizmánt,

Mely a vén földet ifjuvá teszi:

KILENCEDIK SZÍN

(A nézőhely hirtelen Párizs Greve-piacává változik. Az erkély egy guillotine-emelvénnyé, az íróasztal nyaktilóvá, mely mellett Lucifer mint bakó áll. Ádám mint Danton az emelvény széléről zajgó néptömegnek szónokol. – Dobszó mellett igen rongyos újonchad jelenik meg, és az állványnál sorakozik. Fényes nap.)

Ádám (folytatva)

Egyenlőség, testvériség, szabadság! —

Néptömeg

Halál reá, ki el nem ismeri!

Ádám

Azt mondom én is. – Két szó menti meg

A mindenünnen megtámadt nagy eszmét,

A jók számára mondjuk egyikét:

,,Veszélyben a hon” és ők ébredeznek.

A másikát a bűnre mennydörögjük,

E szó: ,,reszkessetek!” – s megsemmisülnek. —

Felkeltek a királyok ellenünk,

S eléjök dobtuk fejdelmünk fejét,

Felkeltek a papok, s villámukat

Kicsavarók kezökből, visszatéve

Trónjára az észt, e rég üldözöttet.

De a másik szózat sem hangzik el,

Mit a jobbakhoz intézett honunk.

Tizenegy hadsereg küzd a határon,

S mi hő ifjúság tódul szüntelen

Az elhullott hősök helyét kitöltni.

Ki mondja, hogy vérengző őrület

A nemzetet meg fogja tizedelni?

Ha forr az érc, a rossz salak kihull,

De a nemesb rész tisztán megmarad.

És hogyha mindjárt vérengzők vagyunk is,

Tekintsenek bár szörnyeteg gyanánt,

Nem gondolok nevemmel, légyen átkos,

Csak a haza legyen nagy és szabad. —

Újoncok

Fegyvert nekünk, csak fegyvert és vezért!

Ádám

Helyes, helyes! Ti csak fegyvert kivántok,

Míg annyi tárgyban szenvedtek hiányt,

Ruhátok foszlik, lábatok mezetlen,

Hanem szuronnyal mind kiszerzitek,

Mert győzni fogtok. A nép győzhetetlen.

Most hulla vére egy tábornokunknak,

Ki katonáink élén meg hagyá

Magát veretni.

Néptömeg

Óh, az áruló! —

Ádám

Helyesen mondod. Nincs más kincse a

Népnek, mint a vér, mellyet oly pazar

Nagylelküséggel áldoz a hazának. —

S ki egy népnek szent kincsével parancsol,

Nem bírván meghódítni a világot,

Az áruló. —

(Az újoncok közül egy tiszt kilép.)

A Tiszt

Tégy engemet helyébe,

Polgár, s letörlöm a gyalázatot.

Ádám

Dicséretes, barátom, önbizalmad,

De biztosítást, hogy szavadnak állsz,

Előbb a harcok színhelyén szerezz.

A Tiszt

A biztosíték lelkemben lakik,

Aztán imé! van nékem is fejem,

Mely többet ér tán, mint az a lehullott.

Ádám

S ki a kezes, hogy elhozod, ha kérem.

A Tiszt

S kell-é kezes jobb, mint magam vagyok,

Ki életem nem nézem semmibe?

Ádám

Az ifjuság nem úgy gondolkodik.

A Tiszt

Polgár, még egyszer felszólítalak. —

Ádám

Türelem még, a cél el nem marad.

A Tiszt

Nem bízol bennem, látom, hát tanulj

Felőlem jobban vélekedni, polgár. —

(Főbe lövi magát.)

Ádám

Kár érte, egy ellenséges golyót

Megérdemelt. Vigyétek el, barátim. —

Viszontlátásig, győzelem után.

(Az újonchad elléptet.)

Óh, bár oszthatnám én is sorsotok. —

De nékem harc jutott csak, nem dicsőség,

Nem ellenség, mely által esni is dísz,

De mely rejtekből orvul leskedik

Fondorlatával rám s a szent hazára. —

Néptömeg

Mutasd meg ujjal, és halál reá!

Ádám

Akit mutatni bírok, az meg is halt.

Néptömeg

Hát a gyanúsak? – Hisz aki gyanús,

Már bűnös is, megbélyegezte a

Népérzület, ez a nem tévedő jós. —

Halál, halál az arisztokratákra! —

Jerünk, jerünk a börtönüregekbe,

Tegyünk törvényt, a nép törvénye szent.

(A néptömeg indul a börtönökbe.)

Ádám

Nem ott van a vész, a retesz erős,

A bűzhödt lég, mely elmét, izmot öl,

Szövetségestek úgyis, hagyjuk őket.

Az árulás emelt fővel kacag,

S tőrt élesít a Konvent padjain.

Néptömeg

Fel a Konventre hát, nincs még eléggé

Átválogatva. – A Konventre később,

Gyakorlatúl előbb a börtönökbe. —

Addig szedd össze minden áruló

Nevét, Danton.

(A néptömeg fenyegetve el. Ezalatt néhány sans-culotte egy ifjú márkit és Évát mint ennek testvérét hurcolja az állvány elé.)

