Читать книгу: «Ibolyak»

Jár számkivetetten az árva fiú,

S dalt zengedez...

Vörösmarty

Az első dal

 
Kit a dal istene
Szent csókjával füröszt,
Első vagyok, hazám!
Színházad népe közt.
Zengjen tehát a lant;
S legelső énekem,
Pályámnak társai,
Tinéktek szentelem.
Az érzet kútfeje,
A dagadó kebel;
Dalomnak hangjai
Onnan szakadtak el.
S mint szívnek gyermeki,
A szívbe vágynak ők;
Engedjétek nekik,
Honokba menniök.
...Ki a művészet e
Szent templomába lép,
Az illő, hogy legyen
Főben, kebelben ép;
Az elme éjjele
S a megromlott kebel
E fának ágain
Gyümölcsöt nem nevel.
Két csillag súgara
Derengje át egünk:
Hon és erény legyen
E két csillag nekünk.
Nem kell a színpadot
Tekinteni csak úgy,
Mint, hol mindennapi
Kenyérhez nyílik út;
A színpad célja nagy,
A színpad célja szent:
Ez a szív parlagán
Erkölcsöt fejt, teremt.
Tehát érzelmeink
Gyulaszsza tiszta tűz,
Melly minden szennyet a
Kebelből számkiűz;
Mert várni lehet-e,
Hogy hitvány föld alatt
A mag termő legyen
Gazdag kalászokat.
Föl hát! és míg a szem
Csak egy sugárt lövel.
Előle a magas,
Szent cél ne veszszen el.
S ha ez lesz életünk:
Boldog jutalmat ad
A hon áldó szava
S az édes öntudat.