Читать книгу: «Álomvilág: Elbeszélések», страница 18

AZ ELÉGTÉTEL

I

Huber úr vasárnap délelőtt sétálni vitte a gyermekeit: pápaszemes, vézna, komoly kis fiát – egy összeaszott öreg legénykét – és tíz esztendős nyurga leánykáját, a ki olyan érdeklődéssel nézelődött az utczán, mintha bizony rá is tartoznék ez a szép világ. Szegényke, még nem tudta, hogy semmi köze a föld kéjeihez, s hogy a napsugárt, és a víg zenét, a holdvilágos éjeket a Como partján s a velenczei szerenádokat, a bálokat és a harangzúgásos szerelmet, a patakzó gyémántot, a pezsgő gyöngyöző nedűjét, s a libegő, suhogó, varázslatos selyemruhákat nem az ő számára találták fel. Fogalma se volt róla, hogy a papája azok közé az alsóbbrendű állatok közé tartozik, a kiket erkölcsi halottaknak nevez a világ, s hogy következésképpen ő rá is csöndes, nagyon csöndes élet, nagy meghúzódás és mostoha szerencse, sok lemondás, és még több megaláztatás várakozik.

Száraz, hideg januári nap volt, s a merre mentek, keményre fagyott hó csikorgott a lábuk alatt. Az öreg legényke apró léptekkel baktatott előbbre, s szomorúan nézte a csillogó jégszemektől fehérlő útat, mintha érezte volna, hogy minden lépése egy igen-igen komor helyhez viszi közelebb. A leányka folyvást csipogott, mint egy sárga szájú kis veréb, s Huber úr elmélázott.

– Vincze nyolcz éves, Malvinka már tíz – tünődött magában. – Nemsokára meg fognak tudni mindent…

De egy kellemes látomány fölverte álmodozásából.

– Vincze, Malvinka – figyelmeztette gyermekeit – amott jön Bórenbukk báró, a méltóságos úr. Szépen köszönjetek neki, mint jól nevelt gyermekekhez illik.

Csakugyan, egy viziló formájú emberi lény jött velök szembe, csodás télibundában. Nagyokat fújt, s látszott rajta, hogy igen haragszik az asztmára, mely földhöz vágja még őt is, húsz milliónyi vagyon hatalmas urát.

A pénzes-zsák, nehézkes léptekkel bár, egyre közeledett. Mikor már csak néhány lépésre voltak tőle, Vincze levette a kalapkáját, Malvinka bókolt, s Huber úr mély tisztelettel köszönt a földesúrnak:

– Alázatos szolgája, méltóságos uram!

Bórenbukk báró leereszkedéssel fogadta a társas üdvözlést s megmozdította a kalapját. Nem szólt, de nézéséből, a mely szomorú volt, mint egy beteg tehéné, határozott jóakarat volt olvasható.

Aztán tovább ment.

Huber úron valami édes melegség futott végig. Ime Bórenbukk báró, a ki a legnagyobb úr az egész megyében, megint nyájasan, sőt határozott szivességgel fogadta és viszonozta az ő szerény köszöntését! Pedig nem lehetetlen, hogy Bórenbukk báró, a ki azelőtt mindenütt megfordult, annak idején hallott az ő ügyéről… És Bórenbukk báró mégis visszaköszön neki, századszor, újra, mindig.

Tehát ismét megvolt a vasárnapi öröme. Mert voltaképpen azért andalogtak erre minden vasárnap délelőtt, hogy módjában legyen Bórenbukk bárót higienikus sétáján üdvözölnie, s hogy aztán az új találkozóra várva, erre a kegyes kalapemelintésre gondoljon szüntelen, a jövő vasárnapig…

Bórenbukk báróról sok rosszat beszéltek. Hogy katonák élelmezéséből gazdagodott meg, s hogy a hol Bórenbukk báró volt a vállalkozó, ott nyomban kiütött a tifusz. Huber úr azonban nem hitte el ezeket a meséket. Hogy ez a jólelkű, nyájas ember szegény katonák zsírján hízott volna ily kövérre!.. Micsoda ráfogás!

Meg volt írva, hogy ezen a vasárnapon a szokott öröme ne legyen teljes. Már hazafelé tartottak, a mikor a vasúthoz vezető utczából hirtelen előbukkant a szolgabíró alakja. Huber úr hirtelen félrenézett; fakó arczán könnyű pirosság futott végig.

A szolgabíró fütyörészve haladt el mellette, s Huber úr lehorgasztotta a fejét.

Már vagy öt éve nem köszöntek egymásnak. A szolgabíró egyszer fenn járt Pesten, s a mikor onnan visszatért, Huber úrnak úgy rémlett, hogy nem akarja meglátni az ő szerény köszöntését. Bizonyosan hallott valamit odafönn; ámbár ki foglalkoznék még ma is az ő szerencsétlen ügyével?!..

Lehet különben, hogy csak véletlen volt az egész. Talán: eleinte nem vette észre Huber urat, s később nem sokat törődött vele. De Huber úr azóta nem mert köszönni s többé nem látták meg egymást.

Mikor hazaértek, a meleg szobába, a kis fiú köhögni kezdett.

Huber úr nem hallotta ezt a rekedt köhögést; elgondolkozott:

– Vincze nyolcz éves, Malvinka már tíz. Nemsokára meg fognak tudni mindent.

II

Huber úrral az történt, hogy ide s tova húsz évvel ezelőtt, elveszett a kezén egy pénzes levél. Huber úr akkor a mozgópostánál volt. Egy örökre emlékezetes éjszakán tizennyolcz pénzes levelet vett át s másnap reggel csak tizenhéttel tudott beszámolni. Az, a melyikben a legtöbb pénz volt, eltünt szőrin-szálán.

Mikor vallatóra fogták, azzal védekezett, hogy tévedésnek kell lennie a dologban. Igaz, hogy tizennyolcz levelet ismert el, de valósággal csak tizenhetet vett át. Mikor újra megolvasta a leveleket, már csak tizenhetet talált; s akárhányszor olvasta meg, mindig csak tizenhét volt.

Az átadó vállat volt. Ő mind a tizennyolcz levelet ott hagyta a Huber úr asztalán. Huber úr érezte, hogy el van veszve.

Ő, titokban, ezt a másikat gyanusította; a másik őt. A látszat Huber ellen volt. Hosszan húzódó vizsgálat után kimondották, hogy a tolvajlást nem lehet megállapítani; Huber urat azonban szélnek eresztették.

Nem maradt meg az első gondolata mellett; nem lőtte agyon magát. Mikor ártatlan!.. S eleinte azt képzelte, hogy szemébe fog nézni az embereknek. De ez nehéz munka volt; lassankint belefáradt. Volt egy pár jó embere, a ki úgy tett, mintha nem szégyelné a vele való ismeretséget, de észrevette, hogy voltakép ezeknek is nagyon terhére van.

Hová bujjék el? Egy darabig azt hitte, hogy erre a czélra a nagyváros a legalkalmasabb. De a váratlan találkozások, néptelen mellék-utczákban, a hol ismerősöknek oly bajos egymást kikerülniök, elűzték a központból.

Végre – lassankint felejteni kezdték az ügyét – menedéket talált egy kis városban. Valami csekély hivatala is akadt. S hozzá látott, hogy új életet kezdjen.

Nem bántotta senki, s nyugodtan élhet, ha nem lát folytonosan rémeket. De elég volt egy hideg szó, vagy egy szokatlan tekintet, hogy kétségbe essék. Az a kicsinylő bánásmód, a melyből minden alantas sorsú ember kiveszi a maga bőséges részét, Huber urat lázba ejtette. Nem mert közeledni senkihez, s az idegen, a ki görbén nézett rá, nem sejtette, hogy egy kést forgat meg ama másik ember folyton vérző szívében.

Vannak nyomorúságok, a melyeket csak kettesben lehet elviselni. Huber úr kétségbeesésében megházasodott. Volt egy leány, a ki ismerte a szégyenét, s nem vetette meg érte. Huber úr azt a bolondot eszelte ki, hogy mivel nincs egyéb megosztani valója, megosztja vele, szegénynyel, a szégyent.

Emez okosabbat gondolt, mint Huber úr, s még elég jókor meghalt. Sajnos, nem idejekorán. A nyurga kis lány és a pápaszemes fiú homályosan még emlékeztek reá.