Egy Sans-Culotte

  Imé, itten hozunk

Ismét két ifju arisztokratát,

E büszke arc, finom fehér ruha

Világosan mutatja bűnöket!

Ádám

Milyen nemes pár. Jőjetek fel, ifjak.

A Sans-Culotte

Mi meg jerünk bajtársaink után,

Hol munka vár ránk, s vész az árulókra.

(A sans-culotte-ok elmennek a többi néppel, az ifjak az állványra lépnek. Az állvány körül csak néhány őr marad.)

Ádám

Nem értem, mily rokonszenv vonz felétek,

De önveszélyemmel megmentelek.

A Márki

Nem, Danton, hogyha bűnösök vagyunk,

Elárulod a hont, ha el nem ítélsz;

Ha nem vagyunk, nem kell hiú kegyelmed.

Ádám

Ki vagy te, hogy Dantonnal így beszélsz? —

A Márki

Márki vagyok. —

Ádám

  Megállj – vagy nem tudod,

Hogy ,,polgáron” kivül nincs cím egyéb?

A Márki

Nem hallottam, hogy eltörlé királyom

A címeket.

Ádám

Szerencsétlen, ne folytasd,

E guillotine is szinte hallgatózik. —

Lépj sergeinkbe, s pályád nyitva áll.

A Márki

Nincs engedélyem, polgár, a királytól,

Hogy idegen seregbe léphetek.

Ádám

Úgy meg fogsz halni.

A Márki

Eggyel több leend

Családomból, ki meghalt a királyért.

Ádám

Miért rohansz ily vakmerőn halálba?

A Márki

S azt véled-é, hogy e nemes előjog

Csak titeket illet, népemberek? —

Ádám

Dacolsz velem, jó, hát én is fogok.

Ki lesz erősb? megmentlek ellenedre,

S e jellemért egy higgadtabb jövő,

Melyben kihamvadt a pártszenvedély,

Hálát fog adni nékem. – Nemzetőrök!

Lakomra véle. Ti feleltek érte.

(Nehány fegyveres nemzetőr a márkit elkíséri.)

Éva

Bátyám, erős légy!

A Márki

Húgom, óvjon Isten. – (El.)

Éva

Itt is van egy fő, nem roszabb Rolandnál.

Ádám

Ne ily kemény szót e gyöngéd ajakról.

Éva

A vérpadon gyöngédebb szó nem illik.

Ádám

Az én világom e szörnyű emelvény.

Midőn ráléptél, véled egy darab

Menyország szállt le, s szentélyébe zár.

Éva

Az áldozatra szentelt állatot

Sem gúnyolák útjában a papok.

Ádám

Az áldozat, hidd el, magam vagyok.

S ha írigyelve nézik is hatalmam,

Örömtelen, megvetve életet

Meg a halált, nézem királyi székem,

Melyről mellőlem hullnak el naponkint,

S várom, mikor jő már reám a sor. —

E vér közt úgy gyötör az egyedüllét,

A sejtelem, mi jó lehet szeretni. —

Óh, nő, csak egy napig tanítanál

Ez égi tudományra – második nap

Nyugodtan hajtnám bárd alá fejem. —

Éva

S e rémvilágban még szeretni vágysz,

Nem rettent-é a lelkiösmeret? —

Ádám

A lelkiösmeret a közvilág

Előjoga; kit a végzés vezet,

Az rá nem ér körültekinteni. —

Hol hallád a viharról, hogy megállt,

Ha gyönge rózsa hajlong útain? —

S aztán ki lenne vakmerő eléggé,

Itélni a közélet emberéről?

Ki látja a szálat, mely színpadán

Egy Catilínát, egy Brutust vezet?

Vagy azt hiszik, kiről a hír beszél,

Megszűnt egyúttal ember lenni, és

Oly földfeletti lénnyé változott,

Kit a lenézett apró száz viszony,

Mindennapos gond mitsem érdekel. —

Óh, jaj, ne hidd – a trónon is ver a szív,

S Caesarnak, hogyha volt szerelmese,

Ez őt talán csupán úgy ismeré,

Mint jó fiút, s nem volt sejtelme sem,

Hogy retteg tőle s megrendűl a föld. —

S ha így van ez, mondd, mondd, mért nem szeretnél?

Nem nő vagy-é, s én nemde férfiú?

Mondják, hogy a szív gyűlöl vagy szeret,

Amint magával hozza e világra:

Én érzem, e szív hogy rokon tiéddel,

S te ezt a szót, hölgy, meg nem értenéd? —

Éva

S ha meg? Mi haszna. Más Isten vezet,

Mint akit én szivemben hordozok.

Nem érthetjük meg így egymást soha. —

Ádám

Hagyd el tehát avult eszményidet,

Mit áldozol száműzött isteneknek?

A nőt ugyis oly oltár illeti

Csupán, mely mindig ifju – és ez a szív.

Éva

Az elhagyott oltárnak is lehet

Mártírja. Óh, Danton, magasztosabb

Kegyelettel megóvni a romot,

Mint üdvözölni a felkelt hatalmat;

S e hívatás nőt legjobban megillet.

Ádám

Nem látott ember még érzelgeni,

S ha látna most, ellenség, jóbarát,

Hogy az, kit a sors korbácsolt tova,

Vihar gyanánt tisztítni a világot,

Mostan megáll a vérpadon, szeretni

Egy kisleánynál, és köny ég szemében:

Megjóslaná, hogy Danton elbukik,

Kacagna, és nem félne senki többé. —

S mégis könyörgök egy reménysugárt. —

Éva

Ha síron túl kibékélt szellemed

Levetkezi a kor véres porát,

Talán —

Ádám

Ne mondd, ne mondd, leány, tovább,

Én azt a túlvilágot nem hiszem,

Reménytelen csatázok végzetemmel. —

(A néptömeg véres fegyverekkel, lándzsákon nehány véres főt hurcolva, vadul visszatér. Nehánya az állványra hat.)

Néptömeg

Igazságot tevénk. – Mi büszke faj volt.

Egy Sans-Culotte (gyűrűt adva Dantonnak)

Imé, e gyűrü a hon zsámolyára.

Kezembe nyomta az egyik cudar,

Midőn nyakának tartám késemet.

Azt tartja e faj, hogy rablók vagyunk. —

Hát még te élsz? – kövesd testvéridet. —

(Évát leszúrja, ki az állvány hátrészén lebukik.)

Ádám (szemét elfödve)

Jaj, vége hát. – Óh, sors, ki bír veled?

Néptömeg

Most a Konventbe. Polgártárs, vezess. —

Kiszedted-é az árulók nevét? —

(A nép letakarodik az állványról. Éva mint rongyos, felgerjedt pórnő kibontakozik a sokaságból, és egyik kezében tőrrel, másikban egy véres fejjel Dantonhoz rohan.)

Éva

Danton! tekints ez összeesküvőre,

Téged kivánt megölni, én ölém meg.

Ádám

Ha e helyet jobban megállta volna,

Roszul tevél; ha nem, tetted helyes. —

Éva

Tettem helyes, s jutalmamat kivánom:

Tölts vélem egy éjet, nagy férfiú.

Ádám

Minő rokonszenv kelhet ily kebelben?

Mi gyöngéd érzés a nőtigrisé?

Éva

Valóban, polgár, úgy látszik, te is

Kékvér arisztokrataul szegődtél,

Vagy hagymázban szólsz ily regényesen. —

Te férfi vagy, én ifju s nő vagyok,

Bámúlatom hozzád vezet, nagy ember.

Ádám

(félre)Végigborzongat; elfordul szemem.

Nem bírom e szörnyű káprázatot.

Minő csodás hasonlat! – Aki az

Angyalt ismérte, s látta azután,

Hogy elbukott, az látott tán hasonlót.

Azon vonások, termet és beszéd,

Minden, csak egy kicsinyke semmiség,

Amit leírni sem lehet, hiányzik,

S minő egészen más lön az egész! —

Azt nem bírhattam, védte glóriája,

Ettől pokolnak gőze undorít el. —

Éva

Mit is beszélsz magadban?

Ádám

Számolom,

Asszony, hogy nincsen annyi éjszakám,

Ahány árúló van még a hazában.

Néptömeg

Fel a Konventre, csak nevezd meg őket.

(Ezalatt Robespierre, Saint-Just s más konvent-tagok új néptömeggel jőnek, s egy rögtönzött emelvényre állnak.)

Saint-Just

Hogyan nevezné, ő főcinkosuk. —

(A nép zúg.)

Ádám

Vádolni mersz, Saint-Just, nem ismered,

Minő erős vagyok? —

Saint-Just

Voltál előbb,

A népben. Ámde a nép bölcs, megismert,

S a Konvent végzését megszentesíti.

Ádám

Nem ismerek birót magam felett

Mást, mint a nép, s a nép, tudom, barátom.

(Ismét zúgás a nép között.)

Saint-Just

Barátod az, ki a hon ellene.

A felséges nép majd itél fölötted,

Előtte vádollak, honáruló:

Csempészetért az állami javakban,

Rokonszenvért az arisztokratákkal,

Vágyódásért a zsarnok úralomra.

Ádám

Saint-Just, vigyázz, lemennydörög szavam.

Vádad hamis. —

ROBESPIERRE

Ne hagyjátok beszélni,

Tudjátok, nyelve síma, mint kigyó.

Fogjátok el, szabadságunk nevében. —

Néptömeg

Ne halljuk őt, ne halljuk, vesszen el.

(Körülveszik s elfogják.)

Ádám

Ne halljatok hát, ámde én se halljam

A hitvány vádat. Nem győzzük meg egymást

Beszéddel. Sőt tettel sem győztetek le.

Robespierre, megelőztél csupán,

Ez az egész, ne kérkedjél vele.

Magam teszem le a fegyvert – elég volt. —

De ím, ezennel felszólítalak,

Hogy három hó alatt kövess ez úton. —

Bakó, ügyes légy – órjást vesztesz el.

(Fejét a nyaktiló alá hajtja.)