Читать книгу: «Magyar élet», страница 11

A MÁSIK MIATT

Azon a végzetes napon valami első előadásra ment volt Hadady Zoltán, a „Hajnal” belső dolgozótársa s az újabb irodalom egyik reménysége, akinek már az arcképét is közölték a lapok. Egyelőre ugyan nagyon szerény írósorban levő fiatalember volt; de szelíd kis felesége feláldozó és mindenről lemondó jóvoltából elég tisztességesen éldegélt a munkássága után. A viruló élet reménységei előtte voltak s bizakodó kedvvel várta az igéretekben gazdag jövőt.

Amikor a színházban körülnézett, az egyik sarokülésen megpillantott valakit, aki merőn és kiváncsian erőszakolta a szemével, hogy észrevétesse magát. Egy halavány fiatal nő volt az, nagyszemű, mély nézésű; a fején az éjszaka sötét rengetegével.

Hadady érezte, hogy az arcába fut a vér.

Pár pillanattal előbb még haza gondolt arra a jó kicsi asszonyra, akit a házi gond kötött, míg őneki könnyű alkalmai lehettek rá, hogy jól töltsön egy-egy estét. A felesége bizony csak ritkán juthatott el valahová. Neki elég volt az, ha az ura elmondta az egész színdarabot apróra és olyan részletesen, hogy majdnem végig is játszotta, minthogy emlékezni tudott a szavakra, a hatásos mondásokra, a színészek mozdulataira. Az ajakán csüggő, szavait leső asszonyka szemébe könnyeket csalt az érzékeny jelenetekkel. A vidámakkal megkacagtatta. Az asszony száz szinházért sem adta volna, hogy ilyenkor az uracskája nyakába ugorhatott. – Minek nekem egyéb, ha te itt vagy! – mondta nagyon szerelmesen. Egyetlen törekvése az volt, hogy boldog legyen mellette az ura; hogy ő annak az édes fiúnak az őrzőangyala lehessen; egy kicsit a mamája, és nagyon, de nagyon a felesége… Megrakták csöppnyi fészköket, mint a madár, és dallal a lelkökben, boldogsággal a szívökben, élvezték azt, hogy fiatalok és hogy az egymáséi. Előttök volt az egész titkos, bizonytalan, küzdelmes és érdekes élet, ki tudja mi mindennel tele. De ők csak az örömet és a sikert remélték. Hisz Hadady telistele volt lázas ambícióval arra, hogy íróvá, költővé, nagygyá, igazivá küzdje fel magát; hogy dicsőséget arasson; hogy hírneves legyen, akit a diadalai minden egyébért kárpótolhassanak, amit az élet fájdalmasan mérne rá. És ebben a boldogító reménységében ott volt mellette ez az édes jó asszony, aki csudásan finom megértéssel tudta szeretni a munkáját s olyan szépen, okosan, melegen, lelkesen érdeklődött minden iránt, amit dolgozott, hogy a legkisebb valamirevaló alkotása sem maradt jutalmazatlanul. Első közönsége ez a jó kis lélek volt; ez az okos szent; ez a föltétlenül hűséges élettárs, aki a szépségét, melegségét, gyöngéd simulását, osztatlan ragaszkodását adta neki szerelmes rajongással. Igazi gyöngy volt ez a drága asszony s annyira minden kacérság és hamisság nélkül való, aminőnek a régi nagy mesterek Madonna-képei sejtetik a tiszta női eszményt.

Erről a tökéletes feleségről vonta el most a figyelmét az a másik.

Szinte meghökkent, amikor megösmerte Vári Juditot, a pallagi kasznárkisasszonyt, akibe valaha diákkorában nagyon szerelmes volt. De az élet szétválasztotta őket. Hadady akkor még csak érettségiző diák volt; alig egy-két évvel idősebb Juditnál: – nem lehetett azt végigvárni, amíg számottevő valakivé válik. Ha Judit várt volna is rá, a szülei bizony nem voltak erre hajlandók; nekik nem volt vesztegetni való idejök és habozás nélkül tépték szét a pókhálószálakat, amelyekkel a két gyerekember szíve össze volt kötve. Judit férjhez ment, mert vasfejü apja úgy akarta…

És most, esztendők sora óta először, megint látják egymást.

Úgy jelent meg Hadady előtt az ő első szerelme, mint áz álombeli bolygófény, amely ösmeretlen világok felé csalogat. A következő percben már ott is volt Judit mellett.