Hosszú időn mindenbe beleszokik az ember. S Huber úr, ha valami gazságról volt szó, találva érezte magát.

III

Egy szép nap Huber úr azt olvasta az ujságban, hogy odafenn, Pesten, megtalálták a becsületét.

Szétbontottak egy ócska, vasúti postakocsit, s ennek egyik hasadékában ráakadtak a húsz évvel ezelőtt elveszett pénzes levélre. A levélben benne volt a régi, sok szép bankó; a Huber János becsülete hiánytalanul, makula nélkül.

Huber úrnak reszketni kezdett a keze, mialatt az ujságot betűzte, s a hogy fátyolozott szemmel tovább olvasta a hírt, két nagy, kövér könnycsepp folyt végig fakó arczán.

Aztán elkezdett kiabálni a gyerekek előtt:

– Itt van az elégtétel!.. Itt van!..

A gyerekek megijedtek és sírva fakadtak.

Másnap megérkezett ártatlanságának hivatalos elismerése is. Az igazgatóság levelet intézett hozzá, melyben őszinte sajnálkozását fejezte ki.

Huber úr, húsz évi görnyedtség után, megkisérlette kiegyenesedni. S a hogy körülnézett, csodálkozással vette észre, hogy a világ nyugodtan forog tovább.

A Huber úr kis városkáján nem lehetett észrevenni semmi különös változást. A lakosság nem forrongott; sokan nem is olvasták a hírt, mások nem tudták, hogy Huber úrról van szó.

Huber úr, hogy elégtétele teljes legyen, felutazott a fővárosba. Itt, fennen köszöngetett húsz év óta nem látott ismerősöknek, a kik nem ismerték fel. Elfelejtették azok Huber urat, régen.

De Huber úr nem nyugodott s fölkereste az egykori pályatársakat. Ezek már mind szép állásban voltak, s Huber látása nem igen izgatta fel őket. Egy negyedóráig elbeszélgettek vele s megkinálták szivarral. Azután a régi bizalmassággal nyilatkoztak meg előtte:

– Most már, kedves János, eredj haza. Nagyon sok a dolgom, rendkivül sok. De hidd el, őszintén örülök.

S Huber úr észrevette, hogy éppen úgy lenézik, mintha semmi se történt volna.

Huber úr, hogy kárpótolja magát, megizlelte a vastag szivarokat s elment az orfeumba. De a havannáktól fejfájást kapott, s rájött, hogy az orfeum igen szomorú mulatság.

Belátta, hogy nincs egyéb hátra, mint haza utazni, s folytatni ott, a hol elhagyta.

IV

Mikor a következő vasárnap Huber úr megpillantotta Bórenbukk bárót, a ki orvosa karján közeledett feléje, hálával teli szivvel, megilletődötten emelte meg a kalapját, s mint rendesen, most is figyelmeztette a gyermekeit:

– Vincze, Malvinka, szépen köszönjetek a méltóságos úrnak, a hogy jól nevelt gyermekekhez illik.

De, méltó meglepetésére, Bórenbukk báró ez egyszer nem nyúlt a kalapjához s csak az orvos fogadta a köszöntést.

Mialatt Huber úr álmélkodva nézett vissza a továbbhaladókra, Bórenbukk báró megkérdezte az orvostól:

– Ugy-e, ez az, a ki ellopta a pénzes levelet?

Az orvos felvilágosította:

– Nem lopott ez, szegény, semmit a világon. Ellenkezőleg, most derült ki, hogy igazságtalanul gyanúsították.

– Igen – felelt a báró – olvastam az ujságban. Különben nekem mindegy.

S tovább viaskodott az asztmájával.

MELANCHOLIC

Mikor a Trial-Stakes-ben Melancholic a távolságoszlopnál előre dugta a fejét, Bálvándy Viktort valami olyanforma szédülés fogta el, a minőt Bonaparte érezhetett Afrikában, látván a szemhatáron az első győzelemnek pirkadását. Egy fénysugár lobbant fel előtte, mely hirtelen megvilágította az egész jövőt: Jénát, Wagramot, Austerlitzet. A tömeg még javában ordítozott: »Lancaster! Fanfare! King Kaliko!« – de Viktor már látta, hogy Steerforth, Lantelme és Blossom erősen sarkantyúznak, míg Plunkett nyugodtan ül a helyén. Nem tévedett.

A csöngetéskor Lancaster lovasa fölemelte ostorát, Melancholic ellenben megnyúlt, mint a rétes tészta, s a vert had élén a madár biztosságával vonult a birói páholy felé. »Melancholic! Az outsider, a hogy akar!« – rivalgott a bécsi ló-kritika előkelő világa. Viktor nem látott többé semmit. Valami édes melegség tánczolt végig rajta, a feje bőrétől a lábujjai hegyéig; szeretett volna örömében sírva fakadni, s egy pillanatra úgy tetszett neki, mintha a homloka alatt, a fülében, a gégéjében, mindenütt egy-egy szív kalapálna vadul. Végre!

A kis Strachwitz Hanna, a ki elveszve lehetetlen angol gúnyájában előtte álldogált, levette pisze orrocskája mellől a nagy aluminium-ágyút, s hézagos lelkesedéssel, de jóakarattal szólalt meg, mialatt szelíd, vértanú-tekintete King Kaliko-t követte:

– Bravo, Bálvándy. Gratulálok.

Viktornak úgy rémlett, mintha ezer mértföldről jönne ez a náthás hang. De mire szokott, hidegvérű mozdulatával arra fordult, már leszámolt a pillanatnyi gyöngeséggel. Egy egyiptomi isten nyugalmával köszönte meg a szerencse-kivánatot, s hozzá tette:

– Plunkett jól viselte magát.

Mellesleg pedig azt gondolta magában:

– Nem, téged akkor sem veszlek el. Téged nem veszlek el soha.

Már készen volt az élet-terve vagy tíz esztendőre. Ebben az élet tervben nevezetes szerepet játszott egy helyes kis skócziai kastély, a hol tavaly vendég volt a nagy vadászatokon.

Le akart menni a mázsálóhoz, hogy megveregesse a lova nyakát, de előbb egy tuczat kezet kellett megszorongatnia, köztük a Miczi herczegnőét, a ki azzal ölte, hogy vele rakatta fel az öt forintjait a totalizatőrre. Miczi herczegnő el volt ragadtatva, mert kiszámította, hogy legalább negyven forintot kellett nyernie Melancholic-on. Ellenben keveselte a Viktor kénytelen-kelletlen kedveskedését s meg is jegyezte:

– Ön talán nem is örül, Bálvándy?

Csak éppen annyira örült, hogy a hangja egészen elrekedt az izgatottságtól. Már látta magát a windermere-i kastélyban, a hol majdan el fogja felejteni első ifjúsága összes rossz emlékeit, a gázgyárt, a vendéglősöket és a szabókat, a kikkel alkudoznia kellett, s az ugocsai kis sasfészket, a hol annyit olvasta Homért, s a hol a fejébe vette, hogy egykor meg fogja hódítani a világot. A friss tavaszi szellő vígan zizegett végig a Freudenau satnya növényzetén; s a két hatalmas fúvó a Viktor mellkasában teljes erővel szivattyúzta az éles levegőt, mely szinte újnak, ismeretlennek tetszett neki. Az ezerhatszáz méteres pálya indítási pontja gyöngyszürke színekben úszkált káprázó szeme előtt; Viktor gyönyörűnek látta az egész világot.

Egyszerre azonban észrevette, hogy ennek a sok verőfénynek van egy kis árnyéka is. Ez a négy láb magas árnyék ott lézengett mellette, Miczi herczegnő mögött, s természetesen nem lehetett más, mint Ilyasevics Lázó.

A kis torz-szülött óriási kürtőjével a fején, s égő vastag bottal a szájában, mind a két kezét zsebre dugva álldogált a szerencsét kivánók csoportja mellett, s apró kupeczszemével figyelmesen nézte Melancholic-ot, mely hátán az életunt Plunkett-tel, csöndesen baktatott vissza a kijáró felé. A szemle jó sokáig tartott, s Lázónak vigasztalásul szolgálhatott, mert a bírálata így hangzott:

– Hanem azért leharapom az orromat, ha Melancholic nyeri meg a Derbyt.

– Mit csináljak én az orroddal? – szólt Viktor. – Tudod mit, mást mondok. Ha Fanfare nyeri a Derbyt én fizetem a lakomát, ha Melancholic, akkor te fizeted.

– Elfogadom – felelt a kis kupecz.

Viktor dühös volt. Ez a kis sánta ördög majdnem megrontotta a napját. Pedig világos, hogy csak a sárga irigység beszél belőle. Fájt a foga Melaneholic-ra, s alkudott rá, már mint két évesre. Viktornak azonban volt esze, s nem állt vele szóba.

És bizony helyesen cselekedett. Melancholic már kétszer is megfizette a kilenczszáz fontot, melyet Viktor Angliában adott érte. S mintha ezzel a csikóval a szerencse-csillagát hozta volna át a tengeren. Őrült sikerei a pokerben az nap kezdődtek, a mikor Melancholic első diadalát aratta. Azt is megjegyezte, hogy Ilsenstein grófnő, a kiről soha sem tudott végkép lemondani, s a kit tartalékba helyezett, arra az esetre, ha a skócziai tervek nem sikerülnének: Ilsenstein grófnő tehát, mikor harmadszor és utóljára békültek ki, legelőször azt kérdezte tőle: »Magáé az a szép ló, Bálvándy, a melyiken a sárga sapkás és olajzöld dress-es lovászfiú ül?« Sőt, minthogy befelé őszinte szokott lenni, nem tagadta le maga előtt, hogy a társaságban kivivott helyzete feltünően javult azóta, mióta sűrűn beszéltek róla, mint Melancholic szerencsés tulajdonosáról.

De mi volt mindez a mai sikerhez képest? Richelieu első kis fegyvercsörtetései. Végre hát mégis Derby-lova van, kétségtelenül Derby-lova. Neki, az egykori gáz-gavallérnak, a ki nem örökölt egyebet, csak egy elég jó nevet, meg temérdek adósságot, a kinek minden tehetsége, tudománya és birtoka nem állott egyébből, csak: pokoli hidegvérből, fényes önuralomból, egy jelentéktelenül csinos, szőke fejből, s két szép, szelid kék szemből, melyek mögött egy ördög elszántsága lakott.

– A szemtelen el akarja csalni tőlem a lovamat – mérgelődött magában, miközben bezsebelte az ezreseit. Igen boszantotta ez a nagyravágyó kupecz.

És még akkor is gyakran gondolt a gnómra, mikor a diadalmas nap után álomra hajtotta a fejét. A nyomorult niebelung, még a Rajna kincse kellene neki!

Csakugyan olyanformán lehetett a dolog. Lázó, egy héttel a Derby előtt, szint vallott, s nagy összegeket ajánlott fel Melancholic-ért. Állítólag erősen érdekelve volt Fanfare-on s ki akarta zárni a meglepetést.

– Hátha egy vármegyét kinálnál érte! – felelt Viktor.

– Adod még olcsóbban is – fenyegetőzött Lázó.

Annyi bizonyos, hogy eleinte nem volt szándékában. Melancholic olyan felsőbbséggel nyerte meg a Derbyt, hogy lelkesebb ló-tudósok szerint egyszerre felnőtt a század legnagyobb lovaihoz. Viktor egész nap rózsaszin felhőkön járt, s este a kártyaasztalnál, játékos társa, a hajdani karlista ezredes előtt, így idézte a szegény Prudhomme urat:

– Ez a ló, ez a ló a legszebb napja egész életemnek.

Szerzett és eredeti tréfáit mindig az ezredes számára tartogatta. Bizonyos volt benne, hogy ez az egy soha sem érti meg és nem árulja el a gúnyos megjegyzéseit.

A lakomán Lázó kitett magáért. Sőt kedves is volt, ahogy tőle telt. A legnevezetesebb különben ezen a lakomán az volt, hogy Lázó háziasszonynak elhozta Abéab-ot.

Ez az Abéab egy hindu kisasszony volt, a kit Lázó valahonnan Bombayből czipelt haza, hogy itthon üvegbura alatt rejtegesse. A szegény teremtésnek nem valami szép élete lehetett ebben a csúf, napfénytelen Európában. Lázó ugyan a szinházba nagyritkán elvitte magával, hogy, mint a sikerrel működő szerencse-vadászok szokták, néha kirakatba tehesse a gyémántjait, de rendesen lakat alatt tartotta. Féltékenykedett rá, mint a hogy csak egy gnóm tud, ha egyszer hozzáfog; még a szolgáitól is féltette. És méltán, a mint mondták.

Abéab szép volt, mint az Ezer egy éj, és ostoba, mint az a másik éjszaka, a melyet számjegy nélkül emlegetnek. A néhány angol szó, melyet tudott, éppen csak arra való volt, hogy elárulja, mily szörnyűséges okai lehetnek Lázónak a féltékenységre. Annál nevetségesebbnek tünt fel, hogy Lázó minden áron meg akarja tartani. De a gnóm csak ragaszkodott a prédájához. Az volt a hiúsága, hogy így beszéljenek felőle:

»Ejnye be gyönyörű szeretője van annak az ocsmány majomnak!«

A szép kis állat háziasszonykodása tehát általános érdeklődést és nem csekély feltűnést keltett. Csak Viktor nem találta meglepőnek a dolgot. Azzal hizelgett magának, hogy átlát a szitán, s nevetett a köpönyege alatt. De elbízta magát, s az elbizakodottság mindig fél-lefőzetés.

Szinte tudtán kívül, egy ostoba gondolatot vitt magával haza, mely el volt ugyan temetve homályos emlékei közé, de még élt, mint a fáraókkal befalazott búzaszem. Mikor ugyanis vagy harmadszor vette észre, hogy Abéab rajta felejti a tekintetét, keresztül villant a fején: micsoda furcsa érzés lehet az, fölkelteni a Krizantémum kisasszonyok szenvedélyét, a vad szerelmet egy ilyen madárszívben?! Csábította az az – előtte még ismeretlen – öröm, melyet az idegen világból való asszonyok szerelme kínál, s ez lett a veszte.

Természetesen, másnap rá se gondolt a Fanfare szineibe öltözött paradicsom-madárra; ellenben annál inkább foglalkoztatta Melancholic. A pompás állat tulajdonkép ekkor kezdte meg diadalútját, a mely vastag betűkkel van följegyezve az angol sport-évkönyvek legtöbbet forgatott lapjain. Bálvándy Viktornak majdnem minden sportnap egy-egy új izgalmat és egy-egy új sikert jelentett.

Immár nem lehetett kétség, hogy Melancholic méltó fia a »század lová«-nak. A hányszor kivonult a gyepre, mindig az a halk moraj fogadta, a mely a nagy művészt, a ki tulajdon tekintélyétől elkomolyodva jelenik meg a szinen. És egész lényében volt valami, a mi a szinpadi csillagra emlékeztetett; a szinpadi csillagra, a ki pompázásra született, s a kinek nemcsak megszokása, hanem gyönyörűsége és élet-eleme a szereplés. Szinte úgy tűnt fel, mintha maga is meg akarná ünnepelni minden fellépését. A szakértők úgy találták, hogy külseje az eszményi versenylóé; s nyúlánk, szép alakján volt valami bánatos vonás, mely különösen érdekessé tette. Mintha tudatában lett volna szerepe fontosságának, a hivatásukat megbecsülő művészek komolyságával végezte feladatát. Tíz lépésről lesugárzott róla a »nagy ló« ismertetőjele; s mélasága gondolatokat ébresztett. Néha azt a benyomást keltette, hogy egy költő lelke lakik benne; költőé, a ki lenézi az olcsó sikereket s csak a diadalt szomjazza. De így vagy úgy, mindig meglátszott rajta, hogy ha talán nem költő, legalább is nagy gondolkozó; nagy gondolkozó, a ki szomorúan nézi ezt a kopár hegyfokot, s miután mindent alantasnak és hívságosnak talált, patáival veri ki fényes gondolatait.

Ha Bálvándy Viktor véletlenül nem érti meg, minő tüneményes lénynyel fűzte össze nevét a rejtelmes végzet: semmiesetre sem érdemelte volna meg a szerencséjét. De Viktor nagyon jól tudta, kivel van dolga, s voltakép Melancholic volt az egyetlen lény, a kit szeretett. A hányszor meglátogatta Melancholicot, mindig volt számára egy ölelő mozdulata, mely a kézfogást helyettesítette. S koronkint, ha Melancholic rosszkedvű volt, így vigasztalgatta: »Ej, soh’se búsulj, kedves öregem! Búsuljon a ló, annak elég nagy a feje!«

De csak akkor tudta meg, hogy mennyire szereti, mikor Melancholic egyszer köhögést kapott. Melancholic köhögött! Az emberek halotthalványan, lábujjhegyen jártak a box körül, s egy hangos szóért Plunkett majdnem kikapta az útlevelét. Viktor nem emlékezett rá, hogy valami úgy megrázta volna mint ez a köhögés; szerencsére egy nagy ijedtség árán mentek voltak minden komoly bajtól.

A féltő gondot, melylyel ápolták, Melancholic fejedelmileg hálálta meg. Őszszel egy új diadalmenetet rendezett, és a míg ez a diadalmenet tartott, egyre nagyobb és nagyobb tűzzel égett a Viktor szerencsecsillaga. A poker fizetett mint a köles, Skócziából kitünő hírek érkeztek, s végre teljesült az álom: Viktor bejutott a klub választmányába.

Szerencsétlenségre, jött a tél. Pardubitz és a vadászatok után Viktor sorra járta a téli városokat. Az első ember, a kivel Cannes-ban találkozott, Lázó volt; s alig töltött három napot Nizzában, az angolok sétaterén megjelent a gnóm is tarka madarával. Mikor Firenzébe ment, már biztosra vette, hogy Lázó és Abéab utána fognak jönni; nevetett a csinyen.

Firenzében Viktornak egy buta gondolata támadt. Hogy megboszantsa Lady Exetert, elhatározta, hogy gomblyukába tűzi a kis hindu férget. Egy könyvet olvasott az nap az állatok lelkéről. Megtudta, hogy vannak zsiványságra született koczák, rosszakaratú sündisznók, Pall Mall Gazette-be való galambok, és sármányok, a kik lágyszívűek és le tudják küzdeni az állati önzésüket. Vajon micsoda jellem lakhatik ebben az olajszin állatkában, a kinek gyönyörű szeméből eddig nem olvasott egyebet, csak feneketlen gondolattalanságot?! Ám legyen Lázónak kedve szerint. Ha koczkára veti apró értékeit, hogy megkaparítsa a bankot, kár volna megakadályozni, hogy azt is elveszítse, a mije van.

Csakhogy ez a vállalkozás nem úgy ütött ki, a mint Viktor gondolta. Hogyan történt, a mi megesett, nem tudni; a részletek elvesztek a nyilvánosságra nézve. Csak annyi bizonyos, hogy két hét mulva Viktor eltűnt Firenzéből, s vele eltünt Abéab is; és abban az időben a klub hirdetései szerint Ilyasevics Lázó megvásárolta Melancholic-ot, mint mondták: százezer forintért. Abéab lehetett a ráadás.

Gillam, az idomító mester, aligha volt ártatlan a dologban. Mert véletlenül a legválságosabb időben tudatta, hogy Melancholic rosszul telel s hogy a náthaláz bántja. Aztán véletlenül nagyon is hangsúlyozta, hogy a ló négyéves korában olyan, mint az öregedő asszony. S nem volt igaza Melancholic-nak sem, mert: távol a szemtől, távol a szívtől.

De Sámson, mikor lenyirták a haját, nem mentegette magát azzal, hogy az emberei rászedték, s hogy a hajáról megfelejtkezett; nem okolt mást, csak magamagát, meg a filiszteus leányokat.

* * *

A következő tavaszszal Lázó kivitte a lovát Angliába s Melancholic »feltartottan« nyerte meg a Kensington-Plate-et. Mikor ezt az ujságot Viktor meghallotta, fogta magát, összecsomagoltatta Abéabnak a holmiját s visszaküldötte a leányt Calcuttába:

– Ha hidegnek találod Európát, menj haza melegedni.

Abéab sírt, magával vitte még a gyufatartóit is, s elvitorlázott.

A ki haragszik, annak nincs igaza. Nem volt igaza Viktornak sem, mert egy hét alatt vagy százezer forintja úszott el a kártyán. S attól fogva, hogy a pokerben megfordult a szerencse, egyszerre minden ellene esküdött. Istállójában kiütött a láb-baj, s Lázó egy szavazattöbbséggel kibuktatta a választmányból. Viktor oly nyugodt arcczal állotta a csapást, mint egy oszlopos szent, s titokban sápítozott, mint Jób. A dühöngés a legrosszabb tanácsadó. Elvégezte magában, hogy egyszer mindennek el kell múlnia, még a Melancholic dicsőségének is, s elkezdett nagyban fogadni, a gnóm és táltosa ellen. A City and Suburban volt Melancholic-nak legnehezebb próbája; itt találkozott először Masher-rel, a diadalmas angollal. Valóban, csak egy orrhosszúsággal tudta megverni Masher-t, s Viktor egy vagyont vesztett ezen a csekélységen.

Elment a belga bankba, fölvette a tartalékalapját, mely az utolsó esetekre szolgált volna, s egy hónappal korábban utazott el Windermerebe, mint a skótok várták. Kora lépés néha késő bánat.

Windermereben egy ifjú úriembert talált, a ki minden sarokban elaludt, s a ki ha ébren volt, torzképeket rajzolt a társaságról. Ez a fiatal úr szemérmetlen álomkórjával és hallgatag, örökkön mosolygó szemével ingerelte Viktort, úgy hogy engedett a hidegvéréből, s erőltetni kezdte a házasság kérdésének eldöntését. Miss Maud nem ismert rá, s az ősz bagoly, a kinek annyi őse volt, ahány koczkája a kabátján, megmondta neki kereken, páratlan előkelőségének fenséges nyugalmával:

– Kedvesem, ön a lovát sem tudta megbecsülni. Hogy tudná megbecsülni a leányomat?!

Az elkeseredés szeret olyan ötleteket sugallni, melyekkel rendesen csak házmester-kisasszonyok élnek. Viktor vasútra ült és meg nem állott addig, míg véletlenül oda nem érkezett, a hol Ilsenstein grófnő nyaralt. Ilsenstein grófnő éppen a tavaszait számlálta.

Viktor kijátszotta az utolsó kártyáját és szerelemről beszélt neki. Olyan tartózkodóan, finoman, mint egy víg operai tenor, de elég érthetően, a nélkül, hogy gondoskodott volna egy szőnyegajtóról, melyen át könnyű a visszavonulás.

Ilsenstein grófnő megvárta a madrigál utolsó hangját is, és így felelt:

– Milyen kár, szegény Viktor, hogy mindez korábban nem jutott eszébe! Akkor például, mikor még süldő leány voltam. Ön mindig nagyon tetszett a süldő leányoknak. Ajánlom, ne változtasson teret. Nekem már meg van kopva egy kevéssé. De nem haragszik, ugy-e?

Ettől fogva Bálvándy Viktort nem igen látták többé a világban.

* * *

A kis Strachwitz Hanna tavaly, Schlangenbadban, gyakran találkozott sétáin egy úrral, a kiről az volt a gyanúja, hogy festi a bajuszát, s a ki őt a távolból mindig nagy tisztelettel üdvözölte.

Ez az úr épp úgy számolta a lépéseit, mint ő. Láthatóan a gyógyulást kereste.

A schlangenbadi fürdő olvasóterme olyan, mint egy temetői iroda. Egy esős nap Hannának eszébe jutott, hogy voltaképpen ki is ez az úr.

Megint összebarátkoztak s attól fogva együtt számolták a lépéseiket. Néha elhívta az asztalához is.

Egy ilyen alkalommal, mikor az asztalnál ülők már mind aludtak, mint a Dornröschen népe, s csak Viktor ketyegett, mint egy ócska falióra: a kis náthás egyszerre elmélázott.

Hallott valamit az Ilsenstein grófnő Tatyána-élczéről, s hirtelen rápillantva a festett bajuszosra, részvevő érdeklődéssel nézett a szemébe.

– Soha se hittem volna – szólt – hogy önt valaha úgy látom viszont, mint a szerelem áldozatát.

Viktorból kitört az egykori hódító.

– De grófnő, ön téved. Nem vagyok én semmiféle szerelem áldozata. Én egy ló betege vagyok. Ó, hogy azt a lovat soha se tudom elfelejteni!

S halkabban hozzá tette:

– A szerelem? Én soha senkit se szerettem. Kivéve önt.

A kis náthás elmosolyodott, s nyájasan, biztatóan nézett rá, szelid vértanú-tekintetével.