Читать книгу: «Magyar élet», страница 4

ÖVÉK A VILÁG

A gyönyörűen havas táj országútján két csilingelő szánka jött egymással szemközt. Az egyik a Halász-major felől, a másik a tengelyi puszta irányából. Azon a ponton találkoztak, ahol az országútról egy mezei dűlőre lehetett letérni, a nagy rónaság felé. Az egyik szánkának persze balra esett a letérő, a másiknak meg jobbra, A dűlőútra kanyarodás előtt egyszerre állott meg mind a két szánka:

– Hóha-hó!..

– Szervusz, Bódi! – kiabált át a Halász-majorbeli szánka ura a másikra. – Szervusz Marci! – hangzott a szivélyes üdvözlet onnan is. – Úgy látom, egyfelé törekszünk; hadd lássalak már egy kicsit közelebbről; ezer esztendeje, hogy nem láttalak.

A két úr egyszerre kezdett lecihelődni a szánkóról. De nemcsak ők, hanem a társaik is. A Halászék szánkáján, az úr mellett, egy bebugyelkázott fehér galamb csücsült, egy hamisszemű kisleány, aki, mire az édesapja lehurcolkodott, a másik oldalon már úgy leröppent az alacsony ülésről, akár a pipiske az árokpartról az útra. A másik úr, karvai Karvay Boldizsár vala a fiával, a sebesülten hazakerült zászlóssal, akit néhány heti üdülésre hazaküldtek a kórházi kezelésből. A zászlós is lelépett a szánkáról és ámbár egy kicsit bicegve, a szomszédék felé indúlt.

Mindnyájan megörültek egymásnak. Hamar kiderült, hogy ugyanegy járatban is volnának. Mind a ketten orosz foglyokat szeretnének kapni a „táborból”. Nagy a hiány munkáskézben.

– Akkor ne sokat ácsorogjunk, – indítványozta az öreg Halász. – A gyerekek üljenek a te szánkádra és menjenek elől, hogy vigyázhassunk rájok. Te pedig gyere ide hozzám, – annyi a beszélgetni valónk.

Így történt. A gyerekek a Karvayék szánkóján előre surrantak. Az öregek a másik szánon követték őket és elmélyedtek aközben mindenféle komoly beszélgetésbe, gazdálkodási bajok megállapításába.

*

A két gyerek kis ideig némán ült egymás mellett; mind a kettőn elfogódást lehetett volna észrevenni, ha lett volna, aki figyelje őket. Azután a zászlós megszólalt:

– Mondja, Katica, miért nem válaszolt a levelemre?

A sötétszemű fruska elpirult; gyönyörű, lelkes szemét a legényke felé fordította:

– Nem kaptam én magától levelet, – mondta mohó mentegetődzéssel.

A fiú olyan tekintettel csudálkozott, amelyben az örömnek s az elégedetlenségnek egyképen volt nyoma.

– Istenem – mondta – akkor mégsem úgy van, hogy szándékosan mellőzött; (emiatt volt a szemében az öröm) pedig milyen hosszú levelet írtam! (Ennek a gondolata bántotta: hogy minek vész; el éppen az ilyen levél.)

– Nem kaptam, – erősítette a kisleány; – semmit sem kaptam én.

– S ha megkapta volna a levelemet, válaszolt volna rá?

– Hogyne!

– Szívesen?

– Szívesen!

Az ifju olyat lendűlt a szánkában, hogy majdnem kifordult belőle.

– Hurráh! Akkor minden jól van; akkor nem búsulok tovább! – kiáltotta.

A leányka elpirult. Mosolygott egy kicsit, de nem merte mutatni, hogy valami kellemeset érez.

– Ne kiabáljon úgy, – súgta, jelentősen intve fejecskéjével a kocsis felé.

A fiú megértette.

– Süket, – mondta boldogan, abbeli nekiszelesedett örömében, hogy a leány ezzel a bizalmas intésével titkos összeesküvésnek válik részesévé, ő vele együtt.

– Édes Katica! Édes kis Katica! – áradozott a hevülő zászlós, de nem tudta folytatni. Csak nézte a mellette riadtan meghúzódó eleven virágszálat, aki csak a feje elfordításával próbálta megérttetni, hogy nem akar többet is hallani.

De a zászlós már máshol is kiáltotta a tűzpróbát; nem hagyta abba, amit elkezdett; csak várt egy kicsit; hisz' olyan gyönyörűséges, olyan minden vércseppet a szívére kergető érzések fojtogatták.

– Édes kis Katicám! – tört ki végre belőle, – nagyon szeretem magát!..

Ez hát megvolt mondva nyiltan. A leányka összerezzent és most már ő lendűlt olyat, hogy majdnem kiröppent a szánkából. De a zászlós utánakapott s megfogta.

– Hallgasson! Eresszen! – mondta Katica szemérmesen.

– Nem hallgattam-e eddig? – mormolta a zászlós, miközben a leány karjáról lesiklott a keze; – pedig tudta maga… tudott maga mindent. És aki nekem akkor azt meg tudta tenni, az nem lehet irántam egészen közönyös.

– Mit tettem én? Mikor tettem én valamit? – riadozott a leány és nagy szemét félénk kíváncsisággal nyugtatta a fiú arcán.

– Édes Istenem, már nem emlékszik? Igazán elfeledte? Amikor a tavasszal, – ó, már háromnegyed éve! – arra kértem magát Petőéknél a nagy kert lugasában, amikor a többiek onnan egy kicsit kivonultak, hogy eressze le a haját egy pillanatra, azt a csudaszép, rengeteg haját, csak egy gondolatnyi kis időre, s…

– Éppen akkor véletlenül leesett a kontyom; igazán nem akartam; de a tenniszezés közben meglazúlt… – hadarta a leány tiltakozva.

– Még ezt is elveszi tőlem?

Olyan nagy bánat volt a hangjában, hogy a leány megsajnálta:

– Nem veszem el, – mondta hirtelen – azért sem veszem el. Gondoljon, amit akar.

– Katicám!

A zászlós a jó meleg szánkótakaró alatt a kis leány kezét kereste.

– Adja ide, szívem, adja ide, hadd szoríthassam meg egy picit.

– Nem! Hova gondol? Nem. Látnak is…

– És ha nem látnának?

A leány hamisan mosolygott:

– De látnak.

– Feleljen, könyörgök.

– Mondtam már, hogy: de látnak.

– Katica, maga kegyetlen; látja ezt a sok havat? Maga is ilyen fehér, hideg, ragyogó, megbűvölő, de fagyos. Mondja, ha már nem bírtam magammal és mindent megvallottam, mi lesz most már énvelem?

– Az Isten majd megsegíti és hazakerül épségben, végképen.

– Nem a jó Istennel van nekem most bajom. Én most csak azt akarom tudni, gondolt-e rám… nem, ez nem elég, nekem ennél több kell, sokkal több: szeret-e egy kicsit. Mondja, kis Katicám? Gondolja meg, mit mond; mert ha nem szeret, akkor én biz' Isten nem jövök vissza többet soha – soha…

A leány megszeppent. Anyáskodó gyöngédséggel mondta:

– Lássa, nincsen esze.

– Szeret-e? Erre feleljen nekem.

– Ahogy maga mondta, – volt a rebbenős, szemérmes, halk válasz.

– Hogy mondtam? én istenkém.

– „Egy kicsit…” így mondta.

A zászlós most már nem bírt boldog meghatottságával. Odaerőszakolta a kezét a kis leány muffjába és szótlanul szorongatta az engedelmessé vált kezecskét.

A szánka eközben röpült; a havas táj egyetlen végetlen fehérségbe veszett; alig látszott rajta egy-egy kis sötét folt; egy-egy félig behavazott bokor… a csutkaföldek mentén gubbaszkodó fogolycsapatok; messzire innen néhány varjú lomhán húzott el valamerre, ahol tanyák vannak.

Olyan igazi tél volt; a lovak fülére, sörényére zuzmara-gyöngyök rakodtak le; a levegő tisztának látszott, mégis tele volt párázattál, amely parányi jegechulliatással ülepedett le a szánkára s a benne levőkre. Még a nagy csend is a teljes, tökéletes telet bizonyította. Sehol senki; még egy cippanó madár sem. És mégis tavasz volt; édes, verőfényes tavasz; a hótenger szikrázásából is kiáradó tavasz.

A zászlós megszólalt.

– Fel vagyok terjesztve kitüntetésre és előléptetésre; mindennap várom a tiszti kinevezésemet; még édesapám sem tudja; megakartam lepni, csak magának mondom meg.

A kisleány egy picit visszaszorította a fiú kezét.

– Úgy tekintem magát, mint a menyasszonyomat!.. súgta a zászlós.

– Jaj!..

– Mint a kis feleségemet!

– Jaj!

Ez a két elsugott ijedt „jaj” olyan volt a fiunak, mint a szférák muzsikája.

Mind a ketten megborzongtak, de nem a hidegtől.

– Katicám, lelkem, ezentúl, ír, ugy-e? akkor is ír, ha tőlem nem kap hírt, tudja, milyen nehéz az néha, hogy ott kint írjon az ember. Különben teszek én arról, – mondta hevesen, elszántan.

A leány megint azzal a néma kérdéssel, azzal a rebbenős tekintettel fordult hozzá:

– Tudja mit? én még ma megkérem az apjától.

– Szent isten!

– Én nem bírok úgy visszamenni a poklok tornácára, ha nincs, ami az üdvösségem reményével védjen meg minden rossztól. Ha magát most ide nem igérik, akkor én elesem, érzem…

A leány elsápadt.

– Kérjen meg inkább, csak ne mondjon ilyeneket. (A szeme elborult, könybe lábbadt.)

Összenéztek.

A fiú kivette a zsebkendőjét s meghatva törölte meg a kisleány könyes szemét. Azután egymásra mosolyogtak.

A szánka befordult az állampusztára, ahol a rabokon kívül a fogolytábor lakói is el voltak helyezve.

A két gyereknek már csak pillanataik lehettek ilyen édes kettesben. A fiú valamit akart még. Sürgetve kérdezte:

– Katicám, édes kis Katicám, addig is, amíg a szüleink megtudhatják… nem merte folytatni, benső megdöbbenéssel csak annyit tett még hozzá: —igen?!

A kisleány lesütötte a szemét és kis vártatva, alig észrevehetően bólintott; a szája csak annyira nyílt meg, amennyire egy lélekzetvételhez kellett. A fiú mégis meghallotta a remegő ”igent…”

*

Amikor a szánkák megállottak s az urak kiszállottak, a két öreg elbámult a fiatalokon.

– Nézd, – mondta Halász Karvaynak, – nézd, milyen pirosak; majd kicsattan az arcuk.

Karvay-papa legyintett:

– Hja, a fiatalság! Ezeké a világ.

VACSORAKÖZBEN

Az úr (zajjal lép be az előszobába; ledobja a botját a sarokba, a kalapját a fogasra lódítja; a kézelőjét rángatja-igazgatja, úgy halad befelé a lakásba. A szobaleány riadtan lép félre előle. Az ebédlőben a terített asztalnál már ott ül az asszony. Vacsora ideje van): – Jó estét, édesem; ezt már igazán nem kellene tennie… Utánam küldöz a kaszinóba, az ember röstelkedik; még majd ”alakká” leszek, akinek számon tartott kimenője van… Afféle papucshős-hírem támad; tetszenék ez magának?

Az asszony (szép, komoly arcú fiatal nő, csupa erély és nyugalom): – Isten hozta, Kálmán; most félkilencre van és maga azt mondta, azt igérte, hogy nyolcra itthon lesz. Csak a rendes pártiját játszotta a kaszinójában s én tudtam ezt. Nem zavartam meg tehát olyasmiben, ami az elmaradását indokolná. S a vacsorát én nyolc órára készíttettem el.

Az úr (indulatosan): A vacsora!.. bánom is én a vacsorát!

Az asszony (nyugodtan): De én bánom.

Az úr: Akkor tetszett volna magában vacsorázni.

Az asszony: Erről lehetne beszélni – ezutánra. De mára ilyen megállapodásunk még nem volt. És maga nyolcra igérte, hogy itthon lesz.

Az úr (legyint és dünnyög): – Igértem; persze, hogy igértem, de ottfeledkeztem.

Az asszony:– És ha én ”feledkeztem” volna valahol s aztán most maga várna?

Az úr (felpattan): Az más!

Az asszony: Miért más, ha szabad kérdeznem? Azt hiszem, sőt bizonyosan tudom, hogy ebben alaposan téved; de most együnk. (Csönget, a szobaleány behozza a tálat, leteszi az asztal közepére, aztán kimegy. Ez a házirend. A cseléd minél kevesebbet legyen útban. Az asszony folytatja): Evésközben is beszélgethetünk. Lássa, spárga van, tejföllel, ha az ilyesmivel sokáig várunk, tönkremegy, odaég, elsül; nem volna kár érte?! De hisz' nem is a spárga lényeges, hanem a szótartás. Nézze, itt van egy pár szép vastag szál, nagyon friss, tartsa a tányérját. Ha az ember azt mondja, nyolcra itthon leszek, akkor nyolcra legyen itthon. Miért más az, ha magáról van szó? Most már megmondhatja. Kíváncsi vagyok rá.

Az úr (kissé gúnyosan és benső bosszankodással): Köszönöm a szíves engedelmet. Azért más, mert én férfi vagyok; a ház feje vagyok: azt tehetem, amit nekem tetszik; vagy nem?!

Az asszony (határozottan): Nem.

Az úr (leteszi a villát, úgy néz kérdően a feleségére. Vár.)

Az asszony: Nem teheti azt, ami ellenkezik az illemmel, az udvariassággal, a gyöngédséggel, egy szóval mindazzal, amire én a férjemtől feltétlenül számítok.

Az úr: No, és olyan nagy dolog volt?..

Az asszony: Hogy a partija időn túl is előbbre való legyen nálamnál?! Igen, ez nagy dolog.

Az úr (magában lázadozva): És ugyan mit tennél, ha azt mondanám, hogy ilyen semmiségek miatt nem engedem magamat kizökkenteni a kerékvágásomból? Mert az csak frázis, hogy a párti előbbvaló lenne náladnál, ebben megnyugtatlak.

Az asszony: Köszönöm. De ha ezentúl nem tartod meg a szavadat, akkor majd én is feloldva érzem magamat az enyém alól.

Az úr (gúnyosan): Ah, lám, a kis Francillon!

Az asszony: Erre nem gondoltam, de különben is tévedsz; én nem lennék „Francillon”; Francillon egy szegény, kapkodó, vergődő asszony volt, minden igazi határozottság nélkül.

Az úr: Ugy! S te nem lennél az?!

Az asszony: Nem. (Csenget. A szobaleány másik tálat hoz és kimegy.)

Az úr (nagy szemet meresztve): No, és?

Az asszony: Egyék ebből a rántott bárányból szerencsére még nem száradt ki; Teréz nagyon ügyes leány; – mit jelent az, hogy: ”no, és?”

Az úr: Várnám a folytatást.

Az asszony: Egyelőre nincsen. Én nem fenyegettem magát semmivel sem, mert nem gondoltam rá, hogy fenyegethetném is. De —én szótartó vagyok.

Az úr: Hm-hm!

Az asszony: Lássa Kálmán, magának tudnia kellett, hogy kit köt az életéhez, vagy: hogy kihez köti magát, amikor utánam járt. Én egy pillanatra sem tévesztettem meg; nem voltam megalkuvó. Amikor a szerelmét megvallotta, nyiltan néztem a szemébe, úgy mondtam, hogy én is szeretem magát; de azt is megmondtam, hogyha csalódnám magában, ha kiábrándulnék, akkor bizonyosan nem szeretném többé és akkor nem is maradnék maga mellett. Én úgy tudtam, hogy maga tetőtől talpig úr, hogy eszes, finom ember, hogy magában meg lehet bízni és hogy engem szeret; természetesen: nagyon szeret. Nos, én feltétlenül számítok arra, hogy maga mellettem és velem szemben mindezt a tulajdonságát állandóan megtartja és engem boldoggá igyekszik tenni mindenképpen. Én ebből nem engedek.

Az úr (kissé nyugtalanul): Mi panasza lehet rám?

Az asszony: Egyelőre még nem sok, de éppen azt akarom biztosítani, hogy ne is lehessen. Sem ma, sem holnap, sem azután. Hat esztendeje tart a mi boldog házaséletünk és ha nem lehet boldogabb, mint eddig volt: kevesebbel sem érem be, erről biztosítom. Én semmiféle újítást, változtatást, más életrendet, sem ezen, sem azon a címen el nem fogadok; semmivel, ami az eddiginél lelkileg kevesebb, vagy hátrányosabb, be nem érem. Ahogy kezdtük, úgy folytatjuk, vagy sehogy. Hat esztendő alatt maga egyszer sem, – újra mondom – egyszer sem látott engem felületesnek, maga iránt kevésbé figyelmesnek, gyöngédnek, odaadónak; vagy tán magának azért volna joga ilyesmihez, mert férfi és mert ráadásul még férj is? Hatéves férj, harmincötéves korában, az élete tetején, amikor a legférfiasabbnak kell lennie?

Az úr: Igen, igen, tudom; mindez nagyon szép, de vannak az életben konvenciók…

Az asszony: Amelyek közül az első az, hogy a feleség soha elhanyagolva ne legyen, egy másodpercre, egy pillanatra sem. Az a ”feleség” elvégre is sokkal többet tesz az uráért s az urának, amikor neki adja az egész tiszta lényét, az érintetlenségét, az egész életre szóló hűségét; azt a szándékát, hogy csak őneki éljen, hogy végigdajkálja bár még oly erős, hatalmas, férfias urát is az életen: mint amit a sokszor sokfelé tépett férfi egyáltalában adhat a nejének, még a legjobb szándékok mellett is. Ha az érzelmekben s ha a ragaszkodásnak minden nyilvánulásában nincs teljes egyenlőség és ha a nő ebben megrövidültnek érezheti magát, akkor nagy igazságtalanság történik vele még akkor is, habár egyébiránt tejben-vajban fürödhetnek. A nagy mód, a ”jó élet” sohasem elégítheti ki az igazi asszony lelkét; már pedig, ha a lélek nélkülöz, akkor az álmodott boldogság szertefoszlik s az asszony vagy boldogtalanná vagy a világ szerint rosszá, vagy mindkettővé válik…

Az úr (közbevág): – A ”világ szerint”? Csak a világ szerint?

Az asszony: A legtöbb esetben —csak. Hisz tíz úgynevezett ”rossz” asszony közül legalább hetet az ura maga ront el azzal, hogy nem tud, vagy nem akar vele okosan bánni; hogy a lelki életével nem, vagy alig törődik; hogy a hangulatait, benső nyugtalanságait meg nem látja, meg nem érti, azokkal nem foglalkozik; hogy magára hagyja az aszszonyt sok fájdalmas, titkos tűnődéseivel, amelyek eleinte talán a férjet illetik, de később eltérülnek valami új lelki élet irányai felé. Az a férj, aki azt hiszi, hogy lelkes asszony – aki tudnillik nem báb és nem gép – beérheti azzal, hogy őt jó gazdasszonyként kiszolgálja, máris elvesztette a feleségében az igazi élettársat; – és vajjon lehet-e megalázóbb, szörnyűbb az önérzetes asszonyra, mint annak a sejtése, megerősödő tapasztalata, hogy az ura, amikor hozzá közeledik, nem a lelkét, hanem a testét követeli s ő maga is nem az érzelmét, hanem az ösztönét hozza, kínálja?! Erre a sorsra jutni én nem akarok, nem is fogok.

Az úr (nagy szemet mereszt): – S te azt hiszed, azt hihetnéd… hát nem látod napról-napra, hogy kim vagy?

Az asszony: – Dehogy nem; látom én azt; de látni is akarom mindig, folyvást. Azt mink nem fogjuk elkezdeni, hogy férjemuram külön keresse a maga passzióit, – mert akkor mindjárt be is végeztük. Én nem vagyok és nem leszek „pótolható”. Nekem minden kell, vagy semmi. Én azt akarom, azt várom, azt követelem, hogy az uram a legnagyobb és egyetlen boldogságát abban lelje, érezze, ha a hivatásán kívül, amely előttem is szent és mindenek fölött való, egyedül nekem élhet. Az uram szerelmének a bensőséges heve rám is ragad, engem is szerelemmel telít meg; de a hidegülésétől egyszerre megdermedek; én tudom az asszonysiker legnagyobb titkát, talizmánját: mindig csak visszaadni, – adni csak a nagyon szerelmes egyetlenegynek, akinek a határtalanul édes boldogsága által válunk magunk is boldoggá, legyőzötten is diadalmassá. A magamfajta asszony várát nem lehet bevenni; azt csak feladni szoktuk annak, akin diadalmaskodunk, mert rabunkká tettük azzal, hogy szerethet bennünket.

Az úr:– Ejnye, de sok furcsát tud maga, galambom.

Az asszony:– Gondolkodom; ennyi az egész

Az úr:– Az istenért, mikor ér rá mindezt így kieszelni?

Az asszony:– Amikor magamban vagyok. Amikor maga a pártija után fut.

Az úr:– Ohó, alig néhány napja, hogy rákaptam egy kicsit arra a „pártizásra”…

Az asszony:– S máris azt hiszi, hogy a spárga várhat magára nyolc helyett félkilencig.

Az úr (mosolyog): – A spárga?

Az asszony:– Vagy én. Hát nem mindegy az?

Az úr:– De mennyire nem! (Felugrik, odasiet a feleségéhez s kezet csókol neki.)

Az asszony (derülő arccal engedi, hogy az ura becézze): – Nem volt jó a spárga?

Az úr:– Ej, mit a spárga!.. te vagy jó, gyönyörüm, te!

Az asszony:– Hízelkedő! Ne higyje, hogy ezzel félrevezet. Ma nem hiszek magának; egyszer már szószegő volt.

Az úr (hevülőben): – Soha többet!. Csókolj meg.

Az asszony (elfordul): – Ma nem.

Az úr:– Éppen ma; most, mindjárt!

Az asszony:– Nem, nem! (Ellenkezik.)

Az úr:– Ne légy kegyetlen, ne bánts!

Az asszony (kacag): —Én bántom? Mivel?

Az ura erővel megöleli. Mind a ketten elfojtva, fuladozva nevetnek.

Az asszony (kiszabadítja magát): – Menjen a kaszinóba; várja a pártija, siessen.

Az úr:– Nem kell; csak te kellesz; ha megcsókolsz, holnap kilépek a kaszinóból.

Az asszony:– Hátha nem csókolom meg?

Az úr (egyet gondol, de nagyot): – Akkor is kilépek!

Az asszony (kitárja a két karját): – Akkor gyere ide!..

Mind a ketten a teljes diadal érzetével ölelik meg egymást.

EGYMÁS ÖZVEGYEI

Parády Ambrus, a Nyírség első gavallérja, elvette a szépséges Tary Évát, akinél nekivalóbb párt hetedhét országon sem találhatott volna. Mégis nagy baj lett a dologból; – pedig nagyon boldogan kezdték.

Azért illettek össze annyira, mert mind a ketten egyformán szilajak, szertelenek, kiszámíthatatlanok voltak; így hát tetszhettek egymásnak. Már az a mód is, ahogy Ambrus udvarolt és a szerelmét bizonygatta, szörnyen a kedvére volt Évának. A legény azon kezdte, hogy aki fiatalember komolyabban mert forgolódni a kiválasztotja körül, azt mindet kardélre hányta, lévén a legjobb bajvívója nemcsak a Tisza-vidékének, hanem az egész országnak is. Okot könnyű volt találnia az ilyesmire; kivált minthogy az ellenfelei is többnyire „nyíri bicskások“ voltak; ami alatt a virtusságot kell érteni, minden rosszabb vonatkozás nélkül.

De nem is volt csuda, hogy Ambrus-barátunk bomlott Éváért. Édesebb kis teremtést nem szülhet földi anya. Olyan volt Tary Éva, mint egy pompás kis kolibri, amelynek fülemülehangot adott az a nagy Titok, aki a világot rendezgeti és kormányozza. Afféle tündérke volt. aki földi mulatozása közben éjfélen túl is itt maradt és azután nem bírt visszatalálni igazi hazájába.

A járása-mozgása eszébe juttatott az embernek egy szál virágot, amelyet a szellő sodrít arrább. Szemében a bűbájos nyári éjszakák fénye derengett. Szája szögletén állandóan ott hamiskodott az a férfibolondító mosolygás, ahogyan senki más sem mosolygott a világon. Ha megszólalt, az a legszebb zenével ért fel, – kivált Parády Ambrusnak.

Amikor végre úgy elverekedte a legény a vetélytársakat, hogy már senki sem mutatkozott közülök a szemhatáron, akkor azt mondta Évicának lássa, magát most már úgysem veszi el senkisem; tudja mit, legyen a feleségem.

Tary Éva kacagott egyet és – Parády Ambrusné lett.

*

Attól a naptól kezdve Ambrus meghalt a régi társaságára nézve. Amilyen mulatós, nagykedvű legény volt azelőtt, olyan bolondul szerelmes férj vált belőle. Kivitte az ő kis kolibriját a pusztai kastélyába és olyan mézesheteket élt ott vele, hogy még a legjobb pajtásai sem hallották többet a hírét. Színét annál kevésbé látták. Ez a rejtett boldogság majdnem teljes két esztendeig tartott. Akkor egyszerre az történt, hogy Ambrus betoppant egy este a cimborái közé, akik éppen mind együtt voltak. El lehet képzelni, hogy fogadták; micsoda gaudium lett abból. Ambrus csak hajnalban fogatott be s ugyancsak jókedvűen csördített a „négyes“ közé. Hosszú ostora csapójával megcsípte az ostorhegyes fülét s hajrá, röpült haza.

A tajtékzó lovak olyan dübörgéssel robogtak a kastély boltíves kapuja alá, hogy még az emeleten is fel kellett arra ébredni.

Éva asszony becsöngette a szobaleányát. Mi történik odalent? kérdezte csicsergő madárhangon s az orrocskáját egy kicsit kidugta a selyempaplan alól.

Már fényes reggel volt s a szobaleány az ablakból jól láthatta, hogy mi történt odalent. – Az úr jött meg, mondta félénken, mintha attól tartana, hogy ő kap ki az úr helyett, aki ilyenkor kerül elő.

De az asszonyka nem volt többre kíváncsi. Csak ennyit mondott: – Maris kérem, zárja be az ajtót belülről kulcsra; maga pedig menjen ki szépen a fürdőszobán keresztül. Azzal már át is billent a másik oldalára és csakazértis édesdeden folytatta megzavart álmát.

Kopogtatott-e Ambrus azon a bezárt ajtón, arról nem szól a krónika; hanem a cimborák aznap este megint nagy murit csaptak, mert vacsora idejére megint ott volt köztök a „megtért”. Persze hogy folyt a pezsgő, húzta a cigány, csendült a pohár, meg a nóta.

Hanem erről már mindenki tudott másnap. És mindenki találgatta, hogy mi lehet az oka az Ambrus nagy kedvének. Akik legkevesebbet kutatták, azok beérték azzal, hogy vállat vontak és azt mondták: kutyából nem lesz szalonna. De olyan is volt nemcsak egy, aki egyebet sejtett s az asszony körül tapogatódzott a gyanújával.

Ambrus senkivel sem törődött; megjött harmadnap is, negyednap is, meg a negyedik héten is: – mindennap. És mindennap hajnalban fogatott be.A cimborák már kezdtek végképen kidőlni mellőle.Csak ő maradt egyformán ugyanaz. Mulatott, de veszett jókedvét senkisem tapasztalta. Az úri illendőség határán túl semmit sem követett el; el sem hitték neki a cimborák, hogy igazán mulat. Még amikor nagy ostorpattogtatással kihajtott is hajnalonkint a városból, úgy ült a bakon feszesen, mintha kőből lett volna,

Addig-addig, hogy a szépséges Tary Éva egyet gondolt és amikor egyszer megint egymagára maradt, összecsomagolt s hazaszökött a szüleihez, búcsú nélkül.

Most azután egyszerre minden kisült. Most már mindent tudott a világ. – Na úgy-e, hogy az asszony körül volt baj? – Bizonyos, hogy válnak. Ezek egymásra úntak.

Hanem amelyik nyelves cimbora először tett csiklandós célzást az esetre, az kapott Ambrustól mindjárt egy olyan simogatást az arcára, hogy vánkossá dagadt tőle az ábrázata. Ebből természetesen újra csak párbaj kerekedett, ami annyit változtatott a helyzeten, hogy a cimbora dagadt arcából snicli lett.

Ezek után már csak a suttogók folytatták az érdeklődést; azok is titokban. De még így is a füléhez jutott Ambrusnak, hogy van már valaki, aki a válás után szívesen elvenné Tary Évát s ezzel a komoly szándékkal teszegeti tiszteletét az asszony szüleinél.

Ambrus befogatott és odahajtott a felesége lakása elé. Éppen jókor. Az a bizonyos kérőjelölt is akkor érkezett meg, mintha hívásra jött volna. Ezt, szegényt, már csak úgy magyarázat nélkül érte a szenteletlen bérmálás. Másnapra pedig csak a félfeje látszott ki a pólyából, amelybe a párbajdoktorok bepakkolták.

Ezek után éppen ott volt Tary Éva, ahol akkor, amikor először udvarolt neki az ura ilyenformán.Elkerülte a házokat mindenki, aki gyanus lehetett. Ha százszorta gyönyörűbb és megejtőbb lett volna is az éjfélszemű lidércke, még akkor sem akadt volna, aki megkockáztassa a közeledés következményeit. Úgy illett, hogy Ambrus úr ezért kárpótolja valamiképen az ő unatkozó kis életpárját; tehát nagyon udvarias levélben meghívta vacsorára – a cimborák asztalához; minthogy éppen a születése napját készült megtartani.

Tary Éva dacosan szorította össze éles, hófehér cicafogát és azt üzente a levélre, csak úgy szóval, hogy: – „Köszönöm, ott leszek!”

Ott is volt. Talán kiváncsiságból, hogy ugyan hogy mulat az ura, amikor neki mulat. Vagy csak mérges „azért is“ volt az elszántságában: ne higyjék, hogy bántja valami, amit az ura művel.

A cimborák asztala egy virágoskert volt akkor este. A főhelyen rózsakoszorús trónocska várta az ünnepelt vendéget. A cimborák frakkban. A cigány úgy húzta, hogy nemcsak a hegedűje sírt, hanem azok is, akik hallgatták. És mindig Éva asszonynak húzta. És mindig az ő nótáit húzta.

Ambrus, mint házigazda, az asztal végén ült, szemben Évicával, aki mellé két java-cimboráját ültette, akik híres udvarlók voltak. Adta, hogy nem féltékeny. A cimborák tehát udvaroltak is – módjával. Tudták, hogy rajtok a férj szeme. A gazda csak onnan messziről mosolygott át a főhely felé és emelgette aközben néha a poharát, mutatva, hogy most a „vendég” egészségére iszik. Egyébiránt úgy átengedte a teret a cimboráknak, hogy Éva asszony, aki a meghívást valami másra magyarázta titokban, megállapította hallgatólagosan, hogy ez már igazi sértésnek is beillik. Csak azért is mulatott. Húzatta, és koccintott a szomszédaival. Az urával csak úgy „par distence”; mutogatva neki, hogy „szervusz”!

Éjfélkor előállott a hintós fogat, hogy hazavigye az asszonyt. A szent János áldomása után úgy kisérték le Tary Évát valamennyien, mintha testőrei lettek volna. Az inas felült a bakra; a cigány a Rákóczit húzta s a parádés kocsis a lovak közé suhintott.

Hogy azután hogy folytatták a cimborák kivilágos-kivirradtig, azt csak hallomásból tudta meg Tary Éva.

Én is így tudtam meg ezt is, meg mindent, amit a városban széltében beszéltek.

Valahol Beregben vadásztam akkoriban és hazafelé útba ejtettem nyírségi ösmerőseimet.

Parády Ambrussal valamikor nagyon jó pajtások, sőt jóbarátok voltunk. Együtt faragtuk az iskola padját és együtt buktunk meg a számtanból. Később, mint nagy diáikok, együtt és egymásért verekedtünk a szatmári gubás-legényekkel, valami leányügy miatt. Az ilyesmi jobban összeforrasztja az embereket, mint akármilyen vérrokonság.

Vágytam rá, hogy lássam az én régi jó kenyeres pajtásomat, akinek a sorsa iránt különösen is felkeltették az érdeklődésemet azok a mendemondák, amelyek róla az egész környéken szárnyaltak.

Bizonyos voltam benne, hogy Ambrus megörül, ha meglát. Minthogy a mulatság után bent maradta városban, felkerestem.

Olyan bolond örömben sem láttam még valakit azért, hogy engem ölelhetett. Én pedig a viszontlátás első becézgetese után mindjárt belevágtam a fejszémet abba a kemény fába, hogy a régi testvériség jogán megkérdezzem tőle: mi igaz abból a sok mindenből, amivel őróla tele van itt a világ.

A barátom elkomolyodott. Szép, férfias arca elborult. De nem neheztelés volt azon, hanem szomorúság.Pár pillanatig így nézett rám, azután megszólalt:

– Tudod, öreg, tulajdonképen minden igaz és mégis semmisem igaz, – kezdte. – Neked, nem bánom, elmondom. Ugyis nyomja a lelkemet; pedig senkim sincs, akinek ezt a furcsa züllésemet megmagyarázhatnám. De már benne vagyok és ebből nincsen szabadulás.

Lenyomott egy karosszékbe és mellém telepedett. Azután hol hévvel, hol ellágyulva a következőket mondta:

„Nagyon szerelmes voltam a feleségembe, amikor elvettem. De még szerelmesebb lettem belé, amikor belekóstoltam abba a bolond nagy boldogságba, amit teste-lelke árasztott számomra. Én nem tudom, mi volt abban a csöpp asszonyban annyi felséges jó; de olyanná váltam attól, mint a megrögzött mákonyevő.

Szerelmes voltam, ész nélkül és mohón. Bele nem fáradtam ebbé az érzésembe. A gazdaságomban találtam annyi foglalkozást, hogy a feleségem néha magára maradhatott; éppen eleget arra, hogy meg ne únhassa Örökös udvarlásomat, hízelkedésemet, kedvének keresését. Amikor előkerültem és ujra megöleltem, az énnekem az igazi mennyország volt.

Persze, te azt hiszed: nem is lehetett másképen, csak úgy, hogy ő is így szeretett engem. Hisz' a házasságunk szerelmi házasság volt, egyetlen bárányfelhőcske nélkül az egünkön. Hát 'iszen szeretett. Valahogy józanul, okosan, finoman, diszkréten; – válogass, kérlek, ezekben a körülírásokban, amelyek mindegyike kétségbeejtheti a nagyon szerelmes férfit.

A feleségem akkor csókolt meg, amikor akartam, – de csak akkor. Megölelt, ha kivántam; de magától sohasem fúrta magát a két karom közé. – Nem így szerettem én és nem így akartam, hogy szeressenek.

Ugy éreztem, hogy már kínozom tapadásommal, a nagy vágyammal. Pedig azt szerettem volna, hogy élni se tudjon nélkülem; hogy elválhatatlan legyen tőlem. Sohasem hittem volna, hogy ilyen bolondja lehet a férfi egy asszonynak. És hogy éppen én lehessek valaha az a férfi. Ha ezt emlegettem neki, mosolygott. Mintha azt mondta volna: maga poéta! hogy kiszínez magának valamit s aztán azt szeretné, hogy én is olyan poéta legyek, mint maga. De hisz, akit maga kíván, az csak egy álomkép…

Ijedten hagytam abba ezt a képzelődésemet. Hátha még valóra talál válni. De nem sokáig bírtam elterelni gondolataimat eszelős vágyamtól. Elkezdtem az én rejtelmes hűvös tündérkémet még hevesebben ostromolni: hátha végre mégis lángot fog a szíve. Az erős, nagy szerelem csudát művel; annak nem lehet ellenállani. Az előbb-utóbb gyujt.

Tanítgattam, kérleltem; esdekeltem neki: mondj már valamit, édes, amire úgy vágyom tetőled; ölelj meg egyszer már magadtól, nagyon-nagyon… ne engedj elepedni, kis madaram; csicseregd bele a lelkembe a szerelmedet, hisz' énnekem csak te kellesz a világon.

Ilyenkor félénken nézett rám. Mosolygott; megriadt; – hirtelen, de csak pillanatra megölelt; mintha lepke szárnya érintett volna, olyan röptében megcsókolt és elfutott. Ezt így cselekedte százszor, – mindenkor. A lelkemet tettem a lába elé; de ez az angyalszemű kis ördög nem bírta mutatni, hogy szeret. Pedig én ez után tikkadoztam.