– Rám ösmert? – kérdezte az asszony diadalmasan és az ő arcára is szökött egy kis szokatlan pirosság. Azután bemutatta Hadadyt az urának. – A híres író, – tette hozzá, amitől Hadadyn büszke öröm érzete futott végig. – A férjem: Parti János, folytatta; – vállalkozó. – Eljöttünk Pallagról; lehetetlen olyan kisvárosban élni. Itt van lakásunk a Bajnok-utcában; huszonötödik szám, második emelet, szemközt a lépcsővel. (Az urához fordult.) Hadady gyermekkori pajtásom. (Visszabillentette a fejét Hadadyhoz.) Hát magával mi történt azóta, mondja el. Nagyon kíváncsi vagyok; de mindenre ám.

A két úr kezet fogott. Hadady titokban végigvizsgálta Parti Jánost. Hát ez az ura, gondolta kicsínylően. A vállalkozó semmit sem gondolt. Ö biz' nem, sokat tudott arról, hogy ki híres író, ki nem. De a felesége gyerekkori pajtásával barátságosnak illett lennie.

Zoltán felelt az asszony kérdésére.

– Megházasodtam, mondta olyan hangon, amelyben majdnem mentegetődzes volt. – Alig bírt a Judit szemébe nézni. Hisz' valamikor azt esküdték, hogy egymáséi lesznek. Az az eskü most is feszélyezte; pedig Judit szegte meg előbb.

Felvonás közben végigsuttogták az egész szünetet s színház után Hadady előbb hazakísérte Partiékat, csak azután ment a szerkesztőségébe, hogy a kritikát megírja. Olyan is volt az. Igazi robotmunka. Az esze máshol járt. Érezte az asszony kézszorítását, amellyel elváltak; hallotta a hangját, amikor azzal búcsúzott, hogy: „a viszontlátásra”. – A múlt idők szele csapta meg; – tele volt azzal az orgonailattal, amely már akkor régen is kedvelt virága volt Juditnak.

Otthon fáradtság ürügyével elhalasztotta a darab elmondását.

A felesége megsimogatta a fejét, megcsókolta a homlokát; megigazgatta az ágyát s lefektette, mint a gyermeket. Csicsijgatta, bubusgatta, kényeztette. Úgy tett-vett körülötte, mintha fehér galamb szálldosott volna a szobácskában, amelynek minden zuga a gondos, szorgalmas, fáradhatatlanul jóságos, gyöngéd kis asszonykéz nyomán szépült.

Hadady lehúnyta a szemét és megpróbálta, hogy csak a feleségére gondoljon. De aztán mégis Juditra gondolt. Felújult a lelkében minden; rég elfelejtett pillanatok emléke tért vissza; kivált az, amikor egy szeptemberi alkonyaton ezt súgta a Judit fülébe: te leszel a feleségem, vagy senki.

Hányszor mondta neki azután borzongó gyönyörűséggel, nagy titokban: – édes kis feleségem! … És Judit – íme – a másé. És őneki is más a felesége.

Erőnek erejével igyekezett elfordítani a gondolatát ettől a tűnődéstől. Nagy melegséggel, nagy hálával tért vissza a lelke a feleségéhez. Soha senki olyan igazi jó felesége nem lehetett volna; – Judit sem. Ez a meggyőződése megnyugtatta. Lecsillapodva szenderült el.

*

És másnap a gonosz sors úgy akarta, hogy megint összekerüljön Judittal. Az utcán találkoztak. Hadadynak attól dobbant nagyot a szíve, ahogy az asszony megörült neki. – Tegnap nem is beszélgethettünk: – nem lehetett. (Ezt különös nyomatékkal mondta.) Most jöjjön, kísérjen egy kicsit; annyi mondanivalónk van egymásnak.

Félöt tájban történt ez és félhétre volt, mire Hadady a szerkesztőségbe jutott. – Egy sort sem bírt dolgozni. Valahogy elszédelgett, tétlenül. És negyednyolckor sietve ment arra, amerre Judit várta. Mert úgy egyeztek meg, hogy hazamenet az aszszony még végigsétál a Kossuth Lajos-utcán pontban fél nyolc órakor.

A szerkesztőséget elvihette az ördög. Együtt haladtak a Bajnok-utca felé és Hadady cipelte a Judit csomagjait. – Nem beszéltek sokat; de minden szónak volt valami különös izgató értelme, amit váltottak. – „Hát igazán gondolt rám?..” „Lássa, milyen nyomorult a tehetetlen leányok sorsa…” „Még megvan az az almavirág, amit magától kaptam…” „Én meg a legszebb verseimet magához írogattam…”

Csupa semmi ez így; – de két ember, aki valamikor szerelmes volt egymásba, úgy tudja az ilyen semmiségeket elmormolni, hogy a másikon a hideg-meleg végigszaladgál tőle. – Az ördögnek néha nincsen jobb segítője, mint az emlékezés. Valamire, amire nagyon vágytunk, de ami nem történhetett meg.

Otthon a felesége kérdésére, hogy: „hol késtél, úgy kis uram?” szórakozottan vont vállat. A szerkesztőség nem hivatal, mormolta. Hisz' még benne volt a mormolásban. A tegnapi színházzal pedig megint adós maradt.

A felesége megsimogatta a fejét; megcsókolta a homlokát; megvetette az ágyát s lefektette. Csicsijgatta, bubusgatta, kényeztette. Keresztet vetett rá s betakargatta, mint a kis gyermeket szokás. Meg ahogy az őrangyaloktól várja az ember.

Hadady csöndesen figyelte egy darab ideig ezt az áldott sürgést-forgást, ezt a nemszűnő kedvezni akarást; azután behunyta a szemét és arra a másik asszonyra gondolt. Most már rá akart gondolni. A képzelődésének ennél kellemesebb izgalmat nem bírt volna táplálékul adni.

Milyen különös, tünődött félálmában. A feleségem sokkal szebb, – bizony isten! – és engem hogy imád! s mégis Juditra kell gondolnom. A hangját úgy hallom, mintha vadgalamb búgna. A szemét magamon érzem most is, mintha megbabonázott volna. Milyen szempár is az, azzal az el-ellobbanó bolygófénynyel, amikor a pilláját lesüti. – Darabot kéne írni róla. Az ilyen asszonyról lehet.

Hanem a feleségének egy árva szót sem említett Partiékról. Sem másnap, sem harmadnap. Az aszszonyka a szerkesztőségi sok dolognak tulajdonította a szórakozottságát.

Őt magát is nagyon elfoglalta valami sürgős munka, amivel lázasan foglalkozott, ha ráért. Kis babafejkötőket horgolt. De akkor is egyre csak az urára pillantgatott, aki az íróasztala mellett ült és leste az ihletet. Aki figyelte volna, megérthette, hogy az egész lelkével az urának él. Ha felkelt, olyan volt, mint az arrább röppenő madárka; az urához surrant, megcsókolta és aztán tovább dolgozgatott.

Zoltán megölelte; végignézegetett rajta és elmosolyodott. – De gömbölyödik maga, édes szivem! – mondta hamiskodó bizalmassággal. Az áldottan áldott asszonyka zavartan borult a nyakába és ott boldogan megpihent. Bizony, sietni kellett azokkal a babaruhácskákkal.

*

A szerkesztőségben pedig folyvást annyi volt a dolog, hogy Hadady napról-napra későn került haza. – Most már rendszeresen találkozott Judittal; ha lehetett, kétszer is naponkint: amikor ment és amikor jött. – Egy félreeső csöndes utcán vártak egymásra.

Amikor a Hadady száján először kiszaladt ez a szó: te! – Judit megrezzent s ijedten szólott rá: hallgass! nem szabad minekünk egymással így beszélnünk.

– De amikor olyan bolondul szerettelek s aztán elvettek tőlem. Sem éjjelem, sem nappalom nem volt miattad. A szívem most is egy seb. S milyen féltékeny voltam! És – most is az vagyok!

– Miért mondod ezt nekem?.. Ne tegezz!..

– Tudom is én, hogy miért mondom. De amikor ott, a színházban, megláttalak, az első érzésem megint ez volt. Hát van én nekem eszem?

Judit megállott. Éppen egy lámpa alatt voltak. A szeme világított, ahogy Zoltánra nézett. Még halaványabb volt, mint rendesen. Halkan mondta:

– Nincs rá okod. Én csak egyet szerettem életemben…

Hadadyn borzongás futott végig. Nem merte most megkérdeni, hogy kit. Elrémült attól az eszeveszett hamarságtól, amivel mindent mondanak már egymásnak. Pedig otthon várja valaki, aki apró babafejkötőket horgol s a szent anyaság édes reménységével érzi az ő ideje közelségét; aki a szíve alatt hordja a pici emberfiát, akit istenfiaként imád előre is és akiről annyi kedves szó esik folytonosan.

De azért másnap mégis csak Juditot kereste. S a következő napokon megint… Mindennap azzal ment haza, hogy végét szakítja ennek az őrületnek; valahogy elmarad, ritkítja a találkozásokat. De amikor hazulról elindult, elfelejtette minden jó szándékát, minden akaratát… Judit úgy került az útjába napról-napra, mint az esti boszorkánypille, amely surranó villanással jelenik meg a virágok fölött s szíjja a lelköket anélkül, hogy leszállana rájok.

Már második hónapja tartott ez így és Hadady tehetetlen lelkifurdalással szökdösött hazulról, hogy a másikat láthassa. A felesége egyetlen fájdalmas szó nélkül tűrte, hogy olyan kevés időt tölt mellette. A hófehér lelkek gyanútalanságával eresztette el; szelíden ölelte meg, szemérmés alázatossággal simult hozzá; csak ennyit mert egyszer mondani, amikor éppen nem nagyon jól érezte magát: – Kis uram, lelkem, ha lehet, gyöjjön haza; olyan nagyon jó most énnekem, ha maga itthon van; nem tudom, mitől félek.

Hadadynak borzasztóan megfájúlt a szíve. Alig bírt elmenni hazulról; de amikor elment, rohanvást rohant oda, ahol Judit várta. Szentül megfogadta magában, hogy most elmond neki mindent; hogy elszakad ettől a nyűgöző varázstól. – Gyáva gazember vagyok, – szidta magamagát, kínzó lelkifurdalással.

Judit neheztelve fogadta: – Minek váratsz? tudod, mennyire várlak!.. Te akartad, te kívántad, te követelted; most megvan a kívánságod. Ne kérdezd az okát. Úgy sem mondanám meg. Nem, igaz, hogy szeretlek; nem akarlak szeretni; csak nem bírok meglenni nélküled. Te se szeress, csak gyere. Nekem ne beszélj szerelemről; annak örökre vége köztünk. Én sohasem voltam igazán a másé a lelkemmel, mindig csak a tied, ezzel érd be.

– Judit, ha ilyeneket mondasz, akkor én nem bírok mellőled elmozdulni. Úgy is az árnyékoddá váltam, mit akarsz még? Pedig ha tudnád, Judit…

Azt akarta mondani: ha tudnád, mit szenvedek én attól, hogy otthon is úgy várnak és az én helyem ott volna; most ezerszer inkább, mint valaha.

De Judit nem engedte, hogy mondja; a szavába vágott.

– Nem akarok én tudni semmit sem… Érezni akarlak. Tudni csak azt akarom, hogy az én számomra is vagy. Úgyis az egész világé vagy és énnekem abba bele kell nyugodnom. A te életed a szabadság; a te erőd a függetlenség; lefoglalni téged nem lehet, nem szabad. De azért én lehetek neked olyan valakid, aki senki sem lehet más a világon. Aki nélkül nem bírsz lenni, élni; nem bírsz alkotni, teremteni; aki nélkül béna vagy és koldus; én lehetek a nemtőd, a lelki szerelmed; a forrásod, amelyből merítesz; a tüzed, amelytől meggyúlsz s amelynél melegszel. Szomjas vágygyal tikkadj utánam és ne remélj mást, mint szenvedést, lemondást. Akkor az enyém vagy; akkor minden leírt sorod az én termésem, ha te gondolod is el, mert utánam sír a lelked, akármerre is fordulsz a világon. Ez az örök szomjúság hozzám köt, mert még a reménytelenséged is az enyém. Nekem élsz; nekem alkotsz, és én ezt akarom. Azokat a véres gyönyöröket akarom megosztani veled, amelyek akkor fakadnak a lelkedben, amikor az epedés dalait írod a te Elérhetetlenedhez.

Elfojtott zokogásba fuladt a szava. De már előre sietett. Hadady alig bírt a nyomában maradni. Szeretett volna leborulni eléje és ott meghalni… Inkább meg is halt volna, semhogy most panaszkodjék, semhogy most a maga bajával hozakodjék elő.

*

Későn érkezett haza aznap is.

A felesége megsimogatta, megcsókolta a homlokát; csucsujgatta-bubusgatta; csak egy kicsit fáradtabban, mint máskor. Hadady észrevette a bágyadtságát, de nem merte kérdezni, faggatni. Hátha panaszkodikj ha sejteti, hogy fáj neki valami olyan is, ami nem testi baj. S ez most borzasztó lenne. Inkább durva önzésére hallgatott s nem kérdezte.

Hanem az éjjel alig aludt. Megesküdött rá, hogy új életet kezd holnaptól fogva. Nem lehet az; folytatni, ami most van. Abba bele kell pusztúlni.

Elhatározta, hogy reggel orvosért siet. Tanárt hív. Ha most Istenné válhatott volna, az egész mindenséget a felesége lába elé tette volna. Titokban könyezett és átkozta magát, a gyöngeségét. Felfelriadt és hallgatódzott. Csöndes volt az éjszaka, a beteg asszonyka nem is moccant.

A hold bevilágított az ablakon; a szoba derengő fénynyel telt meg; sok fehérség látszott az asztalon: az mind babaholmi volt, ahogy az este ott maradt. A fáradt kezecskék mára elpihentek; nem rakosgattak össze mindent úgy, mint máskor.

Hadady nézte a halom kis finomságot; szeme onnan a sarokra tévedt, ahol a bölcső volt, az egyelőre még üres babalakás. A kékselyem mennyezet olyan volt fölötte, mint az égbolt egy kicsike darabja. Angyal hazája lesz az.

Hirtelen elfogta valami nagy, nehéz szívfájás; pedig inkább örülhetett volna a boldog reménykedésnek. De nem bírt szabadulni attól a kegyetlen érzéstől, hogy ezzel a fehér szenttel, aki itt szunnyad mellette, nagy-nagy igazságtalanság történt, ő általa. Régóta nem sírt már. Most felszakadt a lelkéből a mélységes szemrehányás saját maga ellen. Tompán zokogott bele a párnájába. Az asszony gyönge mozdulatára lélekzet nélkül figyelt… Nem, nem ébredt fel hál' istennek!

Másnap elhozta a tanárt. Az meg is nyugtatta, meg is ijesztette… Mindent rendben talált, csak az asszony szíve ellen volt kifogása. Ez a dobogó gépecske a legnagyobb kíméletet követelte. Ami pedig a gólyát illeti, az bizony néha szeszélyes madár; jó lesz résen lenni, hogy illően fogadhassák.

Hadady végigcsókolta a feleségét a feje búbjától a kisujja hegyéig. A szegény kicsi asszony nagyon meg volt hatva. De azért maga küldte az urát: – Menj a dolgod után, szívem; a kötelesség az első. A szomszédné derék, jólelkű, tapasztalt nő, megigérte, hogy akármikor lenne is rá szükség, rögtön átjön.

Most igazán a szerkesztőségbe ment; kapkodva dolgozott valamit, amíg estefelé, a megszokott időben azt nem érezte, hogy ha csak egy másodpercre is, de látnia kell azt a másikat. Csak annyi ideig, amíg megmondhatja neki, hogy mostanában ne várja, nem jöhet; lehetetlen, hogy jöjjön. Ha tudni fogja, hogy Judit nem várja, akkor el bír majd maradni egypár napig. Amíg a nagy bizonytalanság tart odahaza.

De Judit éppen ma nem volt ott.

Talán késett, vagy talán nem is jön ma?

Megnézte az óráját; az ideje itt lett volna, hogy jöjjön. Miért nem jön? Hisz' ma nem várhatja.

Végigfutotta az egész útvonalat, amelyen Juditnak jönnie kellett volna. Tikkadtan fordult vissza azután és elszánta rá magát, hogy most már hazamegy. Az utca sarkán még egyszer megállott. Valakit látott, akinek utána szaladt; nem ő volt… A lába a földbe gyökeredzett. Azzal biztatta magát, hogy iszen van még ideje és a legrosszabb esetben is bérkocsiba ül, úgy nyeri meg az elvesztett negyedórát. Az utolsó percben, amikor már éppen inteni akart egy ácsorgó kocsisnak, meglátta Juditot. Nem volt egyedül. Az ura kísérte. Most mit csináljon!.. Az asszony titkosan intett neki; oda idézte magához. Fellélekzett… Arra tartott és hozzájok csatlakozott. Parti megörült neki; rögtön karonfogta, lefoglalta; vitte magával s hívta, hogy vacsoráljon velök egy vendéglőben. Most már tudott róla egyetmást a felesége révén és barátkozni óhajtott vele… Majd össze ismerkednek az asszonyok is. Nagyon kedves lesz az.

Hadady idegesen hallgatta; a vacsora elől menekülni akart… Ma nem lehet; éppen ma lehetetlen.

De az asszony talált egy pillanatot, amikor odasúgta:

– Akarom, hogy gyere; éppen ma akarom, Hát ment. Sipotó lélekzettel, magamagát utálva, mégis ment. Mintha gép lett volna, amelyik nemsokára lejár és akkor összeroppan.

Vacsora alatt folyvást az asszonyt leste. Nem mert Partira nézni. Attól félt, elönti a düh és torkon ragadja, fojtogatja… Az asszony szeme csittitotta, csillapította: – Vigyázz, te eszeveszett!

Hihetetlen, mi mindent tud egy pár asszonyszem némán is mondani.

Parti meglátott valakit, akivel dolga volt. Odament és addig magokra hagyta őket. Hadady ontotta magából a feltörő szemrehányást: – Miért hoztad magaddal? Beszélnem kellett volna veled; én most egy darabig nem jöhetek…

– Dehogy nem jösz, – vágott a szavába az asszony; – jösz, mert én akarom. Délután vártalak; én sem tehetem mindig azt, amit szeretnék: néha az ördögnek is gyertyát kell gyújtani.

– Nem jöhetek, Judit! A feleségem miatt…

– Hallgass énnekem róla. Azt hiszed, én nem halok bele abba, hogy téged más asszony szerethet? Véres könyeket sírok…

– Judit, csak ma ne beszélj így; ne vedd el az eszemet egészen. Gyötrelmes gyönyör minden szavad, de csak ma ne, Judit, csak ma ne. Inkább küldj el, kergess el, eressz haza szépen.

– Eredj.

– Ne így!.. Mondd, hogy megértesz; hogy sajnálsz; hogy jó akarsz lenni hozzám; eressz el szelíden, jóságosan, gyöngéden,

– Menj. Hagyj itt – neki!

– Judit!!

– Ne nézz rám úgy! Tudhatod, hogy nem mondom komolyan. De nem bírlak elengedni. Éppen ma nem.

– Miért éppen ma nem?

– Mert ma érzem úgy, ahogy még soha, hogy szeretlek.

A levegő szinte sistergett az ajka körül, olyan forrónak érezte azt Hadady.

Parti jött, szerencsére… Jó hírt kapott. Ragyogott az arca. Pezsgőt rendelt. Hadady összerezzent. Megmozdult, szökni akart. Az asszony szeme azt Parancsolta neki: maradj!.. Feléje nyújtották a pezsgős poharat. Ivott.

A második pohár már könnyebb volt. A harmadik még könnyebb… Jóval éjfél után kísérte haza Partiékat. Az asszony az egész úton úgy simult hozzá, mintha ő lett volna az ura. Parti nem törődött vele. Be volt csípve.

Végre maga maradt az utcán. Körülnézett. Eszmélt.

Rohant egy bérkocsiállomásra.

A kocsisnak dupla bért ígért, csak hajtson, ahogy bír…

*

Lelkendezve nyitott a lakásába, ahol idegenek fogadták, megdöbbent, szomorú ábrázattal.

A szomszédasszony eléje sietett.

– Ó uram, csak egy félórával jött volna hamarabb. Akkor még élt. Olyan nagyon várta!..

Nem bírta folytatni, sírva fakadt.

Belülről rekedt gyereksírás hallatszott ki.

Hadady betámolygott. A szegény kicsi asszony nagyon halaványan és mozdulatlanul feküdt a fehér párnán, – mint egy szál hervadt liljom.

Az ura csak állott és vacogott, mintha a hideg lelné. Valamit mormolt. Nyögött. Imádkozott. Valakihez könyörgött; valakitől búcsúzott. A bölcsőnek feléje, sem nézett; behúzódott lassan a szomszéd szobába, ahol annyit voltak együtt; ő az íróasztala mellett; a szegény kis asszony pedig a kézimunkájával, és folyvást őt nézte; minden mozdulatát leste.

Leült ahhoz az íróasztalhoz és megírt sebtében egy táviratot; volt egy asszony testvére, azt hívta. Azután elszántan vette elő a revolverét s a csövét a halántékára illesztette.

Egy angyal, meg egy démon állott mellette abban a pillanatban. Mind a kettőt látta. Meg is ösmerte mind a kettőt.

De a következő percben összefolyt előtte minden és megnyomta a ravaszt